Háború? Ugyan már, dehogy! – Magyar lapok a krími válság kezdetén

Vegyük gyorsan sorra, hogy mit tudtunk meg eddig. Cikksorozatunk első részében megvizsgáltuk a tizenkilencedik század diplomáciai viszonyait, illetve hogy milyen okok vezettek a folyamatosan jelen lévő keleti kérdés eszkalálódásához 1853-ban. A második részben végigvettük a háború eseményeit és az 1856-os békekötés körülményeit. A harmadik részt arra szenteltük, hogy megvizsgáljuk általában a korszak átalakulóban lévő sajtóviszonyat; negyedikben pedig közelről megvizsgáltuk az ötvenes évek elejének magyar lapjait, különös tekintettel a szerkesztőket szorongató császári önkényre.

A következő részekben pedig azt vizsgáljuk majd, hogyan mutatták be ezek a lapok a történéseket a konfliktus kezdetén (1852. december – 1853. július); az első magyar haditudósító kiutazásakor (1853. december – 1854. május); az első osztrák ultimátum idején (1854. július-szeptember); illetve a háború végén (1855. december – 1856. április). Most tehát vessünk egy pillantást a két legnagyobb magyar napilap szemszögén keresztül arra az időszakra, amikor még senki sem számított rá, hogy az európai nagyhatalmak között egy éven belül háború tör ki. A két lap történetével az előző cikkben foglalkoztunk részletesen.

Ha lapzárta után jön a hír, nem tördelnek újra

A jelenből szemlélve hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a múlt egy-egy nagyobb eseménye általában nem olyan hirtelen és váratlanul történt meg, ahogy azt elképzeljük. Abraham Lincoln megválasztása után még hónapok teltek el a polgárháború tényleges kirobbanásáig, és a Ferenc Ferdinánd elleni merényletet sem követte automatikusan hadüzenet. A krími háború esetében különösen így volt ez: a háborút kirobbantó, szentföldi templomokról szóló vita kezdete és az első lövés eldördülése között hónapok teltek el, ráadásul az információ is viszonylag lassan jutott el egyik pontból a másikba.

A Pesti Napló összetétele mai szemmel nézve rendkívül összeszedetlennek tűnhet. A négy hasábba szedett cikkek sorát a vezércikkek, külföldi és a belföldi levelek nyitják, majd a hivatalos közlemények, a lapszemle, a bécsi hírek után a különböző lapokból összeollózott, országonként bontott hírek következnek. Ezután jöhetnek a „Telegráfi tudósítások”, a „Legujabb posta” és az „Ujdonságok”, végül pedig a „Tudomány és irodalom” rovat, a tőzsdei jelentés és a hirdetések zárják a sort. Az újság első két lapjának alsó negyedében általában egy-egy irodalmi mű folytatásos közlését olvashatjuk. 1852-53-ban például az amerikai Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója című nagyhatású műve, Podmaniczky Frigyes útinaplója és Jókai Mór regényei jelennek meg itt. Récsi Emil szerkesztése alatt tartalomjegyzék segíti az eligazodást, ez Török szerkesztése alatt (1853 februárjától) kikerül a lapból.

A Pesti Napló címlapja (Magyar Médiatörténet)

A vezércikkek túlnyomó részét a nemzet felemelkedését, polgáriasodásának elősegítését szolgáló belpolitikai témák töltik meg. A külföldi levelek általában a helyi sajtó szemlézéséből, a helyben aktuális témák ismertetéséből állnak. A cikkek és levelek névtelenül jelennek meg, vagy különféle jelzésekkel látják el a szerzők. A cikkek rendezésénél láthatóan ritkán számít egy adott hír frissessége vagy fontossága: a vezércikkek és a már talán előző napon kézhez kapott levelek után három teljes rovat gyakorlatilag a nap közben később beérkező táviratok és levelek feldolgozásával foglalkozik, fontossági sorrendtől függetlenül.

Így gyakran előfordul, hogy a földkérdésről szóló terjedelmes publicisztika, egy-egy párizsi vagy bécsi hangulatfestő levél, négy érdektelen vidéki ünnepség leírása és a londoni parlament ülésének részletes tárgyalása után az „Ujdonságok” rovatból értesülhet egy-egy fontos információról az olvasó. Az egyetlen kivételt ez alól 1853 első felében a Ferenc József elleni februári merénylet képezi: az uralkodó egészségi állapotáról, álmának nyugalmáról szóló táviratok rögtön a lap elején kapnak helyet.

