„Egy építésznek gyereknek kell maradnia” – Finta József a Mandinernek

Finta József (Kolozsvár, 1935) Kossuth-díjas és Prima Primissima díjas építészmérnök, a Nemzet Művésze, az MTA és a MMA rendes tagja. Gyerekkorában, 1944-ben a háború elől menekülve Budapestre költözött családjával. 1953 és 1958 között végezte el a BME építészkarát. Építészi munkásságát 1958-ban a LAKÓTERV-ben kezdte, ahol közel harminchat évig dolgozott.  1965-ben Ybl-díjat kapott, 1970-től kezdve folyamatosan épültek szállodái, amik a pesti Duna-part látképét máig meghatározzák. A kilencvenes években megalapította a Finta és Társai Építész Stúdió Kft.-t, a legjelentősebb munkái közé innentől a Rendőrség székháza, a WestEnd City Center és a BME informatikai épülete voltak. A közéletben is szerepet vállalt: 1985 és 1990 között országgyűlési pótképviselő volt, 2005-től az  Orbán Viktor által létrehozott Nemzeti Konzultációs Testület tagja lett.

Móré Levente nagyinterjúja a magyar építészet doyenjével.

***

Gyermekkorában került fel Erdélyből Budapestre – hogyan történt a nagy költözés?

Annak ellenére, hogy kilencéves koromban menekültünk el Erdélyből – és ebből a kilenc évből is hatot leginkább Kolozsváron töltöttem, hármat pedig Nagyváradon –,

Nagyapám Kalotaszeg esperese volt. Váralmáson, nagyapám házában töltöttem életem legszebb nyarait. Gyönyörű település volt az akkoriban, amiből mára szinte semmi sem maradt: a falu mellett fut az Almás-patak, amelynek partjáról a szemközti Ropóhegyet nagyon nagy hegynek láttam akkoriban, hiszen fenyveserdő borítja. Persze ez inkább egy domb csupán, de nem szabad neki megmondani, mert megsértődik. E környék az Almási vár romjával egy gyerek számára a csodák és mesék földje volt.

Mivel foglalkoztak a szülei?

Édesapám magyar-latin szakos tanár volt a Református Kollégiumban, édesanyám pedig az igazgatóság titkárnője. Kolozsváron a hársfákkal borított Farkas utcában laktunk, ami a város talán legszebb utcája. Itt éltünk hatéves koromig, innen költöztünk Nagyváradra, amikor Erdély nagy része visszakerült Magyarországhoz. Ott aztán az utolsó pillanatig maradtunk bízva abban, hogy a város Magyarország része marad. A Petőfi téren gyűltünk össze és már az oroszok is ott voltak, amikor felszálltunk az utolsó német autóra. Én akkor kicsit sírdogáltam, a német sofőr pedig rám nézett és azt mondta: hasonlítok a kislányára. Óriási sértésnek éltem meg persze, de akkor jól jött, mert ezrek vártak batyukkal fuvarra, menedékre, minket meg édesanyámmal betuszkolt a sofőr maga mellé az ülésre, édesapám pedig kiült a sárhányóra – fekete ruhában, fekete kalapban, ahogyan egy latintanárnak illik. Így jöttünk át a határon, és így kerültünk végül Budapestre.

Mikor járt ezután legközelebb Erdélyben?

1957-ben mehettünk először haza (előtte nem kaphattunk útlevelet), innentől kezdve aztán minden évben hazalátogattam – először egyedül, aztán a feleségemmel. Most a járványhelyzet miatt két éve nem voltunk ugyan, de Erdély nagyon fontos a számomra. Nagy szerencsém volt a nősüléssel is: a feleségem erdélyi családból származott és részben munkatársam volt hosszú ideig;

Hamar megtalálták a helyüket a fővárosban?

Édesapám nem, őt nyugdíjazták; nagyon szegények voltunk ekkor. Szerencsére édesanyám némi segítséggel kapott állást, én pedig a Lónyay Utcai Református Gimnáziumba kerültem, ahol hét remek évet töltöttem el. Kiváló iskola volt akkoriban, kitűnő tanárokkal. Ki merem jelenteni, hogy ha valami lett belőlem, az a Lónyaynak köszönhető – itt kezdtem nagyon sokat rajzolni. Okosan tervezett épület az iskoláé, szép és tiszta ház, ami sokat alakított a szemléletemen. Az osztályfőnököm kezdetben Blaskó János festőművész volt, akit kitűnő tanárnak ismertem meg. Neki köszönhetem, hogy a gimnázium alatt minden rajzpályázatom megnyertem.

