Felkelt és járt – csoda Bécsben az AC/DC-Axl Rose koncerten

„Jár, jár!!!!” – üvöltöztük egymás fülébe rögtön a Rock or Bust első riffjei alatt. Utoljára úgy kétezer éve élhettek át ilyen boldogsággal és döbbenettel vegyes eufóriát azok a népek, akik ott voltak Lázár sírja körül, amikor nevezett bibliai figura kisétált onnan. Mondjuk nagyjából ez is történt tegnap este az Ernst Happel Stadionban, Bécsben.

Axl Rose feltámadt.

Többszörösen is. Egyrészt: ez volt az első koncert az AC/DC-turnén, amelyet a Guns ’N Roses-énekes nem trónusán ülve abszolvált, hanem felkelt onnan és járkált szinte végig. Axl ugye nemrég állt össze újra Slash-sel és Duff-fal, hogy végre valóban a Guns-alapítókkal játssza a Guns-repertoárt, s rögtön az első áprilisi bulin eltörte a lábát – azóta akárhol énekelt, a színpad közepén magasodó trónusból tette oda magát.

Rockkörökben ugye már az is az év eseménye volt, hogy Axl 23 év után újra egy színpadon áll Slash-sel – évtizedekig mellőzték egymás társaságát. Fene hitte volna, hogy még ennél is nagyobbat, szokatlanabbat tud dobni az énekes. Pedig tudott.

Történt ugyanis, hogy az AC/DC énekese, Brian Johnson az ausztrál banda turnéja közben kénytelen volt visszavonulni. Az orvosai közölték: még egy koncert és süket lesz, mint az AC/DC-bulik végén show-elemként rendre csatasorba állított nagyágyúk. Ekkor Axl felhívta az AC/DC-főnök gitárost, Angus Youngot, hogy ha kell segítség, épp ráér a Guns-turné szünetében.

Angus pedig meghozta élete egyik legjobb döntését, amikor szépen megköszönte és elfogadta az ajánlatot. Beindult persze rögtön a fanyalgás, hogy jaj, hakni, nem bír lemondani a pénzről, ez a gonosz bárkivel helyettesíti a bandában 36 éve frontemberkedő Johnsont. Meg hogy ez így már nem is AC/DC, hiszen az elmúlt két évben először az időskori demenciában szenvedő Malcolm Young ritmusgitáros helyett kellett pótembert találni, aztán Phil Rudd dobosnak akadtak ügyei az ausztrál igazságszolgáltatással, amelyek lehetetlenné tették számára a turnézást. Most meg még az énekes is!

A fanyalgók azonban megfeledkeztek néhány apróságról. 1. A ritmusgitáros poszt családon belül maradt, tesó helyett unokatesó került oda, aki korábban már beugrott egyszer és jól csinálta. Most is. 2. A dobos sem haknizenész – a kilencvenes évek elején ő volt Rudd helyett jó darabig. A zseniális Big Gun című dalon is ő nyomja a kettőnégyet. 3. Az AC/DC egyszer már kénytelen volt új énekessel nekifutni újra: az első, Bon Scott 1980-ban ugyanis meghalt. Aztán jött Brian Johnson és a banda összerakta a rock egyik alaplemezét, a Back In Blacket.

Axl miatt persze érthető volt a fanyalgás, főleg azok részéről, akik nem követték az áprilisi Guns-koncerteket. Akik látták azokat, már tapasztalhatták, hogy kisebbfajta csoda történt: az énekesnek van hangja újra. Pedig tényleg nem volt már neki. Két-három éve Axl Rose az Elvis-szindróma végső stádiumának jeleit mutatta. Haknibandával turnézott Guns N’ Roses néven, ahol csak ő maga volt az eredeti felállásból, bálnányira hízott, szokásához híven órákat késett a koncertkezdésekkel, csak már nem volt sem fiatal, sem erős, sem aktuális, hogy még jól is álljon neki, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. S az is megtörtént vele, ami Elvis-szel soha: a hangja is nevetségesen szólt. Videót nem mellékelünk, fedje azt az időszakot jótékony homály – olyan volt mindenesetre, mintha Miki egér énekelne Guns-slágereket. Vagy inkább: Meki egér.