A kormánylap a közleményeké, nem a véleményeké

A Budapesti Hirlap küllemre tetszetősebb, fejlécében 1853 első napjától kezdve helyet kap a birodalmi címer. A szintén négy hasábos felosztás szellősebben szedett. A lap első felét kormánylap lévén a hivatalos közleményeknek szenteli, melyek naponta változó terjedelemben jelennek meg: néha nincs is hivatalos közlendő. Ennek függvényében alakul a többi cikk helye a lapban. Általában az első és második oldalak alján itt is folytatásos tárcaregényeket találunk, de 1853 első felében kevésbé prominens szerzők publikálnak ezeken a hasábokon.

A Budapesti Hirlap címlapja (Magyar Médiatörténet)

A „Nem hivatalos” részben először a levelek következnek külföldről, Bécsből és vidékről, alkalmanként pedig egy-egy cikk a szerkesztőség egy tagjától Pestről. Ezeket a „Pesti lapszemle”, majd „Napi események” rövid hírei követik Belföld/Közbirodalom/Külföld felosztásban. Ez után következik a különböző lapokból összeállított, országonkénti bontásban közölt hírrovat. A „Legujabb posta”, a táviratok és a börzehírek zárják a lap érdemi részét. Az utolsó két lapon hivatalos és magánhirdetések kapnak helyet.

A Szilágyi Ferenc szerkesztette Budapesti Hirlap ebben az időszakban sokkal kevésbé közöl véleményformáló, irányadó cikkeket és leveleket, mint versenytársa, a Pesti Napló. A két lap forrásai nagyrészt megegyeznek, így az átvett híranyag többnyire ugyanaz, megfogalmazásukban sok eltérés nincs. A Naplóban rendszeres vezércikk itt szinte teljesen hiányzik, a levelezők pedig – Kecskeméthy Aurélt leszámítva – ritkán fogalmaznak meg erős kommentárokat az általuk tárgyalt eseményekkel kapcsolatban. Az egyetlen pont, ahol az év közepéig egyértelműen jobban áll a Hirlap, az a saját táviratok kérdése: míg a Napló csak nyáron kezd el ilyeneket közölni, addig ez Szilágyi lapjában már az év első felében is megszokott.

Friss hír Kínából: öt hónapja felkeltek a császár ellen

A két lapot vizsgálva egy vidéki levél 4-8, egy bécsi levél 2-4, egy berlini levél 4-5, egy párizsi és londoni 6-8 nap, egy konstantinápolyi megközelítőleg két hét alatt ért Pestre és került be az újságba. A telegráfon érkező hírek is lehettek több naposak, a legfontosabb forrás ebből a szempontból Bécs, Marseille és legfőképpen Trieszt volt. Utóbbiba futottak be a tengerjáró hajók, gőzösök, s az így szerzett hírek telegráfon és levélben továbbítva értek Pestre.

Ezt illusztrálandó vegyük kezünkbe a Pesti Napló 1853. 03. 31-i számát. Ebben a számban az Bombayből Alexandria érintésével érkező hajón két nappal azelőtt Triesztbe érkezett, majd telegráfon továbbított híreket olvashatjuk: február 11-i keltezéssel Hongkongból, február 19-i keltezéssel Kalkuttából és március 1-i keltezéssel Bombayből. Amerikából nagyjából 20-30 napos csúszással érkeztek a levelek és tudósítások: az 1853. április 1-i Pesti Naplóban például egy március 3-i levelet olvashatunk. Ugyanebben a számban jelent meg egy tudósítás Kínából, melyet előző év novemberében adtak fel, így mintegy öt hónapos csúszással olvashatunk a császár elleni felkelésről.

Balhé a Szentföldön, balhé Montenegróban

Nem meglepő tehát, hogy a Pesti Napló csak a 1852. december 13-i számában, a Triester Zeitung után közli a franciák által támogatott szentföldi latin papság követeléseit a Porta felé – miközben azokat a követeléseket a szultán már novemberben teljesítette. Ez az első jele a közelgő viharnak. Január 4-én Urházy György mintha megsejtené a jövőt: „Francziaország diplomatái keleten verítékeznek, mintha előkészíteni akarnák a nagy csomó megoldását”.

