Itt egy újabb girl-boss témát középpontba állító film, amely a Dr.House-sorozatból ismertOlivia Wilde második nagyjátékfilm rendezése. A főszereplő két fiatal és ígéretes színész, Florence Pugh és Harry Styles, olyan közönséget csábíthatnak a mozikba, akik számára a film egyértelmű előképei, a 2004-ben bemutatott A stepfordi feleségek vagy az 1998-as Truman Show nem ismerősek – számukra inkább a Szolgálólány meséjéhez lesz hasonlatos a film.
Írta: Dudás Viktor
Olivia Wilde első Éretlenségi című nagyjátékfilmje 2019 egyik kellemes meglepetése volt: az eminens tini lányok lázadását szellemesen, életvidáman a középpontba állító vígjátékával. Már akkor, a részben saját fiatalkora emlékeiből építkező filmjénél kiderült, rendezői ambíciói nem alaptalanok – korábban már a Red Hot Chili Peppers számára is rendezett videóklippet –,
Második nagyjátékfilmjében ebből most is jelesre vizsgázik. A nézők könnyen bele tudnak helyezkedni a film világába, és sok, leginkább fiatal nézője többségét a hangulat fogja megragadni a látottakból, a történet már talán kevésbé.
A Florence Pugh, Harry Styles, a rendezőnő Olivia Wilde főszereplésével kirajzolódó történet ellenpólusa Chris Pine, aki sármos mosolyával és vibráló kék szemével egy izgalmas gonoszt jelenít meg, akinek szavai, gesztusai mögé könnyen beleképzelhető az ’50-’60-as évek konjunktúráját élvező amerikai idilli közösségre hatalmas veszélyt jelentő, elmebajos pszichopata.
Az idei Velencei Filmfesztiválon versenyen kívül bemutatott film története a következő:
a fiatal házasok lendületességével szeretik egymást, boldogok, és a férfi munkahelye által fenntartott kisvárosban, Victoryban élnek. A mintaszerű közösség egy pálmafás oázis a sivatag közepén, ahol minden ház szinte majdnem egyforma, a lakók hasonló körülmények között léteznek. Az egész környék makulátlan, az emberek boldogok és kiegyensúlyozottak. A férfiak minden reggel ugyanakkor ülnek be harsány színű autóikba, hogy gondosan megkoreografált módon elhajtsanak a városon túlra, ahol mindannyian ugyanannál a titokzatos cégnél a Victory Projecten dolgoznak.
De vajon mit csinálnak, amikor nincsenek otthon? Mivel foglalkozik ez a bőkezű vállalat, amely uralja férfiak életét a munkaidőn túl is?
A feleségek többségét nem igazán érdekli, mi is a Victory Project,
A hivatalos válasz szerint „progresszív anyagok fejlesztésén" dolgoznak, ami úgy hangzik, mintha atomfegyvereket találnának fel, vagy az űrkutatás szupertitkos világa számára kreálnának monumentális dolgokat.
A film előzetese
Az otthon maradt feleségek mindettől nem zavartatva magukat takarítanak, vigyáznak a gyerekekre, és persze rendszeresen összejárnak. Olyankor csevegnek, néha intrikálnak is, lógnak a medencénél, közös balettórára járnak, de leginkább hangsúlyozzák, milyen csodálatosak a napjaik, milyen szerencsések, hogy Victory-ban lehetnek, és milyen boldogok, hogy megmenekültek a korábbi életükből. Majd az este közeledtével hazatérve, hátszínt sütnek, tonhalas salátát készítenek, és a férjüket egy itallal a kezükben odaadóan köszöntik az ajtóban. Tökéletes az idill.
