A zenés rendezvényt, amit kinéztem szerda estére, jammelésnek hirdették, de csalódásomra nem annyira az improvizációról szólt a dolog, hanem komplett koncertet nyomtak a láthatóan összeszokott zenészek a színpadon. Így is élvezhető volt azért anélkül, hogy unalmassá vált volna: főleg, mivel már jócskán a vége felé estem be. „Mennyivel könnyebb egy koncertet végighallgatni, ha sörözöl közben, nem?” – kérdezték tőlem, és a kólám felett merengve igazat kellett, adjak ennek a meglátásnak. Ha legalább nem csendesülős lett volna – vetődött fel bennem, de aztán eszembe jutott, hogy mindegy is, mert józanul talán nem is lenne kedvem ugrálni.
Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mikor voltam utoljára színjózanul koncerten – nem sikerült, szóval elég rég lehetett. Kiábrándító. Arra gondoltam, hogy decemberben gyorsan visszatérek majd a jól bevált, sörrel/fröccsel kísért koncertlátogatási szokásaimhoz, de aztán történt valami, ami elbizonytalanított. Találkoztam egy, az átlagosnál is kínosabb részeggel: vagyis lehet, hogy csak azért tűnt annak, mert a társaságban ezúttal ő volt az egyetlen. Minimum három-négyszer elmondta ugyanazt a sztorit, amin elsőre én is jót röhögtem, de ő maga még a negyedik elmondás után is.
Te jó ég, én is ilyen szoktam lenni? – fordult meg a fejemben.