„Nekem az mindig is Magyarország volt!” – Trill Zsolt a Mandiner hetilapnak

Fotók: Földházi Árpád

***

Trill Zsolt színművész a mai ukrán–magyar-határhoz közeli kis faluban született, kárpátaljai felmenőktől, az akkori Szovjetunióban nőtt fel burokban, a tömbmagyarság zárt világában. Se ő, se édesanyja nem beszélt oroszul,

majd később az ukránok, és egyáltalán mit keres ott az a határ. 

„Tudtuk, hogy a másik oldalon ott van Magyarország, de csak beszéltünk róla. Néha-néha át lehetett ugyan menni a rokonokhoz, kétévente egyszer, kinek hogy sikerült, van, akinek csak a rendszerváltás után” – mondja Trill Zsolt, hozzátéve: „A kommunizmus bűne, hogy eltitkolt dolgokat. Se itt, Magyarországon, se ott nem beszéltek nyilvánosan a kisebbségről”.

A színészet felé az élet és későbbi szoros pályatársa és földije, Vidnyánszky Attila sodorta, aki megálmodta és kigründolta a Kijevi Színművészeti Főiskola magyar nyelvű osztályának elindítását. Ott ismerte meg későbbi feleségét, Szűcs Nellit is, akivel pályája és élete is szorosan összekapcsolódott. A főiskola után mindketten részt vettek a beregszászi Illyés Gyula Színház megalapításában, számos nemzetközi sikert is hozó előadásukkal bejárták szerte Európát. Később játszottak a budapesti Új Színházban, majd Debrecenbe követték Vidnyánszkyt.

Arra a kérdésre, hogy milyen érzés volt határon túliként belecsöppenni az anyaországi színházi világba, Trill Zsolt elmondja,

máig úgy érzi, jobban meg kell dolgoznia az elismerésért,

de ez ugyanakkor folyamatosan inspirálja is. „Ez mindig ott van valahol hátul a kisagyamban, és csodálatosan tud hajtani. Be kell bizonyítanom, hogy Nagy-Magyarországnak azon a felén is születnek értékes, tehetséges emberek.”

A mai napig sok színházi kolléga másnak, „kisebbséginek” tartja, ezzel együtt kell élnie, és meg kell, hogy küzdjön vele. „Mi így éljük meg Trianont, gesztusokon, hangulatokon keresztül. Egymás felé fordulunk, vagy véleményt mondunk már előre, anélkül, hogy ismernénk a másikat” – fogalmaz Trill.

A 2004-es eredménytelen népszavazással kapcsolatban a Nemzeti Színház művésze elmondja, sok ismerősük, barátjuk hívta fel őt és feleségét akkor, hogy bocsánatot kérjenek, de ő nem haragudott senkire, tudta, hogy ez lesz az eredmény.
„Ez is mutatja, nem biztos, hogy ezt alulról meg tudjuk érteni, fel tudjuk dolgozni és tudunk magunk dönteni. Amikor ott volt a döntés lehetősége, nem tudtuk megtenni.” 

Ezért iszonyatosan fontosak szerinte bizonyos gesztusok, és azok a vezetők, akik a nemzet ügyéért próbálnak tenni. Akik pedig ez ellen cirkuszolnak, azt kellene végre megérteniük és elfogadniuk, hogy

ez nemcsak a száz évről szól, hanem a jövőről

– mondja Trill. „Amikor naponta elmegyek az Országház előtt, akár a budai, akár a pesti rakparton, mindig az jut eszembe, hogy az én nagyapám, a másiké, a harmadiké, a határon túli nagyapák, üknagyapák mind egyformán tettek ebbe az épületbe, és mindegyiknek megvan a maga egy vagy több téglája benne.”

A kultúra területén állandósult megosztottságról így szól Trill: „Máig sok az előítélet a Nemzetivel szemben, a helyzet nem változott lényegesen az elmúlt években. A színházba járók elkötelezett magja azt hirdeti magáról, hogy nyitott, miközben csak egyfélét hajlandó megnézni. Sőt még hangoztatja is, hogy ide vagy oda nem teszi be a lábát.” Trill Zsolt hozzáteszi: „nagyon örülne egyszer olyan színházi világnak Magyarországon, amelyben az emberek nemcsak papolnának a nyitottságról, hanem mindenfajta teátrum iránt érdeklődők volnának.”

Végül a színházi világ belharcairól, a tüntetéseken felszólaló kollégákról kérdezzük: „A mi harcterünk a színpad. Csak azért, hogy elpufogtassunk pár mondatot, mert kiemelt helyen vagyunk, és azt hisszük, hogy nekünk okvetlenül meg kell szólalnunk, felesleges ugrálni – a színpad majd úgyis mindent helyre rak.”

A teljes interjú a Mandiner hetilap aktuális lapszámában olvasható!