Most meg, tegnap este Bécsben ott állt a színpadon és torkaszakadtából üvöltötte: Back In Black. És tényleg, tényleg visszatért. Fene hitte volna, hogy ez lehetséges. Hogy a tönkrement hangszálakon lehet valahogy segíteni. Márpedig tegnap este ugyanaz az erő volt Axl Rose hangjában, amellyel 25 éve maga elé térdepeltette a bolygót.
És volt itt még valami, amiről már lemondtunk: kiegyensúlyozottság, nyugalom. Ennek az embernek elképesztően jót tett, hogy nem ő a főnök! Hogy időben kell kezdeni a koncertet. Hogy nem lehet önnön mítoszába csavarodni, de annak súlya sem nyomja, mint a Guns-koncerteken. Itt másféle, egészséges kihívás van. Mindenki figyeli, meg tudja-e oldani a korántsem egyszerű feladatot. Aztán mindenki láthatja: meg tudja. De mindent meg is tesz ezért. Alázatos Axl Rose-t láttunk az AC/DC élén, akinek nagyon jól állnak a dalok, amelyeken ő maga is felnőtt. 

Minthogy a rocktörténet egyik legnagyobb frontemberéről-énekeséről van szó, az AC/DC Axllel elkerülte azt a csapdát is, hogy nevetséges karaoke-show legyen a bulijuk, amilyen mondjuk a legutóbbi Queen-turné volt Adam Lamberttel. Ettől függetlenül a Bon Scott-időszak nótáit úgy énekelte Axl, hogy utalt az eredetire, de itt ez nem másolás volt, hanem tiszteletadás, lábjegyzet egy önjogán is létező nagyságtól.

Az AC/DC és Axl ereje tehát összeadódott, s egyszeri, meglepő, valódi rockesemény volt egy végre megint teltházas stadion színpadán.

Csoda volt ez a tegnap este, tényleg, további kisebb csodákkal is tarkítva ráadásul: olcsóbb, távolra szóló állójegyünkkel is beengedtek minket az osztrák őrök a színpad előtti részre, ahová háromszoros árat kellett volna fizetnünk amúgy. Hogy miért tették? Gőzünk nincs, mindenesetre jól tették. Innen is vielen Dank.

Más magyarok is így jártak egyébként, s ami megint csak csodaszámba megy: jó volt magyarnak lenni tegnap este Bécsben. Sokan voltunk és mi legalább tudunk bulizni,az osztrákokkal ellentétben képesek vagyunk meghatódni, érezzük egy ilyen rendkívüli este jelentőségét.

Eltelt több mint negyedszázad a rendszerváltás óta, már régen szolgáltatóipar a koncert műfaja itthon is, de mi valahogy még emlékszünk az időkre, amikor az AC/DC vagy a Guns N’ Roses jóval többet jelentett nekünk a szimpla szórakozásnál. Az osztrákoknak nem jelentett többet. Szabadok voltak. Nekünk, az elmaradott, keleti, a szovjet megszállás alól éppen csak felszabadult szegény sógoroknak Axl Rose a Nyugat nagykövete volt a kilencvenes évek elején.

Azé a Nyugaté, amely tényleg kánaán volt, ha egyszer ilyen figurákat szült. Szabadság, tehetség, lehetőség, nagyság, gazdagság és minőség – ezt jelenítette meg nekünk Axl is, az AC/DC is. Mindazt, ami nálunk nem volt, csak vágy formájában. Változott ugyan a helyzet azóta, annyira viszont nem, hogy ne érezzük ezt ma is, ha színpadra lépnek. A már-már vallásos áhítatot, amely el is várható az euro-atlanti érték- és hitvilág istenségeinek színpadra szállásakor.

Szóval: felejthetetlen este volt. 10/10.