Hogyan került kapcsolatba az építészettel?

Nagyon későn gondoltam arra, hogy építész legyek, a Képzőművészeti Főiskolára akartam menni érettségi után, külön rajzórákra is jártam. Édesapám – aki remekül értett a műfordításhoz és a kortárs irodalomhoz is – azt kérte, ne menjek művészeti pályára, mert ő csalódott a saját irodalmi közegében. Azt javasolta, menjek inkább építésznek. Egy középiskolai tanuló nyilván semmit sem tud az építészetről – ahogyan egy latintanár sem –, de igyekeztem jó fia lenni apámnak, valamint nem voltam teljesen biztos abban, hogy tehetséges rajzoló vagyok. Ma már gyanítom, hogy jó lett volna a Képzőre kerülnöm. Így jelentkeztem hát a Műegyetem építészkarára, ahová rögtön föl is vettek.

A felvételi legérdekesebb része volt, amikor 2-3 percre kivetítettek egy-egy műemléket, amit ott helyben le kellett skiccelni, ez pedig nekem elég jól sikerült. Amikor kijöttem a felvételiről, még gőzöm sem volt arról, felvettek-e. Még a folyosón elkapott a Jövő Mérnöke újság egyik tudósítója, aki megkérdezte: milyen érzés egyetemi polgárnak lenni? Ekkor esett le a tantusz, hogy felvettek.

Hogyan emlékezik vissza az egyetemi évekre?

Jól ment az egyetem: ügyesen rajzoltam, egyre jobban érdekelt az épített világ, de a pénzre is nagy szükségen volt. Édesapám kis nyugdíjat kapott, így hát az első évet nagyon megnyomtam és Népköztársasági ösztöndíjas lettem, ami akkor 800 forintot jelentett havonta, miközben apám nyugdíja csak 400 forint volt. Az egyetem végéig megtartottam a 4,8 körüli átlagot és az ösztöndíjat. Amikor a diplomatervem készítettem, utolsó éjszaka viharos felhőket festettem diófapáccal a zebegényi népművészeti központra, ami a feladatom volt. Janáky Pista bácsi, kiváló építész ott ült a zsűriben. Ránézett a tervemre és azt javasolta: nem is kéne megvédeni ezt a tervet, mert annyira jó. Mint később kiderült, ő valamiért csak a felhőket nézte, de azok tényleg jók voltak. Így azonban tényleg nem kellett megvédenem; ráadásul ezek után beajánlott a Mesteriskolára is, ami nagyon hasznos volt, mert én minden gyakorlat nélkül voltam még. Diplomatervemnél a zsűriben ült Fekete Ede is, a Lakóterv igazgatója, aki rögtön felvett a Lakótervbe. Három mesteriskolás kollégámmal, Szekeres Józseffel, Magyar Gézával és Lőrincz Józseffel dolgoztam itt együtt és igazi műtermet hoztunk létre. A Mesteriskola két éve hatalmas lendületet adott a pályán, itt lettem építész. Szrogh Györgyhöz jelentkeztem, de ő nem jött át a Köztitől a Lakótervhez, így Zilahy Pista bácsi lett a mesterem, akivel a Lakótervben is munkatársak voltunk. Nagyon sokat tanultam Janáky Istvántól és Bőnyei Jánostól, Dávid Károlytól, de sokszor beszéltettem itt Vámossy Ferenccel és Szendrői Jenővel is, akivel aztán nagyon jóban lettem. Az első mesteriskolás munkám a Garzonház volt Dunaújvárosban, amit meg is építettek. Ez egy nagy ház a valamikori Sztálin (ma Vasmű) út végében, ami hozott némi városszerkezeti újítást is.

Már az egyetemen is a középületek felé fordult az érdeklődése? 

