A rózsaszín köd leszállt Magyarországra is, mint 1952-ben „a nagy londoni szmog” az Egyesült Királyságban. Nemcsak fiatalok, de ötvenes éveikben járó érett asszonyok is komplett rózsaszínre cserélték a polgári jóízlést. Mondhatjuk persze, hogy „ez a trendek világa, majd kifut”, de az LMBTQ-mozgalom tapasztalata is azt mutatja, hogy ezeknek a kulturális termékeknek a hatása jóval súlyosabb annál, mint ahogy azt a konzervatív világ hitte. A film készítői ugyanis nem kisebbre vállalkoztak, mint az emberi természet és az emberi teremtettség megértésére. Margot Robbie a saját teremtőjével, Ruth Hendler-rel, a Barbie babák „anyjával” beszélget a transzcendens távlatát megidéző, térből és időből kilépést jelképező végtelen fehér helyen arról, hogy mit jelent embernek lenni.
Ha más miatt nem is, talán ezért érdemes figyelmet szentelni az alkotásnak,
mely újabb próbálkozása a posztkeresztény nyugati világnak, hogy megtalálja a válaszokat az élet nagy kérdéseire.
A film dióhéjban a következő: Barbieországban tombol a matriarchátus, a nők töltenek be minden vezetői pozíciót. Ők a viszonyítási pontok a társadalomban, míg a férfiak (Ken babák) csak utánuk sóvárgó, üresfejű oldalkocsik. A főszereplő Barbie ráébred halandóságára (tulajdonképpen emberi öntudatra ébred), így Kennel az oldalán el kell látogatnia a való világba, ahol Kent megfertőzi a patriarchátus. Ezt követően a korábbi oldalkocsi visszaviszi a „toxikus maszkulinitást” Barbieországba, és abból egy macsó társadalmat kreál, miközben kimossa a feminista ideált megtestesítő Barbie-k agyát.
A film végén persze helyreáll a „rend”, és a nők győzedelmeskednek a férfiak felett.