Belépőszint – Neil Gaiman-Michael Reaves: Köztesvilág

Neil Gaiman nagy mesélő. Világai és karakterei gyermekien bájosak, ugyanakkor felnőttesen bizarrak. Néha már-már kedvem lenne szülőknek ajánlani a történeteit, főleg a Csillagport, hogy esti mese gyanánt meséljék a lurkóknak, de még be sem fejezem ezt a gondolatmenetet, már jön is egy olyan rész, amit igencsak cenzúrázni kéne ahhoz, hogy ne legyenek belőle rémálmok. Neil Gaiman olyan nagy mesélő, hogy az ember észre sem veszi, hogy nem is mesét olvas. Nem tudni, igazán kinek is íródnak néha a művei, az általam eddig olvasott munkáiról legalábbis ez volt a benyomásom. A Köztesvilággal viszont sokkal egyszerűbb a helyzet.

Tudomány és mágia

Ezúttal nem nehéz eldönteni, kinek szól ez a történet, ugyanis egy igazi ifjúsági regénnyel van dolgunk. Lehet, hogy a másik szerző, Michael Reaves hatása az, hogy most egyértelműen meg lehet mondani, milyen korosztályban találja meg a közönségét a könyv, de ezt az tudná jobban megítélni, aki olvasott már az úrtól valamit – én, bevallom, nem találkoztam még a nevével. Viszont még ha most fény is derült egyértelmű hiányosságomra, azt, hogy a sztori alapkoncepciója milyen szépen visszavezethető a szerzők személyére, nem volt nehéz összerakni. A regény világában, bocsánat, világaiban két egymással szembenálló, egymáson felülkerekedni próbáló erő uralkodik: a tudomány és a varázslat.

Ezeket lefordíthatjuk úgy is, mint science-fiction és fantasy – és rögtön megkapjuk a két szerző specialitását: Gaimant, a kortárs fantasy egyik legnépszerűbb, legelismertebb íróját, és Reavest, a díjnyertes forgatókönyvírót, nem mellesleg sci-fi, főleg Star Wars-regények szerzőjét. Ők dugták tehát össze a fejüket, beletúrtak saját terepük eszköztáraiba, és így született meg a Köztesvilág. Joey Harker, a főszereplő kissrác képletekkel és fizikai ismeretekkel zsonglőrködik, miközben belebotlik egy-két, a tudomány eszközeivel nem megismerhető fantasy-lénybe, és az ellenségei is varázslattal küzdenek ellene. Az üzenet nagyon szép: a Multiverzum akkor van egyensúlyban, ha sem a tudomány, sem a mágia nem csordul túl benne – és világjáróként ő is azok közé tartozik, akiknek fenn kell tartaniuk ezt az egyensúlyt.

Olykor kevés – de nem menthetetlen

Ha már egyszer meg lett állapítva, hogy ez egy ifjúsági könyv, olyan nehezen kérek számon rajta bármit is, ha alapvetően elégedett vagyok és még szívesen is ajánlom, de mégis van, amiben enyhén alulteljesít a könyv. Két dolog van, amiben szívesen vettem volna, ha egy kicsit többet nyújt, és ebből egyik Joey „baráti” társaságának kidolgozása. A gonosztevőkre sem mondanám, hogy milyen ikonikusak vagy emlékezetesek lennének, de megállják a helyüket. A hősök oldalán viszont egy-két, amúgy felnőtt karaktertől eltekintve nagyon vérszegény a felhozatal. Ami furcsa, mert önmagukban amúgy nem unalmasak – farkaslány, félig robot Joey, szárnyas Joey és így tovább.

Belőlük áll össze egy csapat, mint minden olyan történetben, ahol a kívülálló bekerül egy új rendszerbe, pláne iskolába, végül bizonyítja, hogy ér valamit, és a felnőttek totális inkompetenciája miatt az ifjaknak kell megmenteniük a világot. Ilyenkor már-már klisé, hogy létrejöjjön egy mini hősökből álló dream team, de az ezt társaságot összefűző kötelék nem valami erős – nem nagyon van olyan jelenet, ami tényleg utalna arra, hogy ezek a kölykök nem csak kényszerűségből vannak együtt. Röviden: nem érzek köztük barátságot. Viszont itt van az, amikor nem szabad elfelejtenünk, hogy egy trilógia kezdő részéről beszélünk – nem biztos, hogy ami most nem látható, az később sem lesz az.

Ebbe kapaszkodom a második kivetnivalómmal kapcsolatban is: ez a világ… annyira automatikusan jön, hogy egyes számban emlegessem a világot, de pont ez a lényeg, hogy itt több világ van, és ez, na, ez az, amiről beszélni akarok! Végtelen számú világ létezik. Miért nem ismerjük meg ezeket jobban? Joey-ból szinte minden világban létezik egy, és azt látjuk, hogy egyik verziója így néz ki, a másik verziója azt tudja, de miért csak ennyi az, amit kapunk ezekből a világokból?

Borzasztóan kevés infót kapunk erről, és még csak a tanórákat sem láttuk, ahol erről okították a világjáró újoncokat, bár nehéz eldönteni, hogy ezt valóban hiányzik-e. Az ilyen iskolás/kiképzős epizódok eléggé egy kaptafára szoktak íródni, de az itt elhangzó infókat azért most szívesen meghallgattam volna én is. Szóval ebben annyi lehetőség rejlik, hogy belegondolni is félelmetes, de ha később esetleg az ilyen-olyan kalandok alatt erről is megtudunk többet, ámen.

Kifejezetten az ifjúságnak

Hiányosságai ellenére ez a könyv nagyszerű belépő lehet a fantasztikumba, sőt, úgy egyáltalán a hobbiból olvasásba is azoknak a kamaszoknak, akik még nem találtak maguknak tetsző olvasmányt. A konfliktus egyszerűen megfogható, de nem buta, a főszereplő szellemes, tehetséges, de csak annyira lúzer, amennyire az ilyen könyvekben illik – semmivel sem lúzerebb, mint Harry Potter vagy Percy Jackson.

Bőven nem egy Nyilas Misi, aki engem például elképesztően lehozott az életről anno. A felnőtteknek, vagy legalábbis komolyabb művet keresőknek több ponton hiányérzetük lehet, ha belevágnak a Köztesvilágba, felejthetővé válhat, de azt még ők sem tagadhatják, hogy egy szellemes és olvasmányos mű ez, aminek ha lenne egy kibővített, érettebb változata, simán elolvasnánk.