Jokerről, a képregényes antihősről új film készült, ami azonban nem a szokásos látványvilágra és effektekre épült. Hanem egy olyan történetre, amelyik azt mutatja be, ahogy a sokakban ott lévő, frusztrált kisember hogyan képes szociopata sorozatgyilkossá válni.
2019. október 12. 08:40
p
0
0
55
Mentés
Spoileres kritika 2019 őszének egyik legellentmondásosabb alkotásáról.
***
A bohóc, a maszkba bújtatott szórakoztató alakok eredete az emberi történelem homályába vész (ógörög sklêro-paiktês vagy a római fossor is jött valahonnan), ennek ellenére az eltelt évezredek sem tudták azt a kettősségét feloldani, hogy az egyébként sokakat megnevettető alakok számos emberben félelmet is keltenek. Ezen a félelmen valószínűleg Todd Philips filmje, a Joker sem segít. Sőt, igazából mélyíti is azt. Hiszen a társadalom számkivetettje, egy kikölcsönözhető bohóc személyes sorstragédiája a mozgatórugója annak az erőszaknak, ami a célját tekintve ugyan öncélú, mégis mély társadalmi kérdéseket feszeget.
Feszeget, ugyanis a mindenkori kisember kiszolgáltatottsága nem marad a normalitás határán, így az ok-okozat candide-i bölcsességének érvényesülése miatt a társadalom minden rétege az erőszak káoszába süpped,
a képkockák véres katarzisba csapnak át,
némileg párhuzamot vonva a történelemben oly sokszor véressé váló szegények vs. gazdagok, elnyomók vs. elnyomottak örök harcából eredő ezernyi személyes tragédiával.
Így ahogy lassan, de biztosan kibontakozik a cselekmény, hirtelen szembejön velünk a V mint Vérbosszú, vagy a Mr. Robot maszkos mozgalma, amelyek az anarchiába oltott elitkritikára épülve szintén egy hasonló transzformációt mutatnak be. Ezért is lehet az, hogy sokan, akik a filmet látták, óhatatlanul is úgy érzik, e képkockákat már látták valahol. De persze ez az elitkritika nem mindenható, csak kapargatja a felszínt a klisészerű „a gazdag ember mindent megtehet”-jelenségbe való belemarással; és csak addig kritika, amíg a filmet készítő stúdiónak nem kritika, vagy amíg nem veszélyezteti a forgalmazási jogokat és persze a bevételt.
Ami kritikai él persze nem működhet Joaquin Phoenix tényleg zseniális alakítása nélkül,
akinek életében a társadalmi normalitás elleni összlázadás – ahogy az a záró képkockákban személyesből vált – már fiatalon szerepet játszott. Akárcsak a tévéshow-k világa, ugyanis anyja az NBC (vö. NCB a filmben) tévécsatornában volt titkárnő. Más életrajzi utalást is kölcsönvehetett a Phoenix-testvérek harmadik legidősebb tagjaként: gyerekkorában felvette a falevél (Leaf) nevet, ami kapcsolatba hozható az általa alakított kitalált karakter zöld hajával, de utalhat a filmben nyújtott mozgásformáira is, hiszen azokról a nézőnek a széllel táncoló falevél könnyedsége is eszébe juthatott. De mégsem írnám le azt, hogy életrajzi ihletésű volt a a képregényfilm.
Igen, képregényfilm. Azaz pontosabban: nemképregényfilm képregényfilm. Előbbi jelző azért jár, mert nélkülözte a látványt (sőt, inkább kopott-piszkos-rozsdás világával antilátványt tárt a szemünk elé), nélkülözte a hivatalos eredetsztorit, nélkülözte az elképzelhetetlent, a megfoghatatlan dolgokat, azokat a „szuperjó” és „szuperrossz” dolgokat, amelyektől egy filmet képregényfilmnek tekintünk. De akkor mégis miért volt az? – kérdezheti most az olvasó. Azért, mert maga a történet egy, a képregényekben kitalált karakterről szólt. Azért, mert csak egy képregényekben található városban szolgál díszletéül, annak minden épületével együtt.
Azért, mert a filmben benne van a Batman-eredetsztori, magának Bruce Wayne-nek a tragédiája.
És benne van Joker és Batman vetélkedésének új narratívája is: az, hogy nem hivatalosan, csak sejtetve (fél)testvérek, biblikus nézőpontba is teszi az immáron közel 80 éves harcukat.
