A Barbie egy segélykiáltás – a céltalanul bolyongó emberiség újabb próbálkozása, hogy választ találjon arra a kérdésre, micsoda is ő

A rózsaszín köd leszállt Magyarországra is, mint 1952-ben „a nagy londoni szmog” az Egyesült Királyságban. Nemcsak fiatalok, de ötvenes éveikben járó érett asszonyok is komplett rózsaszínre cserélték a polgári jóízlést. Mondhatjuk persze, hogy „ez a trendek világa, majd kifut”, de az LMBTQ-mozgalom tapasztalata is azt mutatja, hogy ezeknek a kulturális termékeknek a hatása jóval súlyosabb annál, mint ahogy azt a konzervatív világ hitte. A film készítői ugyanis nem kisebbre vállalkoztak, mint az emberi természet és az emberi teremtettség megértésére. Margot Robbie a saját teremtőjével, Ruth Hendler-rel, a Barbie babák „anyjával” beszélget a transzcendens távlatát megidéző, térből és időből kilépést jelképező végtelen fehér helyen arról, hogy mit jelent embernek lenni.

mely újabb próbálkozása a posztkeresztény nyugati világnak, hogy megtalálja a válaszokat az élet nagy kérdéseire.

A film dióhéjban a következő: Barbieországban tombol a matriarchátus, a nők töltenek be minden vezetői pozíciót. Ők a viszonyítási pontok a társadalomban, míg a férfiak (Ken babák) csak utánuk sóvárgó, üresfejű oldalkocsik. A főszereplő Barbie ráébred halandóságára (tulajdonképpen emberi öntudatra ébred), így Kennel az oldalán el kell látogatnia a való világba, ahol Kent megfertőzi a patriarchátus. Ezt követően a korábbi oldalkocsi visszaviszi a „toxikus maszkulinitást” Barbieországba, és abból egy macsó társadalmat kreál, miközben kimossa a feminista ideált megtestesítő Barbie-k agyát.

A film végén persze helyreáll a „rend”, és a nők győzedelmeskednek a férfiak felett.

Mivel ezen publicisztika célja nem egy terjengős filmismertető megírása, ezért csak pár lényeges jelenetre szeretném felhívni az olvasó figyelmét, invitálva ezzel egy közös gondolkozására.

A film során Barbie és Ken nem alkot egy párt. Nagyon fontos üzenete a filmnek, hogy meg kell bontani a férfi-női egymásrautaltságot, lényegében a keresztény „egy test” tézist. Ken azt tanulja meg Barbi iránymutatásával, hogy a férfiaknak és a nőknek nem a boldog és harmonikus együttélés megtalálása a metafizikai célja, hanem annak elismerése, hogy semmilyen szükségszerű kapcsolat nincs közöttük. A férfi-nő kapcsolat kegyetlen lefejezését láthatjuk ebben.

A mű a jelennel kapcsolatban is orientáló üzenetet tartogat a nők számára. Amikor a matriarchátus visszaállítása után egy butácska Ken megkérdezi, lehetséges-e férfinak beülni az új Legfelsőbb Bíróságba Barbieországban, a válasz egyértelmű nem. Az elutasító Barbie kijelenti, hogy ez akkor lesz lehetséges, ha a való világban is lesznek ilyen magas pozíciókban nők. Vagyis egy ideális feminista világban a válasz a jogos vagy jogosnak vélt sérelmekre egyértelmű: szemet szemért, fogat fogért. Talio-elv.

Harc van a férfiak és a nők között, az „osztályharc” folytatódik. Itt Marxot köszönthetik a filmben a nézők.

A filmben a kódolt üzenetek tárháza persze szinte végtelen. Az értő szemlélő számára rendkívüli csábítás ennek a teljes feldolgozása. Kezdve onnan, hogy a film szerint a nők valahol mélyen, ösztönösen alárendelődnek a toxikus macsóknak, így megmentésre szorulnak, egészen odáig, hogy a férfiakat semmi más nem érdekli a hatalmon kívül, legyen az akár szexuális vagy financiális természetű. Ebben az írásban azonban már csak a film katartikus pontjának megfejtésére van lehetőség; hogy mi az ember célja, és mi az, ami az embert emberré teszi.

A film kulcsgondolata szerint tehát az emberi identitás szubjektív természetű, melyet az határoz meg, hogy ki mit tapasztalt, illetve legfőképpen érzett az élete során. Az emberben létező belső „pszichológiai én” (ld. Philip Rieff vagy Carl Trueman írásait) az, ami az embert emberré teszi, és ez az élet „tapasztalása” során ismerhető meg. Tehát a lényeg – csak hogy mindenki számára érhető legyen, aki rózsaszín szett beszerzésére adja magát –, hogy az emberiségnek semmilyen magasabb rendű eredete nincs, a testünk nem szól bele abba, kik is vagyunk, mert egyszerűen csak érzelmek által megtöltött pszichológiai entitások vagyunk húsba csomagolva.

E meglepő választás egy ilyen filozófiai értékű alkotás befejezéséhez nem vágói hiba. A filmben Barbie-t ugyanis a nemiség elnyerése, a szexualitás megtalálása teszi emberré. Az érzelmi fókuszú „pszichológiai én” és a szexualitás összekapcsolása feltehetően csak a folytatásban várható, de a fentiekből kiindulva biztosan állíthatjuk, hogy a szerzők nemcsak Marxnak, de Freudnak is nagy tisztelői. Az ember mint szexuális lény megalkotása leginkább ugyanis az ő munkásságuknak gyümölcse.

Mielőtt bárki hitetlenkedve felforrna, mondván, micsoda képtelen feltételezés, hogy a Barbie alkotói Freudot tanulmányozták volna az emberi természet megismeréséhez, engedjék meg, hogy a cikk szerzője megfogalmazzon néhány kérdést.

Miért záródna ezzel a bugyuta nőgyógyászati jelenettel a film, ha nem ez az üzenete? Miért teszi fel a kérdést Barbie, hogy mit jelent embernek lenni, ha erre nem ad választ a film?

A Barbie nem más, mint a céltalanul bolyongó emberiség újabb próbálkozása, hogy Darwin után választ találjon arra a kérdésre, hogy micsoda is ő, ha nem egy viszonylag szőrtelen, fejlett majom, rózsaszínbe öltözve.

A szerző nem filozófus, csak egy csalódott mozinéző. Az Axióma alapítója.  

(Nyitókép: Mattel/Intercom)