Száraz November finish: az utolsó óra nehezebb volt az egész első hétnél

Olvasóink megszavazták, mit kell innom a Száraz November végén, tegnap este tehát engedelmesen elbandukoltam a bulinegyed egyik népszerű kocsmájába, hogy lehajtsak egy korsó jól megérdemelt Pilsner Urquellt. 

Azt csináltam rosszul, hogy túl hamar értem oda: fél 11 körül. Persze tudtam, hogy csak éjféltől szabad innom, de olyankor már kinek van kedve kimozdulni? Így legalább a koncertről se maradtam le: jó kis jazz volt, nem a nyünnyögősebb, hanem a magamfajta bunkóknak való populárisabb fajtából, kólával kísérve is remek. Sajnos azonban ennek is vége lett 11 után nem sokkal: ekkor pedig elementáris erővel zúdult rám a kísértés, ahogy ott ültem a kólámmal, a körülöttem ülő turisták pedig szép lassan elszállingóztak, kivéve, akik már túlságosan berúgtak.

Vánszorogtak a percek. Fél tizenkettőkor a kólám is elfogyott. „Ez a fél óra már nem számít, kikérek egy sört” – határoztam el már majdnem, de egy barátom szerencsére megakadályozta, hogy ilyen csúfos véget érjek a célegyenesben. Az általa addigra elfogyasztott fröccsök számára tekintettel különösen becsülendő a részéről, hogy éjfélig tartotta bennem a lelket.

Aztán nagy nehezen eljött az éjfél. Odamentünk a pulthoz és kértem egy Pilsnert. Próbáltam nem nagy feneket keríteni az ügynek, de barátom egy újabb fröccs társaságában vigyorogva fényképezni kezdett, hogy megörökítse az első Száraz November utáni sörélményemet. „Egy hónapig nem ivott semmit! Egész Száraz Novemberben!” – magyarázta lelkesen a pultosnak, aki „egyemaszíved”-mosollyal csak annyit válaszolt: „Én már három éve csinálom.”

Én meg ott álltam a korsó sörrel a kezemben, és szép lassan lehervadt a vigyor az arcomról, ahogy rádöbbentem: most értem el a kezdő szint legalját.