Még nem. Mi még a szocreállal kezdtük az életünket. Minden tehetségemet latba vetettem, hogy másodévesen megmutathassam, milyen szocreál ablakot tudok rajzolni, amikor Mikolás Tibor, aki tanársegéd volt a Lakóépülettervezési tanszéken,

Az egész tankör toszkán oszlopokat tervezett, amikor mi néhányan – például Rimanóczy Jenővel, aki a legjobb barátom volt az egyetemen – elkezdtünk Alvar Aalto és az északi építészet felé orientálódni, amit nagyon megszerettem. Életem során kétszer jártam Finnországban. Lenyűgözött, amikor Alvar Aalto egyetemi épületeit élőben láthattam. Nagy hatással volt rám Aarne Ervi, Toivo Korhonen és a többiek gondolkodása, mert az ő alkotásaik nagyon jó és igazi emberi építészetet képviseltek. Egyértelműen látszott munkáikon a Bauhaus hatása, de annál érzelmesebb és – szerintem – szebb épületeket hoztak létre. 

Számtalan tervpályázaton vett részt.

A tervpályázatok azért voltak jók, mert akkoriban két-három nap alatt meg el lehetett készíteni egy pályaművet. Egy lónyays osztálytársammal, Kaszta Dénessel hosszú ideig indultunk közösen az építészeti pályázatokon, egy ilyen pár napos munkával pedig rengeteg pénzt meg lehetett keresni. Emlékszem, az ózdi városközpont pályázatán nyolcezer forintot nyertünk, amikor még a százforintos volt a legnagyobb címlet – kiraktam otthon a szőnyeget százasokkal. Ezekből a pénzekből mi nem csak éltünk, utaztunk is: Görögországot, Spanyolországot, Szicíliát, Olaszországot látogattuk, ami nagyon izgalmas volt. Az egri gyógyfürdő pályázatánál esett meg, hogy péntek-szombaton megcsináltuk a pályamunkánk, vasárnap pedig toporogtunk, hogy mégsem lehet két nap alatt végezni, így csináltunk egy második pályaművet is csőtollal. Azzal lettünk másodikok, míg az első kiemelt megvételt kapott. Nagyon jó erőpróbák voltak.

A legtöbben a szállodaépületeiről ismerik a munkásságát.

A mesteriskola után nem sokkal kaptam lehetőséget a Hotel Duna Intercontinental (ma Marriott Hotel) pályázatán való részvételre. Gyerekfejjel szakadt rám egy ekkora munka, harmincéves voltam. Az az igazság, hogy

Két nagy, íves és a jelenlegi épületnél alacsonyabb, Dunára néző szobasort szerettem volna, de az amerikai megrendelő közölte, hogy ilyen szobákat ők nem akarnak, a kivitelező pedig örült, hogy nem kell íves dolgokat zsaluznia. Nagy tanulságokkal járt ez a megrendelés, a pályázatokhoz képest elképesztő hosszú tervezőmunka és rengeteg harc árán alakult csak ki a mai épület, amikre kicsit az egészségem is ráment, de megtanított nagy volumenű középületet tervezni. 

Az egykori Intercontinental (ma Marriott) szálló

Hogyan lett saját stúdiója?

A Lakóterv 600 fős, hatalmas vállalat volt, amikor odakerültem. Az Intercontinental miatt kaptam műtermet, a tervezés végére már tizennyolcan dolgoztak nekem, és majdnem mind idősebb volt nálam – nem volt egyszerű. 1982-ben volt egy szívoperációm, amit én e munkának rovok fel. Utána aztán végig volt műtermem: az Intercontinentalt követte a Volga Szálló, ami érdekes módon nagyobb siker volt, mint az Intercontinental, pedig egy év alatt kellett megtervezni és kivitelezni a szállodát, ráadásul még az 1-es házgyár termékeiből kellett dolgozunk, ami a legegyszerűbb házgyár volt Magyarországon. Később is terveztem házgyári szállodát Pozsonyban és Brnóban, de azokat már a győri házgyár termékeiből készíthettem, ami a jobb minőség mellett több izgalmas elemet is gyártott, volt erkélyeleme is.