Alice a legkíváncsibb természetű közülük, aki először unalmában kezd kérdezősködni, azután egyre több furcsa részletre akad, ám a cég képviselőinek nagyon nem tetszik a kíváncsisága. Nyomozásával szembe kerül a makulátlan közösség nagyra becsült, rettegett vezetőjével Frankkel (Chris Pine), aki sajátos eszközeivel, a Matrix-filmek Tervezőjét idéző attitűddel vezeti a közösséget és irányítja a Nyerd meg az életed (Squid Game) pirosba öltözött karhatalmistákat. Frank és környezete számára,
– és titkaik megőrzése érdekében semmitől sem riadnak vissza, bármire hajlandóak.
A történet nem mondható újszerűnek, ahogy a végső fordulat sem, de a sztori további részleteinek megosztása már a moziélményt veszélyeztetné, így ahelyett, hogy a sablonos elemeket sorba venném érdemes a film erényeire koncentrálni.
Elsősorban Florence Pugh-ra – aki nálam egyre jobban kiérdemli a Kate Winslet és Reese Witherspoon közös jellemzőit egyesítő kategóriát –, aki bizonyítja, képes megbirkózni a főszereplőkkel szemben támasztott elvárásokkal. Bár a veszélyben lévő fiatal nő karaktere nem áll távol tőle, lévén a Fehér éjszakák című filmben már láthattuk hasonló szerepben, és akkor is remekül teljesített, most egy magasabb szinten oldotta meg a feladatot. Természetessége és kétségekkel teli akaratossága tovább fogja növelni rajongóinak táborát, a férjével az étkező asztalon a vacsorát megsemmisítő kéjesen érzéki jelenetéről nem is beszélve. Nem kétséges, az elkövetkezők jelentős színésznőjét tisztelhetjük személyében, teljesen megérdemelten. 2023-ban három filmben is láthatjuk majd, melyek közül Christopher Nolan Oppenheimer filmje főszerepét és a hazánkban forgatott Dűne második részében nyújtott alakítását kell feltétlenül kiemelni.
A Dunkirk és az Örökkévalók után ismét egy olyan filmben látjuk, amely sok fiatal nézőre számíthat – a kollaboráció előnyei tisztán kirajzolódnak a film és a popsztár számára egyaránt. A szerepe ezúttal is nagyon testhezálló. Egy ambiciózus fiatal férfit kell alakítania, aki gyönyörű felesége odaadó szerelmét élvezve halad felfelé a Victory ranglétráján. Kár, hogy ez a film (ahogy az Örökkévalók sem) ér fel a Dunkirk jelentőségéhez, de karrierépítéshez és a rajongók, valamint más rendezők meggyőzéséhez remek terep.
A film legemlékezetesebb alakítása Chris Pine nevéhez köthető, aki megmutatja milyen ördögien karizmatikus gonosztevő, ellentmondást nem tűrő mosolygó gyilkos tud lenni. A vacsorajelenet alakításába belelátom Christopher Walken Tiszta románcban látható Vincenzo Coccottiját, aki ugyan csak egyszer tűnik fel a filmben, de mégis hátborzongatóan kedves, kiszámíthatatlan, veszéllyel teli, határozott és könyörtelen is egyben. Frank karaktere az, amely a leginkább nyugtalanságra ad okot Alice számára, nem véletlenül. A látottak alapján szívesen látnám még Pine-t hasonlóan sejtelmes gonosz karakterekben. Következő filmjében, amely történetét maga írta, Annette Bening és Danny DeVito oldalán láthatjuk, mely egyben a rendezői bemutatkozása is lesz, egy álmodozó filozófust alakít, azután egy újabb Star Trek epizód következik, így a következő gonoszkodására még várnunk kell.
A főszereplők közül legkevésbé Olivia Wilde karakterével lehetünk elégedettek, akinek
Az ambíciója ettől függetlenül díjazható, bár mondhatjuk, a választásával biztosra ment. A téma, a férfiak által uralta világot a pszichothriller eszközein keresztül új megvilágításba helyező utópikus bírálat, igen könnyen támogatást szerző forgatókönyv napjaink álomgyárában. A pandémia után a mozikba visszatérő közönség is lelkesen fogadja a konspiratív elemekben bővelkedő, női narratívában erős történeteket.