A keleti kérdés ugyanis a szent helyek körüli konkrét orosz-francia vetélkedéstől függetlenül is napirenden volt: a montenegrói lázongás és az erre adott török válasz kapcsán az év végén Oroszország a dunai fejedelemségek környékén, Ausztria pedig déli határain mobilizálta csapatait. A Pesti Napló és főleg a Budapesti Hirlap keleti híradásai első sorban tehát a montenegrói kérdésről szólnak, a szent helyek körüli válságot inkább csak mellékesen érintik. Az látszik, hogy a keleti ügy mozgásban van. Korábban már feszültséget okozott a három hatalom között a török földre menekült lengyel és magyar forradalmárok ügye. A török birodalom bukása és felosztása a levegőben volt.

Ahová a hírek befutnak: Trieszt kikötője 1869-ben (Wikipedia)

Január 14-én a Pesti Naplóban egy orosz újság cikkét ismertetik, mely szerint az Oszmán Birodalom bukása a küszöbön áll. A latinok követeléseinek teljesítéséről február 2-án a következő kommentárral számol be a lap: „Ki mindenkinek igazságot akar szolgáltatni, az senkinek sem szolgáltat s dolgát mindkét párttal megrontja”. Majd így folytatják: „A két hatalmasság közül melyik fogja a győzelmet Konstantinápolyban kivívni, a legközelebb jövő mutatja meg; annyi azonban bizonyos, hogy a szenthelyi viszály kérdésének végleges megoldása még hátra van, s az csak a török birodalom véghanyatlásával (…) fog bekövetkezni.” Január 27-én a Budapesti Hirlap „☾” jelzéssel író konstantinápolyi levelezője hasonlóképpen tudósít, szerinte Oroszország és Franciaország között őrlődik a Porta.

„Austria tekintélye a keleten ez által megerösül és emelkedik”

A Ferenc József elleni, február 18-án elkövetett merénylet után kissé elterelődött a fókusz a keleti ügyekről, de február 25-én a lap a Triester Zeitung Törökországról szóló ismertetését közli. Az európai területek lakossági arányainak ismertetése (11 és félmillió keresztény, 2,2 millió muzulmán lakos) a szerző leszögezi: együtt kell működni Oroszországgal, déli irányban vasutat kell építeni. A cikk szerint a törökök birodalma a belső feloszlás felé közeleg. A következő napon először kaphatott érdemi híreket az olvasó Bécs egy hónappal korábban Konstantinápolyba küldött különleges követéről, Christian zu Leiningen-Westerburgról. Leiningen küldetése az volt, hogy a montenegrói helyzet rendezését kierőszakolja Ausztria feltételei alapján, de ez sokáig nem volt egyértelmű.

A Budapesti Hirlap január 29-én erősíti meg, hogy egyáltalán hivatalos ügyben utazik a küldött. A február 9-i számban a „∆” jel alatt Kecskeméthy Aurél értekezik Leiningen missziójáról. Szerinte Ausztriát senki sem vádolhatja azzal, hogy hódítani akar; az pedig a nyugati kormányok beleegyezésére utal, hogy az angol és francia lapok alig foglalkoznak a kérdéssel. 10-én a „☒” jelzésű szerző is megnyugtatja az olvasóközönséget: a török viszály ezúttal békés úton fog rendeződni. Az általános vélemény az, hogy Ausztria jogosan lép fel, s az ügy tárgyalásos úton zárul.

A Hirlap február 27-én közölt, 12-én keltezett konstantinápolyi levele alapján Leiningen február 3-án ultimátumot nyújtott át, melynek egyes pontjait ismerteti is a szerző. A levél szerint a Portának 7-ig kellett volna válaszolnia, ezt hosszabbították 12-ig, aznap azonban válasz még nincs, az elutasítás erősen lehetséges. Egy másik levél szerint a török fővárosban „páni félelem” uralkodik, mivel Leiningen elutazással fenyegette meg a kormányt, ha nem kap kielégítő választ.

