Get No – nyolcvanéves lett Mick Jagger!

Nyolcvanéves lett Sir Michael Philip Jagger, angol konzervatív középosztálybeli, londoni elővárosi családból származó, újságírói és politikusi karriert is megfontoló, végül kiugrott pénzügy- és könyveléstudomány-hallgató. 

Másik, választott pályáján: 

Hogy ennyi évesen, ennyi feleség, gyerek, unoka és dédunoka, ennyi eladott lemez és világrekorder koncertturné, ennyi hírnév és botrány és szex és drog és rock 'n' roll után ki tud-e már elégülni az öreg Mick, nem tudjuk. Elvégre eddigi utolsó, tavaly augusztusi berlini koncertjükön is énekelte a fellépés zárásaként a Satisfactiont.

Pedig van egy interjú 1965-ből, amin az ifjú Jagger azon morfondírozik, hogy két éve csinálják a zenekart, és nem is gondolt bele, meddig fogják tolni, 

De ahogy nem lett a konzervatív család gyermekéből mondjuk oktatásügyi miniszter Margaret Thatcher kormányában, úgy nem lett belőle hatvanas évekbeli, rég elfelejtett egyslágeres csoda sem.

Ehelyett sokslágeres csoda lett belőle és társaiból, 

angol földtől Amerikáig és a Vasfüggöny innenső oldaláig. A hang, a nyelv, a haj, a tánc, a stílus, az attitűd. Főleg az attitűd, az volt ő maga. Néhány őrült, lázas év dionüszoszi szimbóluma, a rock 'n' roll rugója, sokaknak bálvány, másoknak földre szállt kísértő – aki egyenesen az ördög szerepébe bújik egy Baudelaire ihlette, máig korszakos és izgalmas szövegű, az emberiséget csábító gonoszról szóló dalban, amit persze mindannyian ismertek.

Nemrég emlékezhettünk meg egy másik, nem kevéssé jelentős figura nyolcvanadik születésnapjáról – Paul McCartney-ról.

De míg McCartney a zeneiség maga, aki kisujjából rázott ki később komplett popzenei műfajokká kinövő ötleteket, s aki a Beatles zenei kibontakozásának valódi atyja és motorja volt; addig arról máig vita van, 

Már azon kívül, hogy ők a Rolling Stones, akik nem mások, mint a Rolling Stones, és akkor itt a vita esetleg lezárva.

Az viszont biztos, hogy poptörténeti pillanat volt, amikor 1961. október 17-én, a dartfordi vasútállomáson találkozott egymással két fiatalember, Mick Jagger és Keith Richard, és miután Jaggernek épp Chuck Berry- és Muddy Waters-lemezek voltak a hóna alatt, konstatálták egymásról, hogy mindketten szeretik a rhytm and bluest.

A páros és a lassan köréjük gyülekező zenészekből alakuló Rolling Stones aztán előbb az amerikai fekete zenészek muzsikájának alázatos követője, feldolgozója és hírvivője lett, majd elkezdték ezen alapokra felépíteni a saját dalaikat is. És végül a hirtelen jött siker hullámaival az amerikai feketék zenéjéből születő dalaikkal 

Végül? Dehogy végül. 

Ez csak a kezdet volt, aztán a hippikorszakkal párhuzamosan, nyilván a beatleses haverok hatására is kísérletezgetni kezdtek zenéjükkel – nem túl átütő eredménnyel –; után viszont jött a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji, vitathatlan, önazonos, pőre rock 'n' roll Rolling Stones-csúcskorszak, melynek slágereit sorolni sem kell.

Néhány további év telt el, Jaggerék közeledni kezdtek, aztán túlléptek a negyvenedik életéven is, ami addig a fiatalok ellenkultúrájában nagyjából a sír szélére kerülést jelentette. 

De nem hagyták abba: intézménnyé, emlékművé, nagyvállalattá váltak, monstre turnéikkal csörgették a pénztárgépet, a 20. századi élet császárai lettek. Teljességgel visszavonulhattak volna már harminc vagy negyven éve is. De mégsem tettek így. Mindenük megvolt, és mégsem volt nekik elég. Nekik valami más kellett. 

Get no. Ennyi. 

Nyitóképen: Mick Jagger 1976-ban (PA / AFP)