Buda Folk Band: A népzenét nem lehet megvédeni a külső hatásoktól

- Kaptunk hideget-meleget is a névválasztás miatt, hogy túl általános, nem elég kifejező meg hogy cseppet fellengzős. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy lengyelországi felkérés alkalmával álltunk először színpadra. Helyesnek látszott tehát valami közérthető névvel előrukkolni. Úgy emlékszem, már ezen a fellépésen is kísérleteztünk népzenei átdolgozásokkal, és a név miatt ezt nem kellett külön megmagyarázni. Zenekaron belül a »band« szó például teljesen kikopott, nekünk csak egyszerűen »budafolk« vagyunk. Volt pár kísérlet a változtatásra, de végül aztán megtanultunk együtt élni vele... szerintem úgysem a név számít, hanem a tartalom ami mögötte van – mondja a Mandinernek Éri Márton.　

A Buda Folk Band zenészeivel egy kedd délután találkozom az FMH-ban, azaz a Fővárosi Művelődési Házban, legendás táncházak helyszínén. Gyerektáncházat tartanak, azelőtt beszélgetünk. Nemrég jelent meg ugyanis harmadik lemezük, a Saját gyűjtés. A zenekar előző lemeze, a Magyar Világi Népzene 2014 januárjában második lett a World Music Charts Europe listáján. A kitétel – „magyar világi népzene” – ugyanakkor nem tűnt el a borítóról, ez szolgál a Saját gyűjtés alcímeként is. 

Muzsikás-gyökerek és a világzene

A Buda Folk Band önbesorolása felveti a kérdést: a világi, mint fogalom általában inkább a szakrális, egyházi témájú művészet ellentéteként él a köztudatban, s nem a népzenéhez és a világzenéhez kapcsolódó jelzőként. Salamon Soma elmondja: a világi népzene elnevezés mégis megfelelően mutatja azt az irányvonalat, melyet az együttes képvisel. Meggyőződésük szerint a magyar népzene már önmagában is világzene, hisz rendkívül sokszínű, többek között azért, mert a Kárpát-medence meglehetősen nagy kulturális olvasztótégely. A Buda Folk Band ugyanakkor valahol a népzene és a világzene közötti vékony mezsgyén egyensúlyozik. A Ghymes, a Misztrál, a Makám, a Góbé egyértelműen olyasmit játszik, amit világzenének mondanánk – a Buda Folk Band hangzása azonban teljesen népzenei, mégis szerzői muzsika szól a lemezeiről. Egy laikus, aki nem járatos a magyar népzene világában, könnyen tiszta népzenének gondolhatja azt, amit hall.　

- Amikor külföldön játszunk, gyakran hiszik ezt – árulja el Éri Márton. Amikor rákérdezek, hogy nem esnek-e két szék között a földre a „már nem népzene, még nem világzene” hangzásvilágával, hozzáteszi: nekik épp az a céljuk, hogy minél jobban megőrizzék a népzenei hangzást, minél közelebb maradjanak az autentikus megszólaláshoz. Mindezzel nem ők az elsők: sokan nem tudják, de a Muzsikás is „belenyúlt” néha a népzenébe. Elsősorban abban a korszakban, amikor ifj. Csoóri Sándor, a költő fia a zenekarban játszott. Mandolin, buzuki, időnként basszusgitár is megszólal a Muzsikás egy-egy lemezén. 

A Buda Folk Band pedig családi szálakkal kötődik a Muzsikáshoz: a költő unokája, Csoóri Sándor 'Sündi' és a jelenlegi Muzsikás-tag Éri Péter fia, Márton is játszik benne. Egyébiránt a keddi gyermektáncházban is Muzsikásék szoktak zenélni, csak most beugrott a helyükre az új generáció. A rendszerint hatalmas kalapban mutatkozó, óriási bajszot hordó Éri Péter pedig a táncfolklorista, népzenegyűjtő Martin György, azaz Tinka nevelt fia. Martin György volt a néptánc-, népzenegyűjtés egyik legkiemelkedőbb alakja Magyarországon. Nevelt fiát kiskorától kezdve tanította az általa gyűjtött legényesekre, vagyis rajta kísérletezte ki, hogy átadható-e, s ha igen miként, a magyar néptáncban rejlő improvizációs technika olyan fiatalok számára, aki már a hagyományoktól elszakadva, a városban született. A kísérlet azt bizonyította, hogy meg lehet tanulni ezt a formanyelvet minden fajta előzetes kulturális kötődés nélkül is. Éri Péter nevéhez fűződik a Muzsikás egyik legismertebb feldolgozásdala, a Betyárnóta, amiben az éneket ír buzukival kísérik. A Betyárnótát Outlaw Songként a Woven Hand is játssza.　

Csinálj mást!