Huzavona Montenegróban: a grahováci csata

Jól rávilágít a fent említett időrendi szerkesztés visszáságára, hogy rögtön a két riasztó, kéthetes levél mellett jobb oldalt, a negyedik hasábban szerepel a nagyobb betűkkel szedett magánsürgöny, mely szerint „Gróf Leiningen Triesztbe megérkezett. A porta Austria minden kívánatába beleegyezett”. Másnap a lap „az európai béke fennmaradásának erős és meg nem dönthető” biztosítékaként értelmezi az eseményeket; míg március elsejei számban ☒ a következőt írja: „Austria tekintélye a keleten ez által megerösül és emelkedik”, Lord Palmerston nagy bánatára. A hírről március elsején számol be Pesti Napló, a teljes diplomáciai iratokat pedig május 5-én közli. Március 3-án a „♂” jelzésű szerző a montenegrói ügy megoldásáról értekezve ellentmond a Hirlap értékelésének: „Nem látjuk Törökország nyugalmát elég biztosítottnak. […] A keleti ügy […] függőben marad és nem szűnik meg Damocles kardja lenni.”

Ha az osztrákoknak ment, az oroszoknak is menni fog. Vagy mégsem?

Leiningen küldetése és a montenegrói ügy azért fontos pont, mert ebben a keretben értelmeződik ebben az időszakban Alekszandr Mensikov konstantinápolyi kiküldetése és Oroszország követelései. Az olvasó számára Oroszország lépései hasonlónak tűntek Ausztria lépéseihez: Miklós cár Ferenc Józsefhez hasonlóan egy különleges követtel igyekszik kikényszeríteni a neki tetsző megoldást. A különbség – amit még sokáig nem vesz észre a sajtó – az, hogy Ausztriával ellentétben Oroszország nyíltan tervezte az Oszmán Birodalom európai területeinek felosztását.

Március 5-én a Napló címlapon foglalkozik nyugati kormányok konstantinápolyi befolyásával: a cikk megállapításai szerint csak addig segíti London és Párizs a törököket, ameddig az az ő érdekeikkel is egyezik, a Leiningen-misszió pedig ezeket az érdekeket – például az angolok fekete-tengeri búzakereskedelmét – nem veszélyeztette. Március 10-én ismét ♂ ír a keleti ügyről: szerinte Ausztriának a magyar korona jogán van joga Törökországgal foglalkozni. A cikk szerint egyben kell tartani a török birodalmat és kulturális befolyást kell gyakorolni.

Mensikov elindulásáról február 26-án ír először a Pesti Napló a francia Journal de Debats közlése alapján, majd március 8-án egy február 26-án kelt levélben jelzik, hogy a követ még nem, csak segédje érkezett meg Konstantinápolyba. Március 17-ére biztos, hogy Mensikov megérkezett Konstantinápolyba február 28-án, s arról is hírt ad mindkét lap, hogy nem illő módon, polgári ruhában jelent meg a szultán előtt. Eközben folyamatosan szemlézik a londoni Times törökök ellen forduló, a birodalom felosztása mellett érvelő cikkeit.

A lapok hírt adnak az egész ügyet kirobbantó francia követ, Lavalette leváltásáról is. Ekkor nyer teret az az elképzelés, hogy a nyugati hatalmak magára hagyták a Portát: Oroszország azt erőltet rá, amit akar, de háború nem lesz. Ezt az elképzelést erősítik a hírek a török külügyér, Fuad pasa leváltásáról, akivel Mensikov nem volt hajlandó tárgyalni s leváltását követelte. „Bármiként is döntessék el a szent helyeknek még mindig bonyolódott kérdése, a világ-béke nem fog zavartatni általa” – írja a Napló Mensikovról szóló, Österreichische Correspondenz alapján közölt tudósításban március 20-án.

