Költő lenni vagy nem lenni – a kultusz újjépítésére tesz kísérletet az új állandó Petőfi-tárlat

Nehéz feladatra vállalkoztak a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) munkatársai az új kiállítás létrehozásakor. A 2011-ben megnyitott előző állandó Petőfi-tárlat („Ki vagyok én? Nem mondom meg…” – Petőfi választásai) népszerűségét eleve nehéz felülmúlni, a bicentenárium miatt pedig várható volt, hogy a szokásosnál is nagyobb figyelem övezi majd a végeredményt. Ezért úgy kellett egy teljesen új koncepciót kidolgozniuk, hogy a látogató egyszerre érezze magát otthonosan, „komfortosan” és találkozzon valami meglepővel, csodálkozhasson rá a sokszínű életmű eddig rejtve maradt részleteire. És ugyanakkor ez legyen az újranyitó Károlyi-palota „alapozó”, a névadóhoz kapcsolódó, múzeumpedagógiai foglalkozásokra is alkalmas tárlata.

A világ tükrében

„A 2011-es kiállítás a hagyományosabb bemutatásokhoz közelítő formában, de újszerű, társadalomtörténeti megközelítésben, egyfajta karriertörténetként mutatta be Petőfi Sándor rövid életútját, kamasz- és fiatalkori dilemmáit, pályaválasztásait. Amikor megkaptam a felkérést az új létrehozására, rögtön tudtam, hogy ezúttal másra szeretném tenni a súlyt. Régóta motoszkált a fejemben a gondolat, hogy jó lenne Petőfi életművét az őt körülvevő világ, többek közt a magyar képzőművészet kezdetei, a korabeli sajtó vagy az európai romantika tükrében vizsgálni. Arra is kerestem a választ,

és tényleg magukra a szövegekre koncentrálni. Illetve, hogy ezek mozgásba hozhatók-e, működnek-e mai olvasó, és főleg a fiatal diákcsoportok számára is" – mondja Kalla Zsuzsa irodalomtörténész, a PIM gyűjteményi főigazgató-helyettese, a Költő lenni vagy nem lenni fő kurátora.  

Kalla Zsuzsa, a Költő lenni vagy nem lenni fő kurátora (fotó: Ficsor Márton/Mandiner)

Hasonlóan izgalmas kihívás volt, hogy az elmúlt másfél évtizedben felélénkült Petőfi- szövegértelmezések, illetve általában a reformkort új fénybe állító kutatások, amelyek tudományosan nagyon érdekesek, de a nagyközönséghez valamiért kevésbé jutottak el, megjeleníthetők-e érthető-élvezhető módon. Ezek közül eddig talán csak Szendrey Júlia újraértelmezett élettörténete és irodalmi munkásságának felfedezése érte el ezt ingerküszöböt, a Petőfivel kapcsolatos számtalan egyéb újdonság rejtve maradt. Ilyenek például a Petőfi Sándor-i tájélményt az eddiginél szélesebb kontextusban vizsgáló remek írások. És többen foglalkoztak Petőfi és a magyar romantika sötét, világfájdalmas, sokszor horrorisztikus narratívákkal provokáló szövegeivel, A hóhér kötelével és a Tigris és hiénával ezzel összefüggő kérdéseivel is, amelyek a nemzeti irodalom közegében értelmezhetetlenek voltak. 

