Joker: túl az őrület határán

Spoileres kritika 2019 őszének egyik legellentmondásosabb alkotásáról.

***

A bohóc, a maszkba bújtatott szórakoztató alakok eredete az emberi történelem homályába vész (ógörög sklêro-paiktês vagy a római fossor is jött valahonnan), ennek ellenére az eltelt évezredek sem tudták azt a kettősségét feloldani, hogy az egyébként sokakat megnevettető alakok számos emberben félelmet is keltenek. Ezen a félelmen valószínűleg Todd Philips filmje, a Joker sem segít. Sőt, igazából mélyíti is azt. Hiszen a társadalom számkivetettje, egy kikölcsönözhető bohóc személyes sorstragédiája a mozgatórugója annak az erőszaknak, ami a célját tekintve ugyan öncélú, mégis mély társadalmi kérdéseket feszeget.

Feszeget, ugyanis a mindenkori kisember kiszolgáltatottsága nem marad a normalitás határán, így az ok-okozat candide-i bölcsességének érvényesülése miatt a társadalom minden rétege az erőszak káoszába süpped,

némileg párhuzamot vonva a történelemben oly sokszor véressé váló szegények vs. gazdagok, elnyomók vs. elnyomottak örök harcából eredő ezernyi személyes tragédiával.

Így ahogy lassan, de biztosan kibontakozik a cselekmény, hirtelen szembejön velünk a V mint Vérbosszú, vagy a Mr. Robot maszkos mozgalma, amelyek az anarchiába oltott elitkritikára épülve szintén egy hasonló transzformációt mutatnak be. Ezért is lehet az, hogy sokan, akik a filmet látták, óhatatlanul is úgy érzik, e képkockákat már látták valahol. De persze ez az elitkritika nem mindenható, csak kapargatja a felszínt a klisészerű „a gazdag ember mindent megtehet”-jelenségbe való belemarással; és csak addig kritika, amíg a filmet készítő stúdiónak nem kritika, vagy amíg nem veszélyezteti a forgalmazási jogokat és persze a bevételt.

akinek életében a társadalmi normalitás elleni összlázadás – ahogy az a záró képkockákban személyesből vált – már fiatalon szerepet játszott. Akárcsak a tévéshow-k világa, ugyanis anyja az NBC (vö. NCB a filmben) tévécsatornában volt titkárnő. Más életrajzi utalást is kölcsönvehetett a Phoenix-testvérek harmadik legidősebb tagjaként: gyerekkorában felvette a falevél (Leaf) nevet, ami kapcsolatba hozható az általa alakított kitalált karakter zöld hajával, de utalhat a filmben nyújtott mozgásformáira is, hiszen azokról a nézőnek a széllel táncoló falevél könnyedsége is eszébe juthatott. De mégsem írnám le azt, hogy életrajzi ihletésű volt a a képregényfilm.

Igen, képregényfilm. Azaz pontosabban: nemképregényfilm képregényfilm. Előbbi jelző azért jár, mert nélkülözte a látványt (sőt, inkább kopott-piszkos-rozsdás világával antilátványt tárt a szemünk elé), nélkülözte a hivatalos eredetsztorit, nélkülözte az elképzelhetetlent, a megfoghatatlan dolgokat, azokat a „szuperjó” és „szuperrossz” dolgokat, amelyektől egy filmet képregényfilmnek tekintünk. De akkor mégis miért volt az? – kérdezheti most az olvasó. Azért, mert maga a történet egy, a képregényekben kitalált karakterről szólt. Azért, mert csak egy képregényekben található városban szolgál díszletéül, annak minden épületével együtt.

És benne van Joker és Batman vetélkedésének új narratívája is: az, hogy nem hivatalosan, csak sejtetve (fél)testvérek, biblikus nézőpontba is teszi az immáron közel 80 éves harcukat.

És főleg azért képregényfilm, mert ugyanúgy, ahogy a képregényfilmekben szokás, a levegőből materializálódnak pisztolytöltények, ugyanúgy nem dolgozzák ki a mellékszereplőket, és ugyanúgy nincs semmi támpont arról, hogy most merre járunk, melyik nap. Minden időtlen és helytelen, éppen úgy, ahogy azt megszoktuk már a képregényfilmekben. Az viszont a képregényfilmekhez szokott füleknek szokatlan lehet, hogy politikailag nem konform a filmben a humor, ami pozitívum, hiszen

ahol valakit a magassága (dwarfinism) miatt röhög ki egy majdnem tele lévő moziterem, vagy ahol a mentális betegségben szenvedőknek nem mondják azt, „nem vagy éppen ép elméjű” (ahogy a tv-stúdióban Murray mondja Jokerről, hogy talán nem is egy baja van). Persze, azért utalnak rá, hogy ez már nem az a Gotham, ahol mindenki heteroszexuális volt, ez már egy új – lásd a mozit, ahol a homoszexuális Zorro ment, nem pedig a klasszik eredettörténet klasszik Zorrója.

Viszont egy biztos, ez a Joker minden klasszikus és modern hasonlítás ellenére nem a Greta Thunberg-féle világmegváltó, sem az Antikrisztus kategóriája, de még csak az eredeti Joker sem. Sokkal inkább az 1988-as The Killing Joke (A gyilkos tréfa) nevű grafikus novella (ami magyarul is megjelent, kétszer is, 1990-ben és 2018-ban) Jokere: a rendező, Todd Philips nem véletlenül nyilatkozta azt, hogy ez a mű inspirálta a saját története megformálásához.

Itt lehet megfogni, hogy miért lélektani a film:

Mindannyiukban vannak negatív élmények, elfojtott indulatok, lelki pöcegödrök, ahová a mindennapos társas lét szemetét dobáljuk. Mindenkiben megvan a saját valóságában, ami Jokerben a film alapján megvolt.

De a valósággal minden párhuzam ellenére is, ez egy film, ami hatásos ugyan, de fikció. Egy olyan fikció, amelyben Joker nem karizmatikus, ezért nem is inspirálhat az erőszakra. Egy projekció ugyanis nem inspirálhat erőszakot. És Joker ez az: a bennünk lévő őrület projekciója. Ettől lesz sikerfilm: ez nem kérdés.

A kérdés az, hogy mi lesz az erőszakkal. Ha az vásznon marad, akkor sikeres is lesz. Örökre.