Konstantinápoly 1853-ban (Fine Art America)

Március 25-én ennek a feltevésnek részben ellentmondó híreket közöl a Pesti Napló. A belga Indépendance nyomán írt cikkből értesülhetünk, hogy a törökök állítólag elutasították az ultimátumot, a francia és az angol hajóhad a Dardanellák felé tart, a francia (De la Cour) és angol (Canning) követeket pedig azonnali hatállyal Konstantinápolyba rendelték. A börzék pánikkal reagáltak a hírekre. A párizsi levelező részben megerősíti a híreket: a hajóhad tényleg elindult, a török ügyről hallgatnak a lapok, az említett belga lapot pedig elkobozzák a postán. A hajóhadak elindulása körüli híreket a következő napokban tisztázza az újság: a francia tényleg elindult, a brit azonban nem; ez megfelelt az igazságnak mivel a brit követ, Rose riadóztatta a máltai hajóhadat, ők azonban London jóváhagyására vártak, miközben a franciák valóban elindultak.

„A török krízisnek e pillanatban már tökéletesen vége van”

A Budapesti Hirlap 25-én Kecskeméthy levelét közli: „Tehát ugy vagyunk Törökországgal mint nagy betegekkel lenni szoktunk, sok küzdés után beállanak a javulás symptomái a hozzátartozók már örvendeznek, hogy elmult a veszély — és ime egyszerre egy uj viszszaesés, veszedelmesb az első betegségnél. Leinigen gróf sikerdús eljárása után végre megnyugodtunk azon hitben, hogy a béke meg nem zavartatik — s ma sokkal több okunk látszik félelmekre mint azelőtt!” De pár nap múlva már ő is vaklármaként összegzi a háborús pánikot, hozzátéve, hogy „minden meséből foly tanulság: ebből az, hogy Törökország még sokáig a hirlapi conjecturák Kaliforniája marad”.

Március huszonhatodikán vezércikkben is foglalkozik a Pesti Napló a fejleményekkel. A szerző szerint Oroszország nem támadhatja meg a törököket anélkül, hogy általános háborút ne kockáztatna. „Törökország megtámadása: háború Anglia ellen. Törökország megtámadása: háború Franciaország ellen. Törökország megtámadása: háború Ausztria ellen. […] Megtörténhetik, hogy Oroszország roppant haderőt fejt ki; tengeri hadak fogják borítani a görög tengereket – a nélkül azonban, hogy valamellyik egy ágyút el merne sütni Konstantinápoly falai ellen. Ez az ágyúlövés jelszó lenne egész Európa lángbarobbantására” – összegez a névtelen szerző.

A párizsi levelező szerint azt beszélik: Franciaország és Anglia titkos egyezményt kötött az Oszmán Birodalom területi integritását garantálandó. A lap több cikke végén is mintegy saját véleményként kifejezi: Ausztriának, Angliának és Franciaországnak szolidárisnak kell lennie a kérdésben. Összességében viszont még ekkor is úgy értékelnek az újságírók, hogy nem lesz háború, sőt, van aki odáig megy, hogy megjegyzi: „a török krízisnek e pillanatban már tökéletesen vége van”.

Március 26-án a francia Journal des Debats alapján először ismerheti meg az olvasó Mensikov követeléseinek egy vázlatos verzióját – mindkét lap igyekezik is gyakran hangsúlyozni, hogy erről semmi biztosat nem lehet tudni. Azt már ekkor feltételezik, hogy nem csak a szent helyek ügyében jár el az orosz követ, mivel akkor könnyebben mennének a tárgyalások. Március 31-én az Indépendance nyomán már részletesebben, öt fő pontot ismertetve tájékoztat a lap az orosz követelésekről.

Békésen diskuráló románok az orosz megszállás előtt (Wikipedia)

Ahogy korábban gyanították, a szent helyek kérdésében megegyezése juthatnak a felek, azonban nem csak erről van szó, ugyanis a cár: 1) szövetséget kötne, hogy hajóhada behajózhasson a Dardanellákba; 2) fizetségért cserébe néhány kaukázusi terület átengedését követeli; 3) hűbérjogot követel Montenegró fölött; 4) illetve a keresztények teljes függetlenségét egyházi szertartásaik tekintetében. A belga lap értesülései nem voltak a pontosak: az első és az utolsó ügy valóban témája volt a tárgyalásoknak, a középső kettő nem.