Műfajok, modorok, stílusok

„Petőfi nagy kísérletező volt, rövid alkotói létében számtalan műfajban, modorban és stílusban kipróbálta magát. Gondoljunk csak az Úti jegyzetekre, amely a korban kedvelt útinapló műfajának teljes megújítása volt, a Zalán futása pamfletjeként is olvasható vígeposzra,  A helység kalapácsára, a »népdalként« aposztrofált biedermeier zsánerezésre vagy a korábban senki által nem használt meleg, közvetlen, ugyanakkor a szuverenitást, a saját véleményt megjelenítő hangra, ami például az Egy estém otthon című versében vagy az Arany Jánossal való levelezésében is megjelenik. Ezek ráadásul ma is könnyen olvasható szövegek, amit az is bizonyít, hogy utóbbi bekerült a Poket zsebkönyvek főként a fiatalabb generációkat megcélzó sorozatába” – hoz rá néhány példát Kalla Zsuzsa, mennyi mindennel lehetne árnyalni az iskolai oktatás és a kötelező március 15. ünnepségek révén évtizedekre bemerevedett, szinte kizárólag a „szabadság, szerelem” tematikára épülő, sematikus Petőfi-képet. 

A Költő lenni vagy nem lenni éppen ezért

hat tematikus termen keresztül vezetve a látogatókat.

„A különböző témákat – kötelék, róna, otthon, rémek, áldozat, erő  elnevezéssel – szándékosan kezeltük egyenrangúként, miközben a költőre oly jellemző fragmentáltság élményét is szerettük volna érzékeltetni az elkülönítéssel és a legtöbbször töredékesen idézett szövegekkel. Petőfi egyébként maga is tisztában volt a saját  »szétszórtságával« és a kora közvéleményét nem egyszer mélyen megbotránkoztató, tabudöntögető gesztusaival. Mi ezt a ma kontextusában értelmeztük újra, kizárólag primer forrásokra – a vers- és prózaszövegekre, illetve a valóban a korban íródott levelekre, újságcikkekre, feljegyzésekre – és kevésbé a természetes módon átszínezett, későbbi visszaemlékezésekre támaszkodva” – magyarázza Kalla Zsuzsa. 

Költő lenni vagy nem lenni  – Nyitótér (fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum)

A hagyományosabb jellegű Nyitótérben azért kapunk azért némi irányadó életrajzi adalékot is. A körbefutó szürke felületen Petőfi életének legfontosabb állomásai olvashatók, a falon néhány róla készült – vagy feltételezhetően róla készült – festmény látható, alatta dobozokban az egykori, a kultusz által begyűjtött használati tárgyai, így a kocsonyástálja, a pipája és az egyik tanárának a nádpálcája. A szemben lévő üvegfal mögött a 19. század második felében kialakult Petőfi-kultusz közegének felvillantásaként az elődintézmény, a Petőfi Ház műalkotásainak zsúfolt tömbje, az átellenes sarokban az 1972–73-as nagy jubileumi, intézményi tárlat meglepően merész vizuális megoldásokkal operáló, „avantgárd” világa idéződik fel. 

A Nyitótér legnagyobb szenzációját azonban kétségtelenül a középen álló nagy, kihúzható fiókos szekrény rejti, ahol a Petőfi-művek különböző kiadásai, a róla készült híres dagerrotípia másolata vagy a korábban anyaguk miatt kiállíthatatlan ereklyék mellett

Utóbbiakat a PIM történetében először vitték közönség elé, a fényérzékenységük miatt háromhavonta cserélik majd őket.

A Nyitótérben Petőfi Sándor eredeti kéziratai is láthatók (fotó: Ficsor Márton/Mandiner)

Sorscsillagos ég alatt

Nem feltétlenül baj, ha már itt úgy érezzük, hogy elfáradunk a sok tárgytól, információtól, benyomástól. A Költő lenni vagy nem lenni állandó kiállítás, nem egyszer látogatós tárlat, ha csak nem költözik be valaki több napra a Károlyi-palotába, lehetetlen a teljes teret egy-két óra alatt befogadni. A Nyitótér utáni hat szoba egyszerre való gyors bejárása olyan lehet, mint az egynapos városlátogatások: a főbb nevezetességek persze kipipálhatjuk, de a finom részletekből összeálló lényeg elvész a nagy rohanásban. 