A ’70-es évek a házgyárak termékeinek kényszerű felhasználásával mentek el, amit egy nagyon izgalmas időszak követett: az osztrákok négymilliárd schillinges hitelt adtak Magyarországnak, amiből szállodákat, szolgáltató egységeket hozhattunk létre, de kikötötték, hogy csak osztrák kivitelező építhette meg azokat. A kiviteli terveket is osztrákok csinálták, mi magyarok úgynevezett „megvalósítási tervet” adtunk át nekik, ami igazából majdnem megfelelt egy kiviteli tervnek.

– persze az egész Lakóterv irigyelt minket érte.

Mit látott Nyugaton?

Emlékszem, amikor a belsőépítész kollégámmal együtt először elvittek csempét választani egy nagy építőanyag-áruházba, vagy ezer csempe fogadott minket, miközben itthon a Zalakerámia három fajtájából dolgozhattunk – aztán persze megszoktuk. Nagyon nagy tanulság és fontos iskola volt nekem az osztrák világ. Nem mintha az osztrákok olyan jó építészek lettek volna, de a nyugat adta lehetőségek és a szabad környezet egészen új távlatokat nyitott előttem. Jó példa erre, amikor a Kärtnerstrassén építettük meg a Central Wechsel und Creditbankot egy régi épület átalakításával, és a valamikori fa portált kiöntöttük alumíniumból. Egy ottani céggel, az Egyed, Egyed und Egyeddel (alapítói ’56-ban emigráltak) terveztük közösen az épületet, és bár a portált sajnos azóta elbontották, igen szerettem.

Hogyan érték a rendszerváltás évei?

A következő nagy váltás a ’80-as évek végén jött el, amikor az Expo 96 koncepciótervét készítettük – nagyon jó időszak volt,

Én csináltam volna az Expo Duna-parti kereskedelmi útvonalát, két expo-kaput és a két Duna-kaput. Sajnos ezeket a terveket is elsodorta az idő. Ide terveztük a Hétházat, ami a hét magyarországi tájegység kiállítóhelye lett volna, én mégis Erdélyt terveztem megjeleníteni, de rám szóltak, hogy azt azért nem lehet. Erre átalakítottam az épületet Hegyek-erdők házává. Persze kiszúrták átverést és rám sózták Dél-Alföldet. Az Alföld gyönyörű, de én minden voltam, csak nem a Dél-Alföld tudósa. Végül szereztem egy borotvatokot és annak formáiból csináltam házat.

Ebben az időszakban még a politikába is be akartak vonni. Amikor én lettem a Lakóterv vállalati tanácsának elnöke, az új tanács első mozdulatával kitettük a volt igazgatót, ami miatt engem jól megcibáltak a pártközpontban, mondván: micsoda disznóság egy ilyen rendes elvtársat kivágni. Vagy háromszor hívattak be, végül a párttitkár azt mondta: „Finta elvtárs, maga annyira jól érvel, hogy köztünk a helye”. Na, ezt azért nem akartam, úgyhogy

Így úsztam meg a dolgot. Aztán 1994-ben, amikor a Lakóterv is kezdett tönkre menni, megalapítottuk a Finta és Társai Építész Stúdiót. Először úgy tizenöten dolgoztunk itt, most már negyvenen vagyunk.

Van olyan épülete, amelyet fordulópontnak tart a munkásságában?

A Bank Center volt talán a fordulópont már csak azért is, mert ezt még részben a Lakótervben csináltam, de a Finta Stúdióval fejeztem be. Talán ez volt az első olyan épületem, ahol majdnem szabad kezet kaptam a homlokzati anyagok kiválasztásánál. Előtte terveztük a Kempinskit, ahol a legolcsóbb gránitburkolatot tettük fel, de a Bank Centerre brazil és vietnámi gránitok kerültek. Nagy kihívás volt a Nemzeti Bankkal szemben, a Szabadság téren építeni egy házat. Az volt az elképzelésem, hogy ne csupán egy banképület legyen; térjen be ide az is, akinek a bankban nincs dolga. Ezért terveztem nyitott földszintet üzletekkel, alagsorában pedig étteremmel. Azt szerettem volna, hogy élet legyen itt, amit részben kikoptattak, de a koncepció még érezhető a házon. Ezt követte a Rendőrség székháza, amit már a Stúdióban terveztünk, de ebben az időben készültek az esztergomi fürdő tervei, ami szintén érdekes kísérlet volt, kicsit Frank O’Gehry munkáira hasonlít. Ott már felszabadultan terveztem. 