A Pesti Napló cikkírói és levelezői egyre többet foglalkoznak a keleti kérdéssel áprilisban. Egy hatodikai vezércikk szerzője „(!)” jelzéssel vélelmezi, hogy Mensikov még nem tárta fel minden lapját. „♂” nyolcadikán arról értekezik, hogy nem fogják a nagyhatalmak felosztani a törökök birodalmát. A „∞” jelű szerző 14-én és 17-én szintén vezércikkben szól a török eseményekről: szerinte Ausztria nem akarja felosztani az Oszmán Birodalmat, közben viszont Bécs rendkívül fontosnak tartja a dunai hajózás szabadságát.

19-én (?) jelzéssel Falk Miksa ír Mensikov követeléseiről, melyek szerinte: 1) a konstantinápolyi patriarchát Péterváron nevezhessék ki élethossziglan; 2) az oroszok szabadon megszállhassák a dunai fejedelemségeket; 3) a szerb erődökből vonják ki a török hadsereget. Falk szerint az, hogy senki sem sürgeti a megállapodást, arra mutat, hogy Mensikov a nyugatiak támogatását is bírja. Április 23-án szintén Falk már arról ír, hogy ugyan vészesebb a helyzet, mint ahogy elsőre tűnt, de háború nem lesz.

Mensikov üres kézzel hagyja el Konstantinápolyt

Az újságok mindeközben folyamatosan hírt adnak a veterán brit követ, Stratford Canning de Redcliffe útjáról Konstantinápoly felé, aki március 31-én szállt hajóra Triesztben és április 5-én ért Konstantinápolyba. 23-án vezércikkében ∞ kifejti: a törökök csak Canning érkezésére vártak, illetve arról is beszél, hogy a keresztények ügyének pártolása nem elégséges indok arra, hogy Oroszországot is támogassuk. 27-én ismét oroszellenes hangot üt meg vezércikkében: szerinte a keresztények feletti protektorátus megadása az első lépés lenne Törökország felosztása felé.

Egy április 29-án és egy május 10-én közölt levél arról tájékoztat minket Konstantinápolyból, hogy a török vezetés Canning megérkezése óta egyre bátrabban viselkedik Mensikovval szemben. Utóbbi szerint a görög patriarcha kinevezésére vonatkozó követelését visszautasították, mire az orosz követ elutazással fenyegetőzött. Május 5-én egy április 20-án keltezett konstantinápolyi levél arról számol be: Canning megérkezése fordulópont volt a válság kezelésében.

Úgy tűnik, hogy a konstantinápolyi tárgyalásokról csak keveset tudott az európai sajtó. Mensikov május 5-i ultimátumáról május 19-én sürgöny útján tájékoztat a Budapesti Hirlap, május 20-án a Pesti Napló. Falk május 21-án úgy fogalmaz: „az ügy tulajdonképpeni állásáról fogalmunk épen nincs”. Cikke szerint a legkényesebb helyzetben Anglia van jelenleg, akik nem támogathatják az orosz követeléseket, amelyek nem feltétlenül csak a keresztények jólétét célozzák.

Az ultimátum elutasításról május 25-én, az új, angolbarátnak tartott török kormány felállásáról a következő három napban írnak a lapok. Ugyanebben a számban május 24-i keltezéssel beszámolnak Mensikov és az orosz követség távozásáról, a tárgyalások fejleményeiről pedig a június 1-i számban egy konstantinápolyi levél ad felvilágosítást. Ugyanezen a napon ismerteti a Napló a szultán május 5-i fermánját a szent helyek ügyének rendezéséről. A Budapesti Hirlap a következő napon ritka vezércikkeinek egyikét közli: a szerző szerint még a tények is teljesen ellentmondanak egymásnak; ennek ellenére reméli, hogy béke lesz. Ezután közli a kücsük-kajnardzsai béke francia szövegét.

Nyugati oldal, keleti oldal? De hova áll Ausztria?

Júniusban és júliusban a magyar lapok híven tükrözik az Európában eluralkodó bizonytalan hangulatot: egyre több a keleti kérdésről és az esetleges háborúról szóló tudósítás. A párizsi, londoni és konstantinápolyi levelezők is főleg ezzel a kérdéssel foglalkoznak, ismertetve a kormányok és a helyi sajtó különböző állásfoglalásait a kérdésben. Június 26-án a Budapesti Hirlapban minden valószínűség szerint Szilágyi Ferenc ír hosszú cikket a keleti helyzetről, mely szerint a török kormány gyenge, az oroszok pedig jogosan követelnek biztosítékot a megbízhatatlan törököktől. A szerző szerint az orosz követelésekben benne van az „orosz protectoratus csirája”, de ebben a helyzetben senki sem fogja megvédeni Törökországot, így nem lesz háború.