A Buda Folk Band honlapján az olvasható: „számukra természetes az autentikus népzene jelenléte a városi kultúrában”. Ha így hangsúlyozzák, hogy számukra természetes, akkor másnak nem; vajon ennyire központi kérdése a városi zenészek identitásának, hogy ők játszhatnak-e autentikusan népzenét? Éri Márton elmondja: számára ez nem probléma, de sokaknak igen. Hozzáteszi: maga a táncház kifejezés sem azt jelenti, amit Széken jelentett, ha tetszik, megkonstruált fogalommal van dolgunk, hiszen a táncházat kiragadtuk eredeti falusi környezetéből és áthelyeztük a városba, majd új tartalommal töltöttük meg. A modell egyébként működőképes, hiszen a magyar táncház-módszer felkerült az Unesco-listára. Az biztos, hogy mai formájában a városi táncház nem igazán emlékeztet a Széken a hetvenes években még javában működő elődjéhez. 

A táncház – fejti ki Márton – „számomra olyan közösségi szórakozási formát jelent, ahol az ének és tánctanítás mellett, a hagyomány átadását előadások, beszámolók, esetenként vetítések segítik. Nekünk a zeneiskolai tanulmányaink mellet fontos volt, hogy eljussunk Erdélybe és az ott élő zenészektől első kézből lessük el a muzsikálás mikéntjét. Igaz akkor még számos mester élt és muzsikált a különböző hagyományos alkalmakkor. A népzenével kísért mulatságok, lakodalmak és keresztelők lassan kikoptak a falu életéből, és vele együtt a zene is megváltozott.”  

Éri emlékeztet, hogy ez ügyben mindig is két irányzat létezett: „sokan számon kérik rajtunk, hogy miért változtatunk az eredeti dallamokon, vagy azok kíséretén, szerintük ezzel ugyanis eltorzítjuk a népzenét, megerőszakoljuk a hagyományt. Mindeközben azok a mesterek, akiktől annak idején gyűjtöttünk, mindig belekevertek valami újat és korszerűt a zenéjükbe.” Neti Sanyi, a legendás kalotaszegi prímás mondta egyszer az egyik legkiválóbb tanítványának: „Ha megtudod csinálni amit én, akkor csinálj mást!” Ami magyarul annyit jelent, hogy alakíts ki magadnak saját játékstílust. Használd és variáld a már megtanult motívumokat. Sanyi bácsi egyébként előszeretettel játszotta a saját legényeseit, amiket maga fabrikált. Valahol a Saját gyűjtés lemezcím is erre a folyamatra utal.  

Bach kortársai is így zenéltek

A népzenét egyébként sem lehet megóvni a kívülről érkező zenei hatásoktól, el kell fogadni, hogy állandó változásban, fejlődésben van. Így aztán mindig a jelenre reflektál és ezáltal kortárs is egyben – fejti ki a brácsás. – Az öreg mesterek mindig belecsempésztek a repertoárba egy-egy felkapott nótát, amit a rádióból vagy máshonnan hallottak, amit aztán a saját eszközeikkel, tehetségükhöz mérten játszottak el. Volt, hogy külön a táncosok kérték a zenészt, ne csak népzenét játsszon, hanem olyan táncok kísérőzenéjét is, amik a közeli nagyvárosban számítottak éppen divatosnak. Valahogy így szüremkedett be a budapesti táncházba például a szászcsávási mahala is. Szóval, ha az öregek, a mestereink ezt a gyakorlatot követve szolgálták ki a saját közönségüket, akkor mi miért ne tehetnénk meg ugyanezt városi környezetben? – teszi fel a kérdést Éri Márton.　

Magyarán mióta könnyebb a közlekedés és van rádió, azaz a huszadik század folyamán végig „idegen hatások” érték a népzenét – na de előtte? Éri Márton leszögezi: azelőtt is. A zenészek elég sűrűn találkoztak egymással, bálokban, lakodalmakban, de olyan nagyobb vásárokon is, mint amilyen a feketetói volt. A vásározók hazafelé a szekéren azokat a nótákat fújták, amiket az esti mulatságban tanultak, és odahaza az volt az első dolguk, hogy ezeket elmuzsikáltassák a prímással. Amikor két falu szülötte házasodott össze, a vegyes összetételű násznép miatt is cserélődhettek a dallamok, énekek, szövegek. Nem volt ez másként a kalotaszegi Mérában sem, ahol a zenekar megőrizte az onnan ötven kilométerre található, mezőségi Mócs dallamait. 

De még korábbra is visszamehetünk – teszi hozzá Salamon Soma. – Eleve a vonósbanda is nyugati hatásra került be a magyar folklórba a XVII-XVIII. században, majd elterjedt és általánossá vált, mint jellemző parasztzenekari felállás; azelőtt a duda volt az általánosan használt hangszer. Zenetudósok, komolyzenészek is gyakran érkeznek tanulmányozni a magyar népzenét, az ugyanis a barokk korban használatos hangszerkezelési technikát őrizte meg, így játszhattak például Bach kortársai. Salamon Soma hozzáfűzi: ugyan volt változás folyamatosan, de a huszadik század vége felé már nem a népzene szívta fel a különféle hatásokat, hanem a rengeteg újdonság temette maga alá a hagyományt.　