Az Intercontinentalon már érezhető az érett modernizmushoz való szoros kötődése, de még nem látszik az önre később oly’ jellemző játékosság.

A ’90-es években épültek a nagy házaim: egymást követte a Bank Center, a WestEnd City, a Rendőrség szákháza és az egyetemi campus informatikai épülete. Az informatikai kart Fekete Antallal nyertük meg, és

Nincsenek kőbe vésett építészeti elveim és nem is szeretem, ha valaki művészi szólamokat hangoztat. Jó házakat kell csinálni és kész. Ebbe a két mondatba természetesen beleértem azt is, hogy a világ változásaira reagálnia kell az építésznek, nem zárkózhat be. Gyermekeinknek van még képzeletvilága és érzelmi szabadsága, a felnőtteknek már nincs – egy építésznek tehát szükségszerűen gyereknek kell maradnia. Úgy is mondhatnám: ha valaki felnőtté válik építészként, azonnal hagyja abba a pályát. 

A Rendőrség székháza

Hogyan alakult a szemléletmódja?

A folyamatos változás másik oldala etikai jellegű: nincs jogom olyan házat csinálni, amiben az emberek nem érzik jól magukat és nem tudják azt jól használni. Épp emiatt vesztem össze Makovecz Imrével is a ’70-es években, ami a Művészeti Akadémia alapításáig kitartott. Imrével való viszonyunk rendeződése elég színpadiasra sikerült: amikor Makovecz paksi temploma elkészült mondtam neki: „te Imre, nem is tudtam, hogy ilyen jó házat tudsz csinálni”.

Ettől kezdve jóban lettünk. Az építészetről alkotott eltérő gondolatainkat talán Százhalombatta két temploma mutatja a legjobban; érdemes oda ellátogatni és összenézni őket. Makovecz Imre éppen a katolikus templomon dolgozott, amikor engem felkért a helyi református egyház egy templom tervezésére. Az akkori városvezetés is támogatta, hogy csináljak egy másik templomot, ami egyensúlyba hozza a főteret, így hát én tervezhettem a százhalombattai református templomot – ez és a csáktornyai baptista templomom valósult csak meg teljes egészében. Az önkormányzat végül úgy döntött, talán mégis túlságosan klerikális dolog lenne, ha a főteret két templom határozná meg, így került a reformátusoké kicsit kijjebb, a főtér alatti kis domb oldalába. Nagyon sokáig laktam templomok mellett, a rokonságom fele református lelkész volt, így igyekeztem elemezni magamban a protestantizmus lényegét

A játékosságot a posztmodern irányzat hozta el a terveimbe, ami az északi modern mellett nagyon megérintett. Máig nagyon szeretem a József Attila utca és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán lévő posztmodern irodaházamat. Nem akartam, hogy a ház betakarja a Bazilika kupoláját, ezért terveztem egy nagy, íves beharapást, amin keresztül ráláthatunk a kupolára; de posztmodern jegyeket hordoz a Váci utcai Hotel Taverna – ma Mercure City Center – vagy épp a Magyar Rendőrség székháza is, ami teljesen szoborszerű. Hála Istennek a ház belső kialakításába a legkisebb részletig beleszólt a rendőrség – megszabták, milyen szobákra van szükségük meg ilyesmi, amiket én persze nem tudtam –, a külsőbe azonban egyáltalán nem szóltak bele. Talán itt kaptam a legtöbb szabadságot az összes házam közül, önmagam számára tehettem hát fel a kérdést, hogy a modern építészet elbír-e ennyi játékot és íves felületet? Azt hiszem, a válasz igen, mert az épület gyönyörűen ragyog a napfényben.

Egy-egy ház tervezésekor az alapprobléma felismerése vagy egy forma indítja el gondolatait?