És főleg azért képregényfilm, mert ugyanúgy, ahogy a képregényfilmekben szokás, a levegőből materializálódnak pisztolytöltények, ugyanúgy nem dolgozzák ki a mellékszereplőket, és ugyanúgy nincs semmi támpont arról, hogy most merre járunk, melyik nap. Minden időtlen és helytelen, éppen úgy, ahogy azt megszoktuk már a képregényfilmekben. Az viszont a képregényfilmekhez szokott füleknek szokatlan lehet, hogy politikailag nem konform a filmben a humor, ami pozitívum, hiszen
napjaink PC-lobbija mellett talán nem is készült a közelmúltban olyan sikerfilm,
ahol valakit a magassága (dwarfinism) miatt röhög ki egy majdnem tele lévő moziterem, vagy ahol a mentális betegségben szenvedőknek nem mondják azt, „nem vagy éppen ép elméjű” (ahogy a tv-stúdióban Murray mondja Jokerről, hogy talán nem is egy baja van). Persze, azért utalnak rá, hogy ez már nem az a Gotham, ahol mindenki heteroszexuális volt, ez már egy új – lásd a mozit, ahol a homoszexuális Zorro ment, nem pedig a klasszik eredettörténet klasszik Zorrója.
Viszont egy biztos, ez a Joker minden klasszikus és modern hasonlítás ellenére nem a Greta Thunberg-féle világmegváltó, sem az Antikrisztus kategóriája, de még csak az eredeti Joker sem. Sokkal inkább az 1988-as The Killing Joke (A gyilkos tréfa) nevű grafikus novella (ami magyarul is megjelent, kétszer is, 1990-ben és 2018-ban) Jokere: a rendező, Todd Philips nem véletlenül nyilatkozta azt, hogy ez a mű inspirálta a saját története megformálásához.
Itt lehet megfogni, hogy miért lélektani a film:
Philips Jokere ugyanis mindenki számára egy személyes Jokerré válik a film alatt.
Mindannyiukban vannak negatív élmények, elfojtott indulatok, lelki pöcegödrök, ahová a mindennapos társas lét szemetét dobáljuk. Mindenkiben megvan a saját valóságában, ami Jokerben a film alapján megvolt.
De a valósággal minden párhuzam ellenére is, ez egy film, ami hatásos ugyan, de fikció. Egy olyan fikció, amelyben Joker nem karizmatikus, ezért nem is inspirálhat az erőszakra. Egy projekció ugyanis nem inspirálhat erőszakot. És Joker ez az: a bennünk lévő őrület projekciója. Ettől lesz sikerfilm: ez nem kérdés.
A kérdés az, hogy mi lesz az erőszakkal. Ha az vásznon marad, akkor sikeres is lesz. Örökre.
A programprospektusokban nem szerepel, és a bejárat körül sem hívja fel rá semmi a figyelmet, hogy odabent filmeket vetítenek. Ide csak betévedni lehet, ahogyan az álmaimban tévedek be, mindig meglepetten, mindig örvendezve, hogy vannak még ilyen helyek.
"Is Joaquin Phoenix's New Joker Inspired By John Wayne Gacy?!" http://whatculture.com/film/is-joaquin-phoenixs-new-joker-inspired-by-john-wayne-gacy
"John Wayne Gacy a „gyilkos bohóc” https://allthatsinteresting.com/thumb/800.422.https://allthatsinteresting.com/wordpress/wp-content/uploads/2017/09/pogo-gacy.jpg amerikai sorozatgyilkos, akit 33 fiú és férfi megerőszakolása és megölése miatt ítéltek el, majd végeztek ki. Gyilkosságait 1972 és 1978 között követte el." (Zárójelben: a Joker film kb 1981-ben játszódik, és az arcfestés is emlékeztet Gacy sminkjére).
"Az ellene vallók között volt Jeffrey Rignall is, Gacy egyetlen túlélő áldozata. Az egyébként is stresszes férfi, aki még nem heverte ki a támadást, összeroppant a megalázó kérdésektől, hisztérikus sírásba kezdett, és hányt. El kellett vezettetni. Gacyből a jelenet semmiféle reakciót nem váltott ki, és semmiféle megbánást sem tanúsított:
„ „Az egyetlen, amiben bűnös vagyok, hogy engedély nélküli temetőt üzemeltettem.” ”
Kivégzése előtt rövid telefoninterjút adott:
„ Tizenegy keményfedeles és 31 puhakötésű könyv, két színdarab, egy mozifilm, egy off-Broadway darab, öt dal és több mint 5000 újságcikk foglalkozik velem. Most mit mondhatnék erre?” ”
Mielőtt megkapta volna a halálos injekciót, csak annyit mondott: „Csókoljátok meg a seggem”.
Míg kivégzésére várt, a festészetnek élt. Számos képet festett, képeinek fő témája saját maga volt: előszeretettel ábrázolta magát Pogo bohócként." (wikipédia)