Arrogáns monológ a filmvásznon: itt a Tantrum, Nagy Zsolttal

Leimeiszter Barnabás írása

Az elmúlt években reneszánszát éli a vágás nélküli, egyetlen jelenetből álló film műfaja: a Wikipédia összesítése szerint 2013 óta szerte a világban harmincnyolc ilyen alkotás született. Több emlékezetes példát említhetnénk, így a Victoria című német filmet, ami egy spanyol lány tévelygését mutatja be a kétes alakoktól hemzsegő berlini éjszakában, vagy éppen az HBO streamingfelületén nemrégiben közzétett Forráspontot, egy menő londoni étterem drogfüggőséggel és sokrétű magánéleti gondokkal küzdő főszakácsával a középpontban.

A Magyar Mozgókép Fesztivál kisjátékfilmes blokkjában bemutatott Tantrum bizonyos szempontból még merészebb vállalkozás, mint az említett művek, ugyanis

– jóllehet elsőre úgy tűnhet, ez éppenséggel leegyszerűsítése a műfajnak, hiszen az one-shot filmek éppen azzal a bonyolult, szinte zsonglőrmutatványnak ható koreográfiájukkal képesztenek el, ami az egész stáb emberfeletti összhangját és koncentrációját követeli meg.

Nagy Borús Levente rendező ugyanakkor nem tüntette el, csupán máshova tolta át az egyjelenetes filmkészítés elemi nehézségét. Egyrészt a szokásosnál is jobban ügyelnie kellett forgatókönyvének hatásmechanizmusára, arra, hogy a megfelelő ütemben adagolja a sztorit kikerekítő információkat, s a választott forma egy pillanatra se váljon öncélúvá, másrészt olyan színészre volt szüksége, aki több mint negyven percen át képes megtölteni jelenlétével egy mozdulatlan közelit.

E két feltétel szerencsésen teljesült: a Tantrum a figyelmet végig fenntartó, izgalmas alkotás, még ha pusztán szinopszisa – egy férfi ül egy bárban, és csak mesél, mesél, mesél – talán nem is ültetne be sokakat a moziba.

A szóban forgó figurát, Károlyt a Mozgókép Fesztivál nyitófilmjében, A játszmában is főszerepben látható Nagy Zsolt alakítja, mondanánk, hogy remekül, de ez kissé egydimenziós kifejezés arra, hogy leírjuk a filmben nyújtott teljesítményét. Mindenestül, a legapróbb, mégis jellemfestő (és korfestő és társadalmiosztály-festő) hangsúlyokig belakja „érted?”-ekkel és bazmegekkel sűrűn tagolt szövegét, ideges grimaszaival, kapkodó kézmodulataival úgy képes megeleveníteni

hogy nem is hiányoljuk a flashbackeket.

Károlyt a szülei gazdasága miatt az iskolában kicsúfolták, sokáig barátja sem volt, míg össze nem haverkodott egy szegény sorból származó évfolyamtársával, Zsoltival. Zsolti hősünk életének legfőbb viszonyítási pontja, egyszerre legjobb barátja és nemezise. Barátja azért, mert menthetetlenül csóró és mulya, Károly pedig hozzá képest faszagyereknek érezheti magát, lekezelő jó szándékkal kelhet segítségére. Nemezise azért, mert Zsolti rendelkezik azzal a tulajdonsággal, ami Károlyból – hiába „sikeres” köznapi fogalmaink szerint: egyre feljebb tör a vállalati ranglétrán, megházasodik, családot alapít – fájóan hiányzik: ösztönös rokonszenvet vált ki az emberekből.

Többet nem árulunk el a sztoriból, legyen elég annyi, hogy Zsolti hosszú évek után a lehető legkényesebb pillanatban bukkan fel újra Károly életében.

Nagy Borús Levente a vetítés után elmondta: a Tantrum valójában egy nagyobb projekt része lenne, amelyben

majd pedig a két nézőpont szembesítése következne. Csak remélni tudjuk, hogy lesz forrás az egész projekt elkészítésére.

Hamarosan folytatjuk filmes kritikáinkat!