A népzene és a feldolgozás kérdésköre ugyan úgy tűnik, állandóan új vitákat generáló, lezárhatatlan kérdéskör, Soma mégis leegyszerűsíti a képletet: mindkettőnek megvan a maga jogosultsága. A Buda Folk Band amellett, hogy saját számait teszi a lemezeire és játssza a koncerteken, a legtöbb népzenészhez hasonlóan rendszeresen zenél táncházakban is. Együtt is, külön is: Maruzsenszki Andor prímás például péntekenként a Rácskert folkkocsmában húzza részint a Góbé zenészeivel az Erdőfű zenekarban.

Komolyzenész ámulatban

Ha viszont már egymásra hatás és Saját gyűjtés: járnak-e a Buda Folk Band tagjai gyűjteni, s egyáltalán érdemes-e? A kérdés persze költői: részint a szülőknek köszönhetően kiskoruk óta járnak Erdélybe. Arra is rámutatnak: habár ma már egyre kevesebb az adatközlő népzenész, helyettük a kiépült intézményrendszer biztosítja a továbbképzést.　

Ugyan gyűjtött népzenét Bartók Béla és Kodály Zoltán is, Széket pedig Lajtha László már a negyvenes években felfedezte, mégis a táncházmozgalom zenészeinek első, meghatározó élményei közt szerepel az a történet, amit Hamar Dániel bőgős mesélt el a Muzsikás–Buda Folk Band-koncerten, s tulajdonképpen a Magyarpalatkai Banda felfedezését jelenti: a hetvenes évek elején a mezőségi Vajdakamarásra tévedt egy lagziba. Már a falu szélén hallotta a bőgő zúgását-búgását, s meg is találta a lakodalmat. A nagyhajú, trapézfarmerben érkező, ekkoriban még komolyzenét tanuló Hamar Dániel úgy gondolta, odamerészkedik a zenészek közelébe, s megpróbál észrevétlen maradni. Persze mivel egyértelmű volt, hogy nem helyi, azonnal odamentek hozzá, hogy kifaggassák: ki fia-borja. Mondta, hogy Magyarországról jött. „Magyarból?” – kérdeztek vissza, s az örömapának köszönhetően pár perc múlva a főasztalnál találta magát, mögötte a zenészekkel. A zenészek, akik a szomszédos Palatkáról jöttek át unottan, szájukból kilógó cigivel húzták a muzsikát. A pesti komolyzenész pedig ámulatból ámulatba esett: a palatkaiak a világ legtermészetesebb dolga gyanánt éltek olyan fogásokkal, mint például az oktávpárhuzam – amit pesti komolyzenész ritkán mer megcsinálni, minthogy azonnal kihallatszik a minimális hamisság. A legfurcsább viszont az volt, hogy az egyetlenegy bőgős könnyedén, mégis olyan erővel húzta a bőgőjét, hogy az erősebben, hangosabban szólt, mint a pesti szimfonikusok összes bőgőse egyszerre. Ezt a titkot akarta ellesni Hamar Dániel, a vajdakamarási élmény pedig egy csapásra megváltoztatta az életét.　

Az elveszett székely furulyás

A Buda Folk Band furulyása, Soma, akit a Felszállott a pávából is ismerhet a közönség, rendszerint jár egy másik mezőségi faluba, Buzába, de máshová is Erdélyen belül: nemrég tért haza legutóbbi gyűjtőútjáról, melynek során még nem dokumentált furulyás adatközlők nyomában járt. Míg ugyanis a vonószenészek általában szem előtt vannak, több falut is kiszolgálnak saját régiójukban és nagyjából-egészében fel vannak gyűjtve, az olyan hangszerek tudói, mint a furulya, rejtve maradhatnak és tartogathatnak még meglepetéseket. Mint Soma meséli: amikor egy észak-mezőségi faluban érdeklődtek, hogy van-e furulyás a településen, az első bácsi azt mondta nekik, hogy furulyás nincs, de furulyálni speciel ő is tud. Utána ugyan kiderült, hogy mégsem tud igazán, de a történet jól illusztrálja: a furulyás nem számított régen zenésznek, mivel a furulya sokaknak ott lapult a zsebében, hogy amikor kedvük támadt, elővegyék és fújjanak valamit maguknak. 

