Ha a kölykös szeleburdiság tovább vitte volna a kis Bródyt, ma lehet, hogy nem lenne Illés-életmű, sem Fonográf, sem István, a király – hogy a többit ne is soroljuk. De nem vitte: a Rádióhoz, ahol aztán a puskák is ropogtak már, nem ment a tömeggel. Hazafelé vette az irányt.
„Így is életem legnagyobb pofonját kaptam apámtól, amikor jó nagy késéssel hazaértem.”
Érdekes módon a család, már együtt, kiment a Kossuth térre két nappal később is, a véres csütörtökön. A kis Bródy úgy emlékszik, voltak harcok, de a szovjet katonák egy részét meggyőzték az első időszakban, az orosz tankokon pedig magyar zászló és a forradalom címere, a Kossuth-címer díszelgett.
Bródyék azon a csütörtökön a szélén voltak a tömegnek, s amikor a Nádor utcából bejött egy tank a térre, felmentek egy környékbeli irodába, a második emeletre. A szülők a fényes szelek nemzedékéhez tartoztak, lelkes kommunisták voltak a háború után, ismerték tehát a járást. Fent voltak a másodikon vagy fél órája, amikor a téren lőni kezdtek.
„Nem mehettem az ablakhoz, de persze nem fogadtam szót. Végignéztem, ahogy lövik a tömeget a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről. Úgy láttam egyébként, hogy az orosz tankok a tetőn lévő ávósokat lövik. Azt már később gondoltam végig, Magyar József dokumentumfilmjeinek hatására főleg: ahhoz, hogy október 24-én hajnalban Fehérvárról már itt legyenek az orosz tankok, nagyjából 22-én mozgósítani kellett, ki kellett adni a parancsot. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az egész balhé el volt tervezve előre a hatalom részéről. Ezt erősíti az is, ahogy a fiatalok lengyelek melletti szolidaritási tüntetését kezelték. Betiltás, engedélyezés, aztán újból betiltás, kemény Gerő-beszéd... Gyanús, hogy az volt a terv: legyen egy kis balhé, azt majd jól megoldják, rendet raknak, helyreállítják a »törvényes rendet« és a hatalom jól jön ki az egészből. Ha így volt: az akkori hősök bizony nem várt módon és erővel nehezítették meg a dolgukat.”