Június 30-án Török János félévzáró cikke a Pesti Naplóban sokkal drámaibb képet fest a helyzetről: „Az európai népekre még súlyos próbaidők várnak. A szárazföldi civilisatio jövője, a polgáriasodás, az állami fejlődés haladása, s az európai politikai sulyegyen keleten fog hosszú időkre eldöntetni”. Szerinte a döntő szerep a keleti ügyben Ausztriának (és Németországnak) jut majd. Török szerint „kívánatos”, hogy a nyugati szövetségesek javára döntsön Ausztria: ettől a döntéstől függ Európának „nem csak erkölcsi és politikai sorsa, de tán térképe is”.

Odamondogatós cicaharc a két napilap között

Július 2-án a Pesti Napló első helyen, bécsi magánsürgöny alapján közli a Jassyból származó hírt, mely szerint az orosz csapatok június 27-én átkeltek a Prut folyón és megkezdték a dunai fejedelemségek megszállását. Ugyanebben a számban Falk – akitől a sürgöny is származott – bizakodó hangot megütve arról értekezik, hogy a keleti ügy Ausztria közbenjárásával békésen fog elrendeződni. A Budapesti Hirlap másnapi száma szintén távirat alapján cáfolja a hírt. Ebből a kis pengeváltásból a következő napokban rövid lábjegyzet-háború alakul ki a lapok között: Török nem állja meg, hogy ne oktassa ki kollégáit.

Moldova fővárosa, Jassy (Wikipedia)

Július 7-én ez a kis harc folytatódik: a Hirlap sürgönye szerint az oroszok július 2-án Oláhországba és Moldvába; a Napló sürgönye szerint 3-án csak Moldvába léptek be. Másnap erre a differenciára reagálva Török egy új hírrel megerősítve tételesen cáfolja a Hirlap értesüléseit, majd a végén ennyit jegyez meg: „Ennélfogva ne követeljen magának senki kizárólagos hitelességet, – de annál inkább iparkodjék lenni: szerény, illedelmes, és világos.” Ugyanebben a számban a Napló egy külföldi lap nyomán mutat rá: amíg Oroszország vallási jogokért küzd az Oszmán Birodalomban, addig saját háza táján elég rosszul áll e kérdésben.

Az új fejlemények hatására július 9-én és 10-én első alkalommal kerül a Pesti Napló fő helyére, a lapot nyitó vezércikként egy keleti kérdéssel foglalkozó írás Kemény Zsigmond tollából. Kemény szerint fontos Ausztriának a keleti kérdés, bízik a békés megoldásban. A cikk ugyan óvatosan, de azt fogalmazza meg, hogy a Habsburg Birodalom keleti politikája el lett rontva, most pedig minél sürgetőbb a kereskedelmi és politikai kérdések, tehát első sorban a dunai hajózás kérdésének rendezése – Ausztria javára.

A cikk folytatása az orosz veszéllyel foglalkozik, felemlegetve a Bizánci Birodalom felélesztésének tervét. Kemény szerint Európa tudta, látta, hogy Oroszország terjeszkedik, de nem vetett neki gátat. Kemény szerint a legjobb gát a „magyar és német elem közös és egyesült szövetsége” lehetne mind az orosz terjeszkedéssel, mind a török visszaélésekkel szemben.

Jól vizsgáztak a magyar lapok

A két legnagyobb magyar nyelvű, Pesten kiadott politikai napilap vizsgálata kellően rávilágít a környezetre, melyben az újabb keleti válság eseményei kibontakoztak 1853 első felében. A közvéleményt és formálóit a külpolitika terén első sorban III. Napóleon puccsa, az új császár személye és házasságkötése, valamint általában véve a francia események izgatták leginkább. Rengeteg levél taglalja hosszasan a párizsi eseményeket. Emellett kiemelt figyelmet kap az angol parlament: belpolitikáról szóló üléseiről kimerítő beszámolókat közöl mindkét lap az angliai levelezők nyomán. Ekkor még sokkal valószínűbbnek tűnik egy angol-francia háború, mint hogy a két hatalom összefogjon bármilyen ügy érdekében.

