Ez lenne a pop 2017-ben?! – Eurosonic-napló/IV.

Eurosonic naplónk első, második és harmadik részét itt olvashatják.

Semmi csillogás és villogás: az Oosterpoort, az Eurosonic központi konferenciahelyszíne lepukkant művházra, szabadidőközpontra hajaz. A nagyterme korrekt, de amúgy kocsmák vannak benne most, meg kisebb-nagyobb helyek, azokban panelbeszélgetések. Még csütörtökön ültünk egyet végig. Becsületből. Merthogy az katasztrófa volt. A moderátor negyed órát késett, a szerzői jog európai változásáról nem tudtunk meg semmi érdemlegeset, csak azt, hogy az Európai Bizottság javaslata rossz. Miért? Csak. 

Van azért jó beszélgetőformátum is azért a fesztivál konferenciarészén: sörös rekeszekre ültetik a népet, mindenki kap ingyen piát, az előadó és a közönség is, aztán mehet a lazulós okoskodás. Ezeken a szakma szupersztárjai adnak elő, menedzserlegendák, amilyen Allan McGowan vagy az egyik utolsó független mohikán, a Primary Talent alapító-vezetője, Dave Chumbley. Az ő karrierje állítólag úgy indult, hogy Sid Vicious a Sex Pistols-ből fejbe dobta egy sörösüveggel. 

Persze ezek a nagy nevek a szakmának nagy nevek, de ha az Európai Traktorkészítők Éves Konferenciáján vennénk részt, akkor sem nagyon reklamálhatnánk, hogy nem túl izgik a karburátorokról szóló előadások. Persze a szakmabeliek is a netvörkölés, bizniszelés miatt jönnek főleg, nem az előadásokért. Sebaj, itt legalább este, amikor a konferenciás résznek vége és a showcase-fesztivál elindul, nem traktorokat kell nézegetni, hanem zenekarokat - vigasztaljuk magunkat.

Aztán azon tűnődünk, hogy akkor már inkább a traktorok. Azok jók valamire. Meg szépek is. Sőt: motorhangjuk sem kevésbé zenei, mint néhány itteni produkció.

Ahogy ugyanis péntek este felvesszük a menedzsertempót és rohangálunk a helyszínek között, csupa-csupa csalódás ér. Egy színházban két angol kislány (Let's Eat Grandma) elektrózik-gitározik, meg ugrabugrál, meg hajat dobál: rettentő előremutató, de valahogy olyan az egész, mintha a „kreatív szakkör” év végi előadása lenne. Apu utána megsimogatja majd a fejüket, hogy jaj, de ügyesek voltatok, drágáim, büszke vagyok rátok, nem hiába raktam be kiskorotokban a Pink Floyd-lemezeket, nem csak a generációs elektrótokat toljátok... 

El innen! Jöjjön a The Amazons. Brit ez is, csak rock. Zsúfolásig a hely, nem baj, rövid belehallgatás után is dögunalom, elcsépelt semmi. Talán majd a Be Charlotte! Nos, nem. Hülye szemüveg, hülye ruha – uncsi kis elektrós alaphoz nagy brit akcentus.

Tényleg ez lenne a pop 2017-ben? Idióta öltözékekkel, valami nagyon nem szokványossal próbálkozik mindenki külsőleg, mindenki annyira „más”, hogy a másság már az alap. 

„Produkció” esetleg van, jobb vagy rosszabb – zene sehol. 

Ennek csúcsa talán, amikor tizenkét izlandi csaj rappel izlandiul hülye ruhákban (Reykjavíkurdætur). Ezt kellene szeretni? Magyarok Istene, ne hagyj el!

Fohászom meghallgattatik majd, de ezt ekkor még nem tudom. A mennyország előtt még a Youngr purgatóriumában töltök néhány nótányit. Ezt a kamut! Középen a főhős. Csapkod mindenféle ütősöket, néha szintizik, dídzsézik, néha basszusozik, de minek. Zenebohóc. Avagy: hangulatnéger – amint egy magyar szakmabélitől megtudjuk a pontos szakmai meghatározást. Hiába van dobos és gityós is a színpadon, full alapokra megy minden, ének is samplerről, amúgy meg: a legalapabb funk groove-ok, de persze meccsodashow. Lehangoló. 

Utolsó reménységként a Me + Marie nevű formációra indulunk néhányan: a White Stripes-os hagyományokat folytató banda tényleg jó, élőben is nagyon működik – de ezt már csak utólag tudjuk meg a hajó bárjában, szombat reggel. 

Ahogy ugyanis oda tartunk, gyönyörű fekete nőre leszünk figyelmesek. Énekel. Mellette zongorista. A Le Petit Théâtre nevű, tényleg apró helyre az utcáról és szépen belátni, a bordó függönyök nem takarják el teljesen a kirakatot. Amint belépünk, megcsap az, ami az indusztrializált popból annyira hiányzott, hogy már-már a rosszullét kerülgetett: zene. 

Hogy ki a nő, mi ez a hely, amiért tényleg érdemes volt Groningenbe jönnünk? Kiderül a következő részből.

Folytatjuk.