Így élt a végvárak népe a hódoltság alatt – szigligeti időutazás a Balatonnál

Nagyszerű kiállítás keretében ugorhatunk fejest a hódoltsági időkbe, annak is a végvári szegletébe Szigligeten. A gyönyörűen felújított vár falai között párját rikító időutazásban lehet részük azoknak, akik fogékonyak a múlt iránt, de teljes joggal az élményszerűség és legfontosabb írásbeli információk egyensúlyát díjazzák a dögunalom helyett.

„A kiállítás célja, hogy 

a szigligeti várban” – mondta el lapunknak a kiállítás kurátora, Virág Zsolt. Jelentjük, sikerült! A jó hírünk az, hogy akár órákat is eltölthetünk a vár korhű helyiségeiben, de akár egy gyors, körbetekintő séta is elegendő ahhoz, hogy szórakozva pillantsuk őseink múltjába. Animációs film, installációk, grafikák jelzik a színvonalat lépten-nyomon, a szakmai hátteret pedig a korszak legjobb szakértői biztosítják.

A kurátor hangsúlyozza: „Olyan témák is kifejtésre kerültek, amelyek más magyar várakban még nem kerültek ilyen formában feldolgozásra. Teljes körű képet szerettünk volna adni a szigligeti vár birtokosairól, várnagyairól, építési korszakairól, tisztségviselőinek hierarchiájáról, de különösen az életformáról, amely falai között zajlott évszázadokon át. Fontos volt, hogy kvázi ipari környezetben, egy hegytetőn, részben nyitott helyiségekben is olyan kiállítás jöjjön létre, amely megfelel a 21. századi követelményeknek, és a belvárosi kiállítóhelyek színvonalát idézi”.

és vitt helyiségről helyiségre.

Családok és várvédők, szakács, pék és kapus

Tudni kell, hogy a végvári időszak állandó török fenyegetésének árnyékában a Szigligeti vár egyszerre volt az itt élő családok és a várvédő katonák számára lakóhely, valamint katonai erősség. Az itt elénk táruló élet egyben a többi, 16. századi végvárra is jellemző volt, így általános érvényű, kisebb nagyobb különbségekkel.

Mint Nagy-Labancz Adrienn és Virág Zsolt kurátorok kiállításvezetőjéből kiderül, a várnép számára a mindennapi életet, a szolgálatok beosztását, a különböző feladatok ellátását, az étkezéseket, a vízellátást, a ruházkodást a várnagynak kellett megszerveznie. A korszak jellemző tisztségei voltak a kulcsár, a kasznár, a vincellér vagy a többnyire ispánnak nevezett gazdasági vezető, ehhez jött a szakács, pék, a vár védelmében pedig kapus. 

Az utánpótlást biztosítandó gyakori volt, hogy a kamaszkorba lépett fiúkat a vár mindennapi életében való részvétel során tanították meg azokra az ismeretekre, amelyekre szükségük volt katonaként, tisztviselőként vagy gazdálkodó nemesként.

Víz helyett bor és sör: a régi szép idők

Rögtön fölmerül a kérdés, hogy valóban bort ittak-e végvári őseink víz helyett, egyfajta állandó szalonspiccben élve, a válasz pedig, hogy többé kevésbé igen: a borokat ebben az időszakban még nem tudták megfelelően kezelni, hosszú időre eltárolni, így arra törekedtek, hogy mire kiforr az újbor, az előző évit megigyák – az óbort általában a szolgák és a katonák kapták. A korban már felismerték, hogy 

A változatosság kedvéért várainkban a német zsoldosok révén a sörfőzés is elterjedt 1541 után, tudjuk meg.

A szakemberek számításai szerint 

A sörfőzés előnye volt, hogy viszonylag rövid idő alatt tudtak elkészíteni egy-egy főzet sört, így folyamatosan pótolhatták, plusz nyáron is tudtak sört főzni. A sör viszonylagos kedveltségét az is adhatta, hogy a borhoz képest – Magyarország nagyobb részén – olcsó volt. A bor ráadásul jól eladható kereskedelmi cikknek számított, míg a sört nem lehetett messzire szállítani.

A katonák főleg füstölt szalonnát falatoztak

A végvári időszak portyázó török támadásai miatt a várakban nagy mennyiségű élelmiszert halmoztak fel: 

de a vár területén is tartottak haszonállatokat. Az élelmiszert pincében vagy kamrában tárolták, a friss húst például, amelyet nem tartósítottak, jégvermekben őrizték, ahova a befagyott Balatonról szállították fel a jeget a várba.

A konyhák 10-20 m² alapterületű helyiségek voltak: központjában a tűzhely állt, amelynek hosszú, tágas, fölfelé keskenyedő kürtője volt. A szigligeti várban szerencsés módon teljes épségben fennmaradt egy ilyen kő tűzpadka. Itt jegyezzük meg, hogy bizonyos helyiségekben, például a konyhában is, hanghatásokkal teszik a kiállítók teljessé az élményt. 

Amúgy a fölfelé szálló füstnek is fontos feladat jutott: 

a füstölt szalonna, a füstölt sonka és másféle húsok alapélelmezési cikknek számítottak. Sőt! A katonák fő táplálékának is a füstölt szalonna számított, amelyhez búzából vagy rozsból készült kenyeret ettek. A katonai élelmezés különlegessége egyébként a porított, tartósított hús volt, amelyet forró vízbe szórva levesként, húskásaként fogyasztottak. Jelentős szerepet töltöttek be a katonák étkezésében a tejtermékek is.

