Pintér Bence: Ne csak a szánk járjon!

Hogy változott a fantasztikus irodalmi közeg az elmúlt években? A Mandiner.sci-fi első születésnapjára arra kértünk egy sor, a sci-fi-, fantasy- és horrorközegben aktív írót, szerkesztőt, bloggert és olvasót, hogy értékeljék a magyar fantasztikum helyzetét 2016-ban.

Aki válaszol: Pintér Bence, a Mandiner.sci-fi főszerkesztője.

(Megjegyzés: ez elvileg az utolsó darab lenne, de van még ígéretünk pár cikkre, amit közölni fogunk, ha megkapjuk őket.)

*

Amikor a Mandiner.sci-fi születésnapjára a magyar fantasztikum helyzetéről szóló cikkeket kértem ajándékba kollégáktól, kiadók munkatársaitól, rajongóktól és íróktól, nem gondoltam volna, hogy ennyire hasonló álláspontra helyezkedik majd mindenki. Kivételek persze voltak, néhol feltűntek egymásnak ellentmondó vélemények egyes résztémákban, de tulajdonképpen egészen könnyen össze lehet foglalni, hogy mi az, amiben egyetértés van. Mielőtt elmondanám a saját véleményem, röviden összerakom, mit tudtunk meg az elmúlt egy hónapban:

1. Naprakészség. A magyar fantasztikus könyvkiadás kínálati oldala sosem volt ilyen trendkövető, naprakész, profi, és alapos, mint manapság. Az amerikai piacokon hasító, díjnyertes könyvek jelentős része hamar, vagy éppen a kinti megjelenéssel egyidőben megjelenik magyarul is, a kínálat pedig kellően széles – még ha a rétegművekre nem is jut annyi hely, mint egy nagyobb piacon jutna, és elsöprő az angol nyelvű művek dominanciája.

2. Klasszikusok kiadása. Elmaradások vannak és mindig is lesznek, és egyesek szerint főleg a nyolcvanas-kilencvenes évek kánonja kapcsán van egy nagyobb hiány, de szinte mindenki fel tud sorolni 5-10 szerzőt az elmúlt évtizedekből, aki nem jelent meg magyarul, pedig megérdemelné. A többség szomorúan veszi tudomásul, hogy ez a tevékenység piaci szempontból csak mérsékelten lehet gyümölcsöző, így a leginkább kultúrmisszióként értelmezhető munkát csak pár kiadó vállalja be.

3. Magyar írók. A kispróza fontos terepe lenne a hazai szerzők kibontakozásának, de az egy Galaktikán havi, illetve az Új Galaxison kívül legalább időszaki nyomtatott folyóirat nincs, és külön ezzel foglalkozó online felület is csak kevés van, ahogy nincsenek írói workshopok sem. Egyesek szerint a magyar íróknak nyitottabbnak kellene lenniük és többet kéne olvasniuk; mások szerint a hazai kiadóknak is nagyobb felelősséget kéne vállalnia a magyar szerzők gondozásában.

4. Intézmények. Szinte teljes az egyetértés abban, hogy a Zsoldos Péter-díj jelenlegi formájában nem sok reputációval rendelkezik. Megoszlanak a vélemények a különböző SF-találkozókról, egyesek szerint nem olyan jók, mások viszont arra mutattak rá, hogy nehezen mobilizálhatóak a magyar rajongók. Igény lenne a zsánerirodalom szakmai, akadémikus vizsgálatára.

5. Mire van szükség? A többség szerint a fenti trendeket és tényeket vizsgálva jó irányba halad a magyar fantasztikum, de több nyitottságra, a fragmentált közösségi életet jobban összehozó rendezvényekre van szükség.

*

A helyzetértékeléssel nehéz vitatkozni, de tovább bontogatni még lehet.

Amit én látok, az egy erős generációs lyuk. Van a magyar fantasztikumnak egy formális, hivatalos establishmentje: egyesülete, díja, magazinja, rendezvénye. A magazinról hadd ne beszéljek többet, de a többiről mindig is azt éreztem, hogy kicsit amatőr – nem a szó pejoratív értelmében, hanem úgy, mint amikor amatőr sportról beszélünk. Az, hogy a HungaroConra úgy kell kikönyörögni egy sajtóbelépőt (sajtóigazolvány kellett hozzá –nekem nincs ilyenem, nem kötelező, hogy legyen ilyen a szakmában), vagy hogy a Zsoldos Péter-díjról nincs azonnal egy közlemény, de még az oldalra sem kerül fel, hogy ki nyert, hozzájárul ahhoz, hogy a széles közönség csak keresve találja meg a magyar fantasztikus közeget.