A múzeum lassú műfaj. Az irodalmi múzeum egyik missziója pedig olvasáshoz, a szépirodalom befogadásához szükséges attitűdre való ráhangolódás létrehozása. Ezt  szolgálja többek között a Róna terem vetítése, ahol ülve, visszafogott és erős vizualitással megtámogatva hallgathatunk Petőfi-szöveg-etűdöket. Ezért különösen fontosak a részletek, hogy a látogató egyedi benyomásokat gyűjtsön, amihez számos, leülésre csábító helyet alakítottak ki.

A Kötelékek teremben Petőfi kapcsolati hálójáról kapunk érzékletes képet. Itt, a „sorscsillagos” ég alatt, egy szövegháló közepén eredeti, személyes tárgyakat vehetünk közelről szemügyre,

A témát, ahogy egyébként az egész kiállításban, 21. századi eszközökkel is megtámogatták: a szürke oszlopok egyik felén animáció fut, egy tablettel irányítható, óriási, kör alakú audiovizualizációs felületen pedig megismerkedhetünk az összes szereplővel, nyomon követhetjük az egyes viszonyok minőségét, erősségét, időbeli változását. 

Innen lépünk át a már említett Róna terembe, ahol hasonlóképp összejátszik régi és új. Balra egy óriási vetítővásznon különböző természeti jelenségekről, köztük a tavalyi aszályról készült felvételek váltják egymást, amire szemben egy 19. századból származó képzőművészeti válogatás – külön erre az alkalomra restauráltatott tájképek sora – felel.

„Azt próbáljuk ezzel megmutatni, hogy Petőfi az összes nagy tájversét, azok minden fantasztikus részletezettsége ellenére is leginkább belső vízióként írta meg,

Mindez ráadásul nagyon jól demonstrálja azt is, hogyan léphet párbeszédre múlt és jelen. Szerepel Petőfinek egy, a reformkori Tisza-szabályozást kritizáló szövege, amelyben a vizes élőhelyek organikus világát félti. Ebben is szembement az aktuális trenddel, korát megelőzve aggasztották az egyszerre fenséges és veszélyesen kiismerhetetlen természetbe való beavatkozások”– szögezi le Kalla Zsuzsa. 

„Petőfi, a makulátlan hős”

A következő négy termet hasonló elvek alapján rendezték be. A Rémek elnevezésűben a Petőfi-művekben sokszor megjelenő apokalipszis, a civilizáció pusztulása utáni világ, a halál misztikuma és naturalizmusa, a sokszor megírt halálvágy, a gyilkosság, a bosszú, a féltékenység, vagyis az emberi természet sötét oldala a fő szervező elem. Az Otthonban a falusi-mezővárosi és a biedermeier polgári környezet és ennek irodalomban, képzőművészetben megjelenő különbségei, az Áldozatban a nemzetért és a közösségért való művészi, polgári áldozathozatal politikán messze túlmutató, személyes kérdései állnak a középpontban. Az Erőben pedig – szintén az általános „Petőfi, a makulátlan hős” kép árnyalásának a szándékával – az erőszakot adott esetben teljesen jogosnak tartó radikális fiatalember képe is kirajzolódik. 

Mindez persze nem csak úgy lóg a levegőben. A falakon és a különböző épített elemeken sűrűn futó, az adott témához illeszkedő vers- és prózarészletek mellett rengeteg egyéb érdekességet is megtudhatunk. Például, hogy miként terjedtek a 19. században a versek, vagy hogy Petőfi melyik magyar városban hány költeményt írt –

És ha még maradt némi energiánk, akkor ezek egy részét meg is hallgathatjuk Zsigmond Emőke, Csuja Imre, Vajda Milán és Márfi Márk előadásában. 

(A Költő Lenni vagy nem lenni kiállításra számos közgyűjteményből, többek közt a Magyar Nemzeti Galériából, a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtárból vagy az egri Dobó István Vármúzeumból érkeztek tárgyak, amelyek szakszerű restaurálás és teljességükben az emlékév bezáró kiállításai után kerülnek majd méltó helyükre.)
  

Nyitókép: Költő lenni vagy nem lenni – Kötelékek terem (fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum)