1956 nem a fasizmusról szólt – „keretlegények” pedig mindkét oldalon harcoltak

„A felkelő radikálisok, akik között a korábbi fasiszta Magyarország fegyveres erőinek nem kevés harcosa jelen volt, a felkelés során nem csak a szovjet emlékművekkel és szimbólumokkal szembeni vandalizmussal »tüntették ki« magukat, de a Magyar Munkáspárt számos tagjának, a rendvédelmi szervek számos dolgozójának és családtagjaiknak megölésével is” – írja az új orosz történelemtankönyv. A narratíva régi mederben folyik tovább, hiszen már az '56-os forradalom leverése után is azt erőltette az állampárti propaganda, hogy a forradalmárok (az amerikai ügynökökön és nyilasokon kívül) „horthysta tisztek”, „bűnözők” és „keretlegények” voltak.

Itt most nem a „bűnözők” vagy „ügynökök” jelenlétének vádjával kívánok foglalkozni, szerintem az egyik legérdekesebb kitétel a szövegben a „korábbi fasiszta Magyarország fegyveres erőinek nem kevés harcosa”. Ez alapvetően a volt Magyar Királyi Honvédség rendfokozat nélküli honvédjeinek jelenlétét feltételezné a forradalmárok soraiban, ami

A korabeli propaganda ennél konkrétabb volt. A kormány által kiadott Fehér könyv első kötete – mely az állampárti narratívát volt hivatott képviselni a „fasiszta ellenforradalomról” – több helyen vizionált horthysta tiszteket a forradalom soraiban. A Csongrádmegyei Hírlap már azt írta 1956 decemberében, hogy „a munkások szószólóivá most sok helyen volt csendőrök, régi horthysta tisztek, keretlegények, az egykori úriosztály tagjai, volt kis- és nagytőkések léptek elő. Ezek az emberek szervezkednek legjobban a forradalmi munkás-paraszt kormány ellen (...)”. A Kisalföld így írt '57 februárjában: „A Szabad Európa magyar szabadságról szónokol, miközben (...) prédára lesnek (...) szabadon engedett tömeggyilkosok, sikkasztók, keretlegények”. Más lapokban arról lehetett olvasni, hogy „az 1956. október 23-i események(ben) (…) nagy szerepe volt (…) nyilas vezetők(nek) és keretlegények(nek) (…). Az ő vezetésükkel csonkították meg a Szabadság téri szovjet emlékművet (…)”, vagy „gyilkos keretlegények” „nyitogatták” az „ellenforradalom szennycsatornáján” „a zsilipeket”, esetleg „az ellenforradalom idején (…) csatasorba léptek a csendőrök, horthysta tisztek, keretlegények”.

A vádak, mint láthatjuk, konkrétabban a „keretlegényekre” vonatkoztak, azaz pontosabban a munkaszolgálatos (muszos) alakulatok mellé beosztott katonai keret tagjaira, akik a muszosokat őrizték. Ez még önmagában nem sokat jelent, hiszen a „keretlegényeknek” mindössze töredékét állították népbíróság elé vagy ítélték el a második világháborút követően. 292 fő megvádolt „keretlegénységből” 247-et ítéltek börtönbüntetésre vagy kényszermunkára (85%), 45-öt mentettek fel (15%) és 37-et ítéltek el és végeztek ki (12%), de a népbírósági ítéletek tényállásaiban gyilkosnak nevezett „keretlegények” az összes „keretlegény” 0,3%-át jelentik, s a kivégzettek a 0,2%-át. Mint az egyébként nem különösebben engedékeny bíró, Bojta Béla is megállapította egy ítéletében, „a keret tagjai, ha történtek is a keretnél gyilkosságok, nem ipso facto gyilkosok”.

A Fehér könyv vádjainak tükrében – mely könyvet ironikus módon többek között Nemes Dezső kommunista történész, maga is a munkaszolgálat túlélője szerkesztette – ellentmondásos, hogy a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, Dobi István, aki kinevezte a Kádár János vezette Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt, maga is „keretlegény” volt. (Emlékiratában majdnem 130 oldalon át ír erről az időszakról, a valaha született leghosszabb „keretlegény-emlékiratot” alkotva meg ezáltal, igaz, egyszer sem említve meg századszámát, nehogy a későbbi történészek kontrollforrásokat kereshessenek állításaihoz...).

De lehetne említeni Apaczeler Józsefet is, a 104/7-es munkaszolgálatos század tagjait őrző utászt, aki 1970-es, ellene zajló eljárásában szemrebbenés nélkül ismerte be több ember meggyilkolását, és muszosok tömeges kivégzésében játszott aktív szerepét a Szekszárdi Megyei Bíróságon. Apaczeller beilleszkedése a népi demokráciába olyan jól sikerült, hogy a helyi termelőszövetkezetnek nem csak alapító tagja, hanem éveken át elnökhelyettese is volt. 1962-ben Losonczi Pál földművelésügyi miniszter személyesen tüntette ki „A mezőgazdaság kiváló dolgozója” jelvénnyel. Belépett a kommunista pártba, 1956-ban a szovjet katonákat jó helyismerőként kalauzolta a környéken. 1957-től munkásőr volt, sőt a Kiváló Munkásőr díjat is bezsebelte. 1970 szeptemberében 13 év szigorított börtönt kapott, illetve 4000 forintos vagyonelkobzást. Itt tehát 

Ugyan nem „keretlegény”, de említésre érdemes Aigner József orvos zászlós, aki egy tábori kórházba került Korosztenybe, ahol négy munkaszolgálatost lövetett agyon a kórházban. A szegedi népbíróság 10 év kényszermunkára ítélte, ezt másodfokon 12 év fegyházra súlyosbították. 1954-ben szabadult, 1957-től újra praktizálhatott. A rendőrség 1960-as környezettanulmánya szerint „az ellenforradalom alatt becsületesen dolgozott, több párttagot és ÁVH-dolgozót részesített elsősegélynyújtásban és igyekezett őket rejtegetni”, voltaképpen „ellenforradalom alatti becsületes munkájának eredményéül a pártbizottság közreműködésével kapta vissza orvosi működési engedélyét”.

Természetesen a forradalom oldalán is akadtak volt kerethonvédek. Turi Pál földműves korábban a 103/6. muszos századnál szolgált. Sárfimizdó községben a nemzetőrség parancsnoka volt 1956-ban, ahol állítólag megvert egy DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) titkárt. Ezért éveken át figyelték, majd arra jutottak, hogy leépült figura, romos a tanyája, földje parlagon van, bútorait adogatja el, hogy valami pénz legyen, ezért értelmetlen a figyelése, hiszen a község életében szerepet nem játszik. Borsos Mihály földműves, korábban az V/1. század őrvezetője Szegeden állt népbíróság elé, ahol 6 hónap börtönt kapott muszosok megveréséért, noha ezt az előzetesben töltött idejével kitöltöttnek is tekintették. Ügyét úgy summázták, hogy '56-ban „mint volt keretlegény” leverte „a tanácsházán lévő népköztársasági címert”. Bár 

Korábban munkaszolgálatos volt, majd az életét adta a forradalom mellett Nickelsburg László, Gimes Miklós és Földes Gábor. Más volt munkaszolgálatosok is szerepet vállaltak a forradalom oldalán. Marián István (Weil Béla) október 22-én felszólalt a Műszaki Egyetem diákgyűlésén, szervezője volt a másnapi tüntetésnek. A forradalom idején ő vezette a Műegyetem nemzetőrségét, ezen kívül a Forradalmi Honvédelmi Bizottmánynak is a tagja lett. A szovjet támadás idején visszavonultak a Buda környéki hegyekbe, ahol még egy ideig folytatták a harcot. Mérei Ferenc a pesti bölcsészkaron alakult Egyetemi Forradalmi Diákbizottság egyik vezetője volt. Radó György a Központi Honvédkórház parancsnoka a kórházi forradalmi bizottság elnöke volt, megakadályozta, hogy a sebesült forradalmárok az ÁVH kezében kerüljenek. Gáli Józsefnek és Ádám Györgynek testvére, Tánczos Gábornak apja, Donáth Ferencnek két bátyja halt meg munkaszolgálaton. (Korábbi írásában ezt kiválóan összegyűjtötte a nemrég elhunyt Haraszti György történész). Eközben, talán mondani sem kell, jó pár volt munkaszolgálatos állt ki a forradalom során a párt mellett teljes mellszélességgel.

Summa summarum, 

A fő téma nem az volt, hogy ki volt korábban „horthysta”, „keretlegény”, vagy „antifasiszta” vagy munkaszolgálatos, hanem hogy ki mit gondolt a kommunista diktatúra addigi bűneiről, és – bár ezen a téren erős eltérések voltak – ki milyen jövőt vizionált az ország számára. Az orosz történelemkönyvben megjelenő narratíva lényegében azonos a korábban szovjet érdekek mentén tollba mondott Fehér könyvével, és ironikus módon kiegészíti a David Irving-féle hazugságokat is a forradalomról, hiszen egy erőltetett második világháborús értelmezési keretbe akarja tuszkolni a forradalmat, mely azonban nem illik a formába, és ezért szükségszerűen csorbulnak az élei. A történelemtorzítással szemben fel kell szólalni, bárki részéről is érkezik.

Fotó: Mandiner archív