Nem mintha a magyar fantasztikum másik laza táborát egyébként könnyebb lenne fellelni az érdeklődőknek. Ha valakit a könyvek iránti szeretete nem visz fel a Molyra, akkor nehézkesen fog rálelni a közösség egyébként remek havi sörözésére, vagy például a most záruló cikksorozat alatt futó, nem egyszer tanulságos vitákra. Itt ugyanis nincsenek magazinok, egyesületek, díjak és rendezvények, vagy csak elvétve. Ez a közeg gyakran jogosan kritizálja – főleg kocsmában, hümmögve – az előző bekezdésben említett dolgokat, kiált amatörizmust, provincializmust, hívja fel a figyelmet a friss trendekre; de jogos a válasz is: miért nem csinálod meg azt a díjat/rendezvényt/magazint a saját szabadidőben, ami neked tetszik? Más járható út nem nagyon látszik, mivel a koncepcionális ellentétek kibékíthetetlennek tűnnek: jól jelzi ezt pár (sajnos nem nyilvánosan, hanem Facebookon) lefolytatott vita.

És akkor még csak arról beszélünk, hogy a fantasztikus zsáner olvasóinak keménymagja mit kezd a közösségi életével, tehát mit csinál befelé – pedig sokkal fontosabb az, hogy mit mutat kifelé. A Mandiner.sci-fi indulásakor felsoroltam, hogy mennyi minden hat pozitívan a fantasztikum népszerűségére, főleg az, hogy ebben a pillanatban minden fontos képregényből és regényből filmes vagy tévés adaptáció készül, a korábbi filmek és sorozatok pedig remake-ek, hommage-ok és folytatások formájában térnek vissza hozzánk. A fantasztikum világába újonnan érkezettek, az az iránt érdeklődni kezdők számára szükséges lenne, hogy a tapasztalt olvasók, a sci-fit, fantasyt jobban ismerők segédkezet nyújtsanak. Például azzal, hogy összeszedjük, mit érdemes olvasni a zsáner magyar múltjából.

Ennek megvannak az alapjai. Ha bárki átpörgeti ezt a mostani cikksorozatot, akkor ki tudja jegyzetelni azt a több tucat oldalt, podcastot, videóblogot és blogot, ahol komolyan foglalkoznak az SFF-művek kritikájával, ismertetésével, alkalmanként pedig az általában vett SFF-zsáner elméleti megközelítésével. Ezeket a blogokat, oldalakat mi is igyekszünk szemlézni, hogy a saját anyagainkkal együtt átfogó, színes képet adjunk arról, ami itthon történik a fantasztikumban. De ez kevés. Kéne egy működő díj, egy profi, az egész fantasztikumot lefedő, nemzetközi vendégeket is felvonultató találkozó, és egy olyan print vagy online magazin, ami nem lopja a tartalmait. De ezeket nem fogja más megcsinálni: ezeket nekünk kell megcsinálni. Itt lenne az ideje, hogy az új generációnak első sorban ne csak a szája járjon – mondom a tükörnek.

Ugyanígy ki kell építeni és meg kell erősíteni azt a keretrendszert, amiben a magyar szerzők működnek és dolgoznak. Ha más nem, Moskát Anita Horgonyhelye bizonyította, hogy lehet itthon világszínvonalút alkotni, és ha ilyet alkotunk, az meg is fog jelenni. De megjelent csak idén egy sor olyan könyv, amit én harminc vagy százharminc oldal után azért dobtam félre, mert a szöveg csiszolatlan, a sztori meg szerkesztetlen, a felét ki kéne dobni, a másik felét meg átírni, pedig az alapvetés jó. Nincs nekem erre időm, miközben öt jó külföldi könyv áll a polcon – és nem is a recenzens feladata rámutatni az ilyen alapvető problémákra.

Múltkor írtunk a mi könyvünkről, A szivarhajó utolsó útjáról. Ez nem egy tökéletes könyv, sőt. De láttátok volna a kéziratot! Én láttam. Én írtam. Én írtam át egy éven keresztül. Az Agavét akkor vezető Varga Bálint tippjei és olykor kemény kritikái, meg a szerkesztőnk, Sz. Molnár Szilvia gondos keze nélkül két húszéves teljesen élvezhetetlen infodumpolása lett volna, már ha lett volna belőle valami egyáltalán. Egy olyan rendszerre lenne tehát szükség, ahol több szinten visszajelzést kapnak az alkotók, több kézen fordul meg egy-egy regény vagy novella, mielőtt kiadásra kerül – és olyan szerzőkre, akik nyitottak erre. Szerencsére vannak ilyen kezdeményezések: az Aranymosás vagy a Fantasztikus Kéziratok Éjszakája kezdésnek tökéletes. De van hova fejlődni.

És a Mandiner.sci-fi készen áll, hogy a motorja legyen ennek a fejlődésnek.

*

Igen, az én cikkemre tartogattam a kedvenc űrös képemet. A cikksorozat összes része A magyar fantasztikum helyzete címke alatt elérhető, de érdemes követni Facebook- vagy Moly-oldalunkat is.