Közben a kilencvenes évek végén alkotóként, előadóként is visszatértél a folk színtérre: az 1999-es Nagyvárosi bujdosók tematikus lemezt azóta újabb követték, melyek közül talán a 2013-as, az óvodásokhoz és kisiskolásokhoz szóló Papó zenedéje lett a legnagyobb sikerű. Mi teszi ki mostanság az életed?
A saját lemez- és könyvgyűjteményem katalogizálása mellett a zenekarosdi, a rádiózás és a könyvírás, no meg az unokám. Két és fél éve rákot állapítottak meg nálam, de hála istennek és az orvosok tudásának, a család szeretetének és az erőmnek, szerencsésen átvészeltem. Rengeteg gyakorlás után ma már a zenélés újra megy, az éneklésről viszont le kellett mondanom. Ezért a hozzám hasonló életvitelű, sorsú és gondolkodású – bár nálam jóval fiatalabb – Novák Pétert kértem fel erre. A dalok legtöbbjét magamról, magamnak írtam, hozzám kötődnek, de szerintem Pétertől is hitelesek. Emellett időközben a Dankó Rádióban készítek két műsort: az ötperces Tudta-e? kéthetente kerül adásba, az aktualitások köré szerveződő egyórás Sárarany pedig havonta egyszer. Mindkettő folytonos utánjárást, olvasást, zenehallgatást, aktív felkészülést és jelenlétet igényel. Miközben évek óta írom a magam szubjektív műfajtörténeti könyvét. Úgy érzem, sok minden elfelejtődne, ha nem foglalnám össze a pályám során meghatározó formációk históriáját, a szakma számára maradandó támpontokat adva – közérthető, olykor tréfás, sztorizgatós stílusban megírva. Rengeteg, korábban nem publikált fotóval illusztrálva.
Túl a kezdeti konkurens viszonyon, a Fonóval hogyan alakult a kapcsolatod az elmúlt huszonöt évben?
A Fonó olyan komplex programot vállalt fel, és áldoz rá pénzt és fáradtságot, ami nálunk teljességgel unikum. Az, hogy évtizedek óta felléphetnek itt a tehetséges fiatalok, az, hogy az előterében működik egy folkkocsma, az, hogy a jelentősebb zenekarok (Muzsikás, Csík, Etnofon, Dresch) napközben itt próbálhatnak, az párját ritkító gesztus a mai üzletközpontú világban. Fő erénye, hogy bevonzza a szakma értékes vonulatait, műfajtól szinte függetlenül. Ugyanakkor a Fonónak fontos művelődéstörténeti szerepe is van táncoktató és táncházas programjai, valamint fesztiváljai, gyermek és népművészeti kurzusai révén. Kikerülhetetlen bázis tehát. Nem beszélve a kiadványairól, amelyek közül számos bekerült a nemzetközi világzenei Top 10-be. Viszont szerintem a Fonó évek óta kinőtte a kereteit. Jó ez a klubszerűség, de talán zavartalanabbul lehetne tovább működtetni ezeket a programokat egy nagyobb épületben.
Horváth László ügyesen vezeti az intézményt, az ő kapcsolatainak és tehetségének köszönhető, hogy az általam 2002-ben elindított, de anyagi gondok miatt 2004-ben abbamaradt Héttorony Fesztivál 2012-ben – a Makovecz Imre halálát követő évben – újraindulhatott, és azóta is szárnyal. Ma már a határokon is átívelő programsorozat célja, hogy a népzene és világzene hazai és külföldi csúcsteljesítményei eljussanak vidékre és a szomszédos országok magyarságához, valamint hogy a zene és építészet szerves kapcsolatára és lelki gyökereinkre ráirányítsuk a figyelmet. Így – a többnyire Makovecz-épületekben zajló hangversenyek mellett – építészeti kiállítások, szakmai beszélgetések is vannak, amelyekben bemutatkoznak olyan kortárs képzőművészeti, táncos és tervező műhelyek, melyek a Kárpát-medence népi műveltségét tekintik művészetük fundamentumának.
Fotók: Földházi Árpád