Nagyon sokat és sokszor elég nagy méretben rajzolok, már a beépítési tervtől kezdve. Egy idő után párbeszéd alakul ki a rajzaim és köztem,

Ekkor én visszabeszélek és újat rajzolok. Ilyen párbeszédekből alakul ki a ház alapstruktúrája. Gyermekkorom képzőművészeti álmait a házak rajzaiba teszem bele. Egy másik oldalról ez az útirajzaimon ütközik ki, amiből több könyv is megjelent. Talán azért szeretem ezeket annyira, mert itt engedhetem magam a leginkább szabadjára. Ez a rajz-párbeszéd sokat jelent, de persze nem vagyok teljesen buta. A Magyar Tudományos Akadémia tagja vagyok, és bár nem vagyok tudósember, képes vagyok magam számára elemezni azt a feladatot, amit a ház akár környezeti kapcsolataiban, akár funkcióiban jelent – aztán jön a játék. 

Van olyan épülete, amire a legszívesebben gondol? Mely épületeit tartja a legtöbbre?

A már említett Rendőrség és a salgótarjáni Pécskő áruház ilyen. Az egyik első munkám épült fel Salgótarján központjában, még rajzolóm sem volt. Szrogh Györggyel, Jánosi Györggyel és Magyar Gézával közösen alakítottuk ki Salgótarján modern főterét. Salgótarjánt ekkor bányászok vezették, akik nagyon intelligensek voltak. Már megcsinálta egy helyi tervező a Pécskő áruház tervét, ők mégis azt mondták, jobb kapcsolata lenne a háznak a köztérrel, ha közülünk tervezné meg valaki, így megcsinálhattam én. Párhuzamosan terveztem az Intercontinentallal. Ahhoz volt már műtermem, de a Pécskőre nem volt idő és ember. Nagyon szerettem ezen a házon dolgozni, kikapcsolódás volt a hatalmas szálloda mellett.

A Közszolgálati Egyetem épületén is nagyon szerettem dolgozni Szabó Tamás kollégámmal. Izgalmas volt az alaphelyzet: az Orczy-kert és az Üllői út áll az épület egy-egy oldalán, amik mereven ellentmondanak egymásnak. Az Orczy-kert felé egy, az első emeletről induló, óriási átriumot nyitottunk, amely nagy, zöld platóban végződik. Ezzel igyekeztünk segíteni a hallgatóknak, hogy a kerttel is legyen kapcsolatuk, de az Orczy-kert közösségi forgalma ne jöhessen be az egyetemre, hiszen ez nem egy kifejezettem nyitott egyetem. Ezzel szemben az épület az Üllői út felé egy aszimmetrikus megnyitással fordul, ami jól reagál a főút vegyes épületeire. Figyeltünk arra is, hogy a háznak nagy terei legyenek. Emlékszem, milyen sokat jelentett nekem annak idején, hogy a Műegyetem széles folyosóin levegőt kaptam az órák után, ezt meg akartam adni a mostani hallgatóknak is – az informatikai kar épületének földszintje ugyanezért egy, összefüggő tér.

A Westend City Center is nagy menet volt, Demján Sándorral nem volt könnyű együtt dolgozni, azonban az elképzelései arról, hogy a Westend ne csupán egy bevásárlóközpont legyen – utcákat, tereket hozzunk létre, hogy az emberek otthonosabban mozogjanak itt –, parallel futott az én elképzelésemmel. Komoly csatát vívtunk amerikai építészekkel is, akik eredetileg tervezték a terület beépítését. Azt találták ki, hogy megháromszorozzák a Nyugati pályaudvart, annak érdekében, hogy az épület illeszkedjen a környezetéhez. Mikor ezt megláttam, elmentem Demjánhoz és visszaadtam a munkát, ilyenben nem kívántam részt venni. Végül az amerikai terveket elvetették, mi pedig megterveztük az egész épületet. Vele sosem volt egyszerű dűlőre jutni, de a sok harc alatt nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk. Sajnáltam, amikor elment. Akkoriban már a kezünkben volt a Westend második üteme, amelynek telke azóta is üresen áll a Ferdinánd híd északi oldalán.

Nagyon sok épülete nem csak városképi, de városszerkezeti átalakítást is hozott, ami már az méretekből is adódik. Mennyire figyel tudatosan egy-egy város alakulására? 