Az elmaradhatatlan leveses kondér, közös kanállal 

Persze, nem mindenki ette ugyanazt, az asztalok menüsorai és fejadagjai a várak különböző státuszú lakóknak különböző ellátást biztosították. A főúri ellátás ebédre 4-6, vacsorára 3-5 fogást is jelenthetett, de ami általánosnak mondható, hogy 

a vadhúsokat különösen kedvelték. Az ételkészítési eljárások között már alkalmazták az abálást, a pácolást, a tésztába burkolást. A négylábúak mellett kedvelték a szárnyasok húsát is: a fácánt, a tyúkot, a csirkét, a libát, a kacsát, a kappant, a fácánt, sőt a hattyút is. Köretként paréjt, salátát, káposztát, árpakását, és természetesen kenyeret fogyasztottak, amit minden nap sütöttek.

És a legfontosabb, a leves, ami a középkori Európa legfontosabb fogása volt: 

ami akadt: húst, halat, zöldségeket. Ettek belőle reggel, majd napközben újabb belevalókat szereztek. A húslétől a kenyér megpuhult, könnyebben lehetett rágni. Tányérból csak a jobb módúak ettek, a kanalat több ember használta közösen. Villa még nem volt: a feldarabolt húst ki-ki a saját ujjával rakta a szájába.

A halat is ezerféleképp készítették, 

Fontos táplálék volt még a főtt gabonából készült kása, a káposzta, a gyümölcsök, amiket nyersen vagy aszalva, vagy befőttnek, lekvárnak, gyümölcssajtnak feldolgozva fogyasztották. A fő ízesítő a bors volt, de használták a gyömbért, a szerecsendiót, a szegfűszeget, a kaprot, valamint a sáfrányt is.

Azt hiszem, ennyiből is kiderül, hogy az időbeli távolságból fakadó furcsaságok ellenére a sokszor zord körülmények között élő végváriak igenis el voltak kényeztetve gasztronómia tekintetében, köszönhetően a természet és az ételkultúra korabeli gazdagságának. 

Elképesztő higiéniai viszonyok: kevés víz, sok élősködő

Talán meglepő, de a várak rendkívül „kényelmes” körülményeket kínáltak a közeli falvak házaihoz képest, ezzel együtt mai szemmel nézve megdöbbentő higiéniai viszonyok között élt a kor embere – mondják a szakértő. Bár a késő középkorban már kultúrája van a fürdőzésnek, a várbeli fürdőzés nem gyakori. 

Summa summárum, külön fürdőszoba ezekben a vidéki, magashegyi várakban viszonylag ritkán kapott helyet.

A privát fürdőt egy nagy, fából készült fürdődézsa jelentette, amelyet lepedőkkel béleltek ki a szálkák miatt, és amit általában a lakószoba egyik elkülönített szegletében helyeztek el. A szolgálók a konyhában melegítették fel a vizet és nagy korsókban hordták fel a lakószobához. A vár ura vagy úrnője a dézsában ülve fürdött, miközben a szolgálók rájuk locsolták a vizet. Igen ám, de ilyen fürdőzésre évente mindössze néhány alkalommal került sor, főleg nagy ünnepek, illetve rendkívüli események, például egy lakodalom esetén. Mondanunk sem kell, hogy 

Érdekesség, hogy kamillát, mályvát, köményt és egyéb gyógynövényeket adtak a meleg vízhez, hogy az uraság ilyen-olyan nyavalyáit enyhítsék.
A ritka fürdőzés hátterében az állt, hogy a kor közgondolkodása szerint a víz terjesztette a betegségeket: eszerint a víz a bőrnek a meleg vízben kitágult pórusain keresztül szivárogtatta be a kórt a testbe. Kevesebb fürdés, kevesebb gond, gondolhatták.

Árnyékszék és vízellátás

Az árnyékszékek ezzel együtt korán megjelentek a várakban. Szigligeten például a falsíkból kiugró, fülkeszerű bővítményben egy padkát helyeztek el, ennek a közepébe lyukat vágtak, amely a szabadba vezetett, és lőn: az ürülék a lyukon keresztül egyenesen a fal tövéhez, a várárokba esett. Nem csoda: 

Az ágyneműt és a ruházatot erős illatú növényekkel, például levendulával illatosították.

Annak ellenére, hogy kevés vizet ittak és keveset tisztálkodtak, a várak mindennapi életében az egyik legfontosabb feladat mégis a vízellátásról való gondoskodás volt, hiszen a mindennapokban a lovak és más állatok itatásához, az ostromok idején a sebek kimosásához, vagy a kigyulladt épületek oltásához rengeteg vízre volt szükség. A vízkészlet nagy részét a ciszternákban felhalmozott víz jelentette, de mivel ennek minősége számos feladatra alkalmatlan volt, 

Végül tegyük hozzá, hogy korántsem törekedtünk a teljességre: akik a hadtörténeti vonatkozásokra kíváncsiak, vagy a vár építéstörténetére, akár a balatoni várakról kapnának átfogóbb képet, vagy csak nézegetnék az autentikusan felújított helyiségeket, szintén megtalálják a számításukat ezen a gyönyörű helyen. 

Nyitókép: A szigligeti vár a 17. században (digitális rekonstrukció)