A kommunizmus saját hibáiban és a valóságban elbukott, így mi, késői utódok is „a valósághoz ragaszkodjunk, ne pedig azokhoz, akik saját céljaikhoz akarják interpretálni azt” – tanácsolja Horváth János. A volt kisgazda, később fideszes politikus az 1956-hoz fűződő személyes emlékeiről beszélt a Danube Institute konferenciáján.
Kiváló angolsággal beszélt '56-hoz fűződő emlékeiről és nézeteiről a 95. születésnapjára készülő Horváth János, a 20. század tanúja. Az 1945 utáni kisgazda párt, majd a rendszerváltás utáni Fidesz politikusa és parlamenti korelnöke – aki emigrációs évtizedei alatt az amerikai republikánus pártban is politizált – a Danube Institute 1956 nemzetközi visszhangjáról szóló konferenciáján adott elő.
Inspiráció és erő
„Az eltelt hatvan év perspektívát enged meg – perspektívát arra, hogy átgondoljuk, mi is történt valójában 1956-ban” – kezdte előadását Horváth János. A politikus az akkori események szemtanúja, sőt, politikai aktora is volt, hiszen aktivizálta magát a forradalom napjaiban a politikában. Szerinte meg kell vizsgálni, honnan érkezett Magyarország a forradalomba és hová ment utána. „1956 inspirációt és erőt ad a magyarságnak, de az egész világnak is” – hangsúlyozta Horváth János.
A politikus, amikor megkérdezték tőle, ki volt a forradalom vezetője, például Nagy Imre, mindig is úgy válaszolt: „Senki!” Nem volt vezetője, sőt, vezető csoportja sem a forradalomnak. Felkelő emberek tömege volt, ebből született a forradalom. Horváth János szerint '56 politikai folyamatok következménye volt: a tömegek kiábrándultak, átverve érezték magukat. A kommunisták csodálatosnak tartották a rendszerüket, miközben senki más nem tartotta annak. „Látták az emberek a kommunista hazugságokat, felháborodva azt gondolták: »kit néztek hülyének?«”
Horváth János előadásában elmesélte: miután a Rákosi-korszakban előbb börtönben ült, majd gyári munkásként dolgozhatott, 1956. október 23-án csatlakozott a forradalmi tömeghez, ott volt a Kossuth téren is Nagy Imre beszédekor. „Nincs elvtárs!” – emlékezik vissza az emberek kiáltozásaira, akik Nagy Imre megszólítására reagáltak. Horváth János közel állt a parlament erkélyéhez, látta Nagy Imre sokkját az emberek reakciói miatt, és azt is, hogyan fogadták végül üdvrivalgással a magyar emberek megszólítását. Emlékezik arra is, milyen felszabadult embertömegek lepték el az utcákat azok után, hogy a kommunista hatalom otthonmaradásra parancsolta őket.
Válasszuk a valóságot!
Elutasítja Horváth János azt is, hogy '56 „fasiszta” akció lett volna. Találkozott volt nyilas börtöntársaival az utcán, akik azt mondták neki, ez nem az ő ügyük, ez valami „kommunista” dolog. A forradalmárok valójában emberi jogokat követeltek. Horváth emlékeztet: Magyarországon nem egyszerű kommunista hatalomátvétel történt a negyvenes évek végén, hanem egy megszálló hadsereg segítségével váltották le a demokratikus kormányzatot.
„A forradalom csillag Magyarország egén” – folytatta szép szavakkal a megemlékezést Horváth János, aki szerint ez volt 20. század legfontosabb magyarországi eseménye. „A világ legerősebb hadserege ugyan leverte a forradalmat, de megmutattuk a világnak a kommunizmus zsarnoki természetét.” Kitért arra is: a kommunizmus végül saját hibáiban és a valóságban elbukott; miközben a '45 utáni Nyugat megszervezte önmagát. Horváth János utolsó tanácsa a beszédében az volt: „A valósághoz ragaszkodjunk, ne pedig azokhoz, akik saját céljaikhoz akarják interpretálni azt”.
A balladisztikusan sűrű, mégis messze a szavakon túlra áradó szöveg elsőre nem kívánkozik színpadra. Mégis az évad legszebb előadása lett belőle. Farkas Anita írása.
Amikor a Partium fővárosa választhatott: megtört vörös brigantiként, vagy méltóságát megőrizve megy román rabságba. Dr. vitéz Jánossy Gyula és a nemzeti érzelmű polgárság, ha csak rövid időre is, de visszaadta a Körös menti település becsületét, és megmentette a várost a megszállók bosszújától.
A május 9-ig tartó eseményen az előadások mellett koncertek, kertmozi, családi programok és honvédségi bemutatók is várják az érdeklődőket.
Kálomista Gábor hangsúlyozta: a színház nem hátrál meg. Kiáll amellett, hogy „a színház a művészeké és a közönségé, nem pedig politikai vagy ideológiai érdekek játékszere”.
Egy biztos, ahogyan a kő, és a magyarság, úgy a bocskai is megmarad.
Sokan állítják, hogy április 12-én generációs lázadás történt. De vajon igaz ez?
A droghasználat nem „roma probléma”, hanem társadalmi egyenlőtlenségekkel összefüggő jelenség.
