„Úgy érzem, Sepsi kimondottan jó prózaíró, legalábbis amikor megvan a saját hangja, de sok helyen átütnek (többek között) Stephen King magyar fordításainak szófordulatai, noir klasszikusok stíluselemei, helyenként a szöveg Neil Gaiman, Jim Butcher, Clive Barker, Philip K. Dick (Jeff Noon?) akar lenni, de ritka az, amikor tényleg észlelhető valami őszinte, sajátos prózalendület. Mintha elsősorban popkulturális-műveltségi szintézis lenne, és csak másodsorban igazán személyiségből, karakterből fakadó történet. Ami egyébként nem lenne baj, ha a történet az előző formula megtámogatására lenne felépítve, de ez a regény egy karakterre, személyes indíttatású nyomozásra kihegyezett narratívát állít középpontba, szóval időnként inkább kizökkentő némelyik céltalan kitérő. A szöveg így disszonánsabb, nehezebb az indokoltnál.
Az sem segít, hogy nem elég jól körvonalazott a világépítés, ami részben érthető, mert így sajátos atmoszférát teremt, viszont ezzel nem állnak összhangban a sokszor több oldalra nyúló expozíciós tömbök, közöttük pedig a párbeszédek inkább a keserűséget, mint a tényleges karakterépítést szolgálják. Valahogy az jön le nekem, hogy volt itt egy szándékosan hézagos, olvasói képzeletre bízott, delíriumos szöveg, amelynek hiányosságait (talán szerkesztői nyomásra) a szerző nekiállt takarosan megmagyarázni, ahol éppen szusszanás-helyet talált a szövegben. Így, hogy is mondjam, sem az atmoszféra igazi költői ereje, sem a világépítés pontossága nem jön át száz százalékban. (…)