Elolvastuk Gyurcsány könyvét, hogy Önnek már ne kelljen!
Krimit írt a volt miniszterelnök, van benne egy Ferenc néven felszentelt homoszexuális, kiugrott, véres kezű pap, és még sok más ínyencség.
A Pinky nekem emiatt volt hullámvasút, sajnos nem tudtam kiverni a fejemből azokat az előképeket, amelyek valószínűleg ezt a regényt inspirálták, és a hasonlatosság hol segített, hol hátráltatott.
„Úgy érzem, Sepsi kimondottan jó prózaíró, legalábbis amikor megvan a saját hangja, de sok helyen átütnek (többek között) Stephen King magyar fordításainak szófordulatai, noir klasszikusok stíluselemei, helyenként a szöveg Neil Gaiman, Jim Butcher, Clive Barker, Philip K. Dick (Jeff Noon?) akar lenni, de ritka az, amikor tényleg észlelhető valami őszinte, sajátos prózalendület. Mintha elsősorban popkulturális-műveltségi szintézis lenne, és csak másodsorban igazán személyiségből, karakterből fakadó történet. Ami egyébként nem lenne baj, ha a történet az előző formula megtámogatására lenne felépítve, de ez a regény egy karakterre, személyes indíttatású nyomozásra kihegyezett narratívát állít középpontba, szóval időnként inkább kizökkentő némelyik céltalan kitérő. A szöveg így disszonánsabb, nehezebb az indokoltnál.
Az sem segít, hogy nem elég jól körvonalazott a világépítés, ami részben érthető, mert így sajátos atmoszférát teremt, viszont ezzel nem állnak összhangban a sokszor több oldalra nyúló expozíciós tömbök, közöttük pedig a párbeszédek inkább a keserűséget, mint a tényleges karakterépítést szolgálják. Valahogy az jön le nekem, hogy volt itt egy szándékosan hézagos, olvasói képzeletre bízott, delíriumos szöveg, amelynek hiányosságait (talán szerkesztői nyomásra) a szerző nekiállt takarosan megmagyarázni, ahol éppen szusszanás-helyet talált a szövegben. Így, hogy is mondjam, sem az atmoszféra igazi költői ereje, sem a világépítés pontossága nem jön át száz százalékban. (…)
Talán indokolatlanul kritikusnak tűnök, de ez ne tévesszen meg senkit: a fenti hiányosságok nem megbocsáthatatlanok, és Sepsi is pontosan tudja, hogy merre kell tartania a prózával, a hangulattal, az arányokkal. Általában akkor lendülök bele ennyire, amikor van egy olyan regény, aminek lennie kell nálunk, ami fontos, ami megmutatja, hogy van ilyen is, lehet ilyet is. Akárhogy is, a Pinky kell ide, Sepsi kell nekünk, de Sepsi ne érje be azzal, hogy itt megáll, a francba is, csak egyre jobban, és ne tízévente, ha lehet kérni, ez a könyv itt nagy belépő lehet egy tényleg érdekes életműbe. Kevés magyar író ír olyat, aminek én vagyok a célközönsége. Sepsi ilyen. Talán nem is nagyon találnék most nagyobb szellemi rokont ebben az országban.”