Hiányérzetünk csupán amiatt lehet, hogy a Nincs baj, drágám nélkülözi mindazt a frissességet és kiforrottságot, amely az Éretlenséginek a sajátja volt. A forgatókönyv, amely a pályájuk elején járó Van Dyke testvérek, Carey és Shane ötletén alapszik, és amelyet Katie Silberman, Wilde állandó írója dolgozott át, több helyen is nagyvonalúan kezeli a jelenetek egymásutániságát, és nem képes a feszültséget, a kételyt fenntartani a nézőkben. Az utópia repedései előbb tárulkoznak fel a vásznon, mint célszerű volna. Nem beszélve arról, hogy a történetet a klasszikus hollywoodi filmeket megidéző álomszerű betétek és flashbackek törik meg, amelyek vizuálisan valóban érdekesek, de a történet feszültségéhez nem minden esetben adnak hozzá, inkább csak elvesznek belőle. Az elkerülhetetlen nagy leleplezést így már inkább csak elfogadjuk, mintsem katarzisként éljük meg – spoiler következik – holott Frank feleségének végső tetténél még a végkifejlet, egy újabb nők-a-nők ellen lezárást is hozhatott volna magával. (Lehetőséget adva a film későbbi folytatásához is, akár.)
Ettől függetlenül Arianne Phillips a retro-hatást varázslatosan megidéző jelmezei, kiegészülve Katie Byron pazar, a kaliforniai Palm Springs-t idéző díszleteivel, uralják a filmet. Mindezt Matthew Libatique operatőr kamerája remekül átélhetően viszi a vászonra, ami John Powell dinamikus zenéjével kiegészülve az ősz egyik emlékezetes moziélménye lehet.
A film, annak ellenére, hogy a #metoo mozgalom egyik kirakat darabjaként tekinthetünk rá,
A provokatív végkifejlet, az utópikus világ szükségessége vagy szükségtelensége körül kialakult helyzet kapcsán hiányzik a karakteres véleményformálás a rendezői oldalról.
Ettől függetlenül a moziban eltöltött két óra két percet követően újabb szempontok alapján tehetünk fel kérdéseket a férfi és a nő egymás iránti viszonya kapcsán. Arról, mi a valódi, és mi nem az? Valóságos-e bármi is, amit látunk, ami körülvesz bennünket?
Vitaindítónak szerintem megéri.
Nyitókép: YouTube
A szinte a semmiből felbukkant, sztárok nélkül forgatott Szarvasbébi az év egyik legnagyobb durranása lett a Netflixen. Nem véletlenül; a minisorozat egy elképesztő igaz történetet mesél el.
A színész szigorúan nézni most is nagyon tud, és a tőle megszokott széles gesztusok sem maradnak el, de a végtelenül pongyolán megírt Az utolsó vadászatot ő sem tudja megmenteni. A Cinegón látható westerndráma az amerikai történelem egyik súlyos bűnéről beszél.
Minden búcsúzás, minden temetés tulajdonképpen rólunk szól, akik még élünk.
A vandáloknak május közepéig meg kell jelenniük a bíróságon.
A történet egy iraki háborús misszióban kudarcot valló katonáról, Győrbíró Zsolt alezredesről szól.
Elon Musk, a Tesla vezére, Kínába utazott, hogy négyszemközti megbeszélést folytasson Li Csiang miniszterelnökkel. A váratlan látogatás célja az volt, hogy új lendületet adjon az autóipari vállalat fejlesztéseinek az országban. A korábban Kínában rendkívül népszerű Tesla eladásai a közelmúltban visszaestek, ami jelzi, hogy nem tud lépést tartani a hazai modellekkel.
„Ami nagyon idegesíti a baloldalt, hogy beérett több év munkája, és létrejött a nemzeti erők nemzetközi szövetsége, a Wokebusters” – árulta el Szánthó Miklós.