A keleti kérdés első sorban a Montenegróban kitört felkelés kapcsán szerepel az újságokban az év elején, a krími háborúhoz vezető konfliktus a szentföldi templomok körül csak mellékes szerepet kap a híradásokban. A montenegrói felkelés eseményeit rendszeresen taglalják a lapok főleg a Triester Zeitung híradásai és határmenti levelek alapján. Ferenc József külön követének sikeres konstantinápolyi útja adja meg az alaphangot a későbbi események értékeléséhez.

A Leiningen-misszióval kapcsolatban Ausztria közbeavatkozásának jogosságáról, a küldetés teljes sikeréről szólnak a híradások. A keleti ügy kérdését több Törökországról szóló ismertető cikk kíséri. Az újságok értekeznek a nyugati hatalmak érdekeiről és befolyásáról is az övezetben. Már egész korán, decembertől kezdve jelzik a dunai fejedelemségek levelezői, hogy a területen orosz beavatkozás várható.

Az orosz cár által Konstantinápolyba küldött Mensikov herceg küldetése kapcsán eleinte az a vélekedés uralkodik a lapok hasábjain, hogy Anglia és Oroszország valamiféle hallgatólagos egyetértésre jutott, a Portát a franciák is magukra hagyták, az Oszmán Birodalom felosztása pedig a küszöbön van. Eleinte mindenki a Leiningen-misszió forgatókönyvét tartja valószínűnek: a nyugatiak nem avatkoznak közbe, a Porta pedig meghajol a formailag Leiningenhez hasonló módon kiküldött orosz követ előtt.

Csak bizonyos késéssel válik egyértelművé, hogy az orosz szándékok erősen eltérnek a korábbi bécsi követ céljaitól, és Oroszország a szent helyek ügyét egyéb, a birodalom létét fenyegető lépésekre akarja kihasználni. A fordulópontot a közvélekedés szerint a veterán angol diplomata, Stratford Canning de Redcliffe megérkezése jelenti a török fővárosba. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a konfliktus nem fenyeget háborús veszéllyel.

Ezt az álláspontot az után is fenntartották a megszólalók, hogy az orosz hadsereg megszállta a román fejedelemségeket. A sürgönyök közlése kapcsán egy kisebb vitára is sor került a szerkesztőségek között. Míg a Budapesti Hirlap korábban is közölt ilyeneket, a Pesti Naplónak ez volt az egyik első ilyen próbálkozása Falk közreműködésével. A megszállás híre nyomán a Pesti Napló már erősebb hangot üt meg Oroszországgal szemben, Kemény Zsigmond pedig vezércikkben összegzi a teendőket: a németek és magyarok összefogásával ki kell terjeszteni Ausztria hatalmát a Duna vonalán a Fekete-tengerig, gátat szabva ezzel egyszerre az orosz terjeszkedésnek és a török visszaéléseknek. Ez a cikk az első komoly hírlapi állásfoglalás a keleti kérdés ügyében.

Végeredményben tehát megállapíthatjuk, hogy a napi sajtó a körülményekhez képest pontosan és a tényeknek megfelelően számolt be az eseményekről. Általánosságban a keleti ügy egy-egy fontos eseményéről szóló hír először egy gyakran bizonytalan alapokon álló távirati tudósítás formájában jelenik meg, majd a következő napokban a részletek is kikristályosodnak külföldi újságok hírei alapján, végül a lapok saját levelezői erősítik meg a hírt néha akár egy-két hetes csúszással. A technika ereje azonban már itt is megmutatkozik: a Leiningen-misszió sikeréről magánsürgöny útján számol be a Budapesti Hirlap; az orosz megszállásról pedig ugyanígy értesül a Pesti Napló. Az egészséges rivalizálás is ezen a területen jelenik meg először, mivel a többi hírt ugyanazokból a külföldi újságokból szemlézik a lapok.

*

A cikksorozat Pintér Bence 2015-ben, a Krími háború a magyar sajtó tükrében címmel az ELTE BTK Történelmi Intézete számára készült mesterszakos szakdolgozatának szerkesztett változata. A sorozat korábbi részei egyben itt érhetőek el.