Soma egy székelyföldi faluban egy Bartók Béla által felgyűjtött furulyás juhász leszármazottainak nyomára igyekezett rábukkanni, de senki nem emlékezett az illetőre – még a családnevére sem. Végül a falu legidősebb emberének eszébe jutott, hogy régen az édesapja egyszer-kétszer emlegette ezt a pásztorembert, azonban még az első világháború idejében családostul elhagyta a falut. Ez egybevág Bartók gyűjtőfüzetének bejegyzésével, ahol – Soma nem kis meglepetésére – a székely juhász neve mellett budapesti lakcím szerepelt.　

Soma azonban még érdekesebb történetekkel is szolgál: amikor Ecuadorban járt népzenét gyűjteni, meglepve tapasztalta, hogy az Otavalo tartománybeli asszonyok népviseletét a kalocsai hímzésre megszólalásig hasonlító motívumok díszítik, azonban az itthon megszokott virágok helyett trópusi madarak, kolibrik képe került a hímzésbe. Mint kiderült, állítólag egy magyar ember terjesztette el ezeket a díszítményeket ott, amelyek megtetszettek a helyieknek, az arrafelé ismeretlen növények helyére viszont inkább kolibrit mintáztak. Soma megjegyzi: Ecuadorban még olyan élő és hétköznapi jelenség az indián népzene, mint nálunk volt a két világháború előtt, Bartók és Kodály nagy gyűjtőútjainak idejében. Sajnos az országban még nincs ennek megfelelő mennyiségű népzenekutató, az átfogó dokumentáció még nem kezdődött el, de még nem késő: minél hamarabb és minél több gyűjtést kellene készíteni, még mielőtt megszűnik az ecuadori népzenei hagyomány.  

Értelmiség, nacionalizmus, folk

A Buda Folk Banddel 2014  januári sikere után is készült egy interjú – érdekes módon azonban szinte az egész beszélgetés arról szól, hogy nacionalista-e a népzene és a néptánc. Vannak – teszem fel a kérdést a zenészeknek –, akikben ez még felmerült huszonöt évvel a rendszerváltás után? Miért tud ez egyáltalán téma lenni?　

Márton és Soma szerint nem érdemes belemenni ezekbe a vitákba. Éri Márton azért emlékeztet, hogy a táncházmozgalom kezdeténél milyen szoros volt a kapcsolat a népi írók, népi értelmiségiek és a mozgalom között, ami a közös érdeklődés miatt természetesnek volt mondható. Ebből adódhat némi megalapozatlan gyanakvás és talán abból fakadóan is, hogy a táncház a szocializmus korszaka alatt mégis a megtűrt kategóriába esett. Egyesek tudatlanságukból fakadóan szeretik összekeverni a népzenét a cigányzenével, de arra is akad példa mikor valaki az erdélyi magyar népzenét egyszerűen „román”-nak titulálja.  

Szerinte egyébiránt ma is nagy szükség lenne olyan társadalmi tekintéllyel bíró szellemi mentorokra, akik önző érdek nélkül támogatják vagy éppen tanácsokkal látják el a pályakezdő vagy a tudományos életben szárnyaikat bontogató fiatal tehetségeket. Dicséretes módon próbálkozik újrateremteni a kapcsolatot az értelmiség és a mozgalom között például a Hungarian FolkEmbassy táncházai elé szervezett szabadegyeteme vagy az ifj. Zsuráfszky Zoltán által életre hívott Folklorikum, aminek a Fonó Budai Zeneház ad otthont. 

Varázshegedülés

Miként alakul ki például egy majdnem-népzenei dal, mondjuk az őrületes Seregegere? Éri Márton beavatván a kulisszatitkokba elmondja: valamilyen párhuzam alapján több tájegység dallamait fűzték egybe. Gyakran egyébként nem is veszik észre, hogy mennyi ideje zenélnek, a zene belső ritmusa ugyanis másképpen strukturálja az időt, mint az óra monoton, percegő mutatói. A zenélés tehát megváltozott időérzékeléssel jár, más idődimenzióba kerül az ember. A zenét egyébként is játsszák, legalábbis a magyar nyelv így fogalmaz, tehát a számkészítés egyben egy játékos foglalkozás is.  

A népzene mágikus erejével kapcsolatos meglátások nem mennek újdonságszámba. Ifj. Csoóri Sándor, Sündi édesapja az egykori széki prímás, Ádám István Icsán „varázshegedülésének” titkát próbálta megfejteni. Éri Márton ezzel kapcsolatban megjegyzi: érdekes volt megfigyelni, amikor Csoóri Sándor lekapcsolta a villanyt a próbateremben, majd rágyújtott és a cigarettát a vonós kezében szorítva az égő parázzsal hol köröket, hol nyolcasokat írt le a levegőben.

A Buda Folk Band tagjai szerint biztos van valami a varázshegedülésben, hiszen mint Éri Márton mondja: minden népzenész tudja, hogy a zenéjének gyógyító ereje van! 

Fotók: Földházi Árpád