Fiatal koromban több városépítészeti pályázaton is nyertem. Mindig is nagyon érdekelt a városi élet, a városi struktúra, a városszerkezet emberekre gyakorolt hatása. A városszeretetemből, a város és köztem lévő kapcsolatból eredt, hogy

Számomra nagyon fontos a környezet, ahová az épületeim kerülnek, hiszen egy-egy új házammal szinte beoltottam a várost egy új szemlélettel, iránnyal. A környezet és a ház kapcsolata pedig szorosan kapcsolódik a funkcióhoz, az építészet etikai részéhez is.

Az NKE campusa

Mely tervei nem valósultak meg az évek során?

Bizony, sok tervem nem valósult meg végül, amiket remekül be tudtunk mutatni egy, a Finta Stúdió 25 évét átfogó, nemrég bezárt, tematikus kiállításon is. Ilyen, érdekes munka volt többek között a budapesti Városháza pályázata is, amire szerintem nagyon jó ötletünk született: hatalmas fórumot csináltunk, amit körülölelt az épület. Azzal a területtel sem történt semmi évtizedek óta. Vannak olyan közterek, amelyek sorsa nem hagy nyugodni. A Nyugati pályaudvar sínjeinek lefedésével a Városliget és a körút összekötése sok zölddel nagyon sokáig járt a fejemben. E területre álmodtam egy katolikus egyetemet, amit leváltott a múzeumi negyedet is magán hordó hatalmas zöldtető, majd a kormányzati negyed – végül máig elhagyatottan áll. Nagyon izgatott, hogyan lehet egy közparkot összekötni a városközponttal, de nem lett belőle semmi. Ez részben a Westend folytatása is lehetett volna, az ottani tetőteraszt húztuk volna a vonatok fölé. 

Az elmúlt tizenöt év két igazán nagy munkája közül az egyik sem épül meg végül: a Raiffeisen bank székháza egy száz méter magas épület lett volna a Rendőrség mellett, Duna felőli oldalán zöld növényzettel, télikertekkel. Nagyon szerettem, de a válság elvitte, a bank lemondott róla. A másik ilyen a kongresszusi központ, amit két változatban is elkészítettünk: az egyik a millenniumi városközpontba került volna és a Medgyessy-éra alatt hiúsult meg, pedig építési engedély is volt rá; a másik változat szerint a MüPa melletti parkoló helyére került volna az épület, azon is dolgoztam pár évet, már a kiviteli tervei is megvoltak, de végül nem volt rá anyagi fedezet. Persze tudom, hogy az építészet ma nem elsődleges kérdés, mégis csapás volt nekem, mert azt hittem, öregségemre még két ilyen nagy munkát letehetek az asztalra. Sajnos nem így alakult.

Miként dolgozik manapság?

Jellemzően már csak a projektek kezdetén, az ötletelésben veszek részt, a vázlatokat követően a munkát átadom a kollégáimnak, ilyen volt a most elkészült Hungexpo-átalakítás is. Nemrég volt egy szívoperációm, Merkely Béla kicserélte a szívbillentyűm – vele jóban vagyok –, aztán jött a covid, én pedig lassan kikoptam a világból; 87 éves vagyok, ez természetes.

Megnézi-e néha, mi történt a házaival?

Néha igen. Időnként azért megkérdeznek arról, mit szólok egy-egy tervezett átalakításhoz, de ez elég ritka. Salgótarjánban például nagyon elrontották a Pécskő Áruházat, de van olyan ház is persze, ami szépen tartja magát, ilyen az Intercontinental vagy a Fórum Hotel (ma Intercontinental). Általában a nagy szállodák állapotával, korszerűsítésével elégedett vagyok. A Westenden mondjuk állandóan csinálnak valamit, ami furcsa érzés, de persze az ő dolguk. 

Nem vagyok annyira nárcisztikus, hogy a városban járva minden épületnél megjegyezzem: na, ezt is én csináltam; de nagyon szeretem például az Intercontinental – ma Hotel Marirott – hátsó homlokzatát, ami igen minimalista lett, akkor ez még nem volt divat. Jól esik összefutni a Bank Centerrel és a Rendőrséggel is, de különösen szeretem a Bajcsy-Zsilinszky út és József Attila utca sarkán álló házat.

de az urbánus környezet számomra nagyon fontos, Budapesten pedig jó érzés létezni.

Interjúfotók: Ficsor Márton