A VIECC-en két panelen is főleg Európában élő, de nem csak európai cégeknek dolgozó művészekkel beszélgettek. Az egyik fő témája az volt, hogy milyen művészként a DC-nek és a Marvelnek dolgozni, a másikon pedig kifejezetten az európaiságra koncentráltak. Mivel a két panel témái és résztvevői is fedték egymást, ezért most egy cikkben foglaljuk össze a legérdekesebb infókat.
Két olasz (Emanuela Lupacchino, Giuseppe Camuncoli), egy pakisztáni és osztrák szülők gyermekeként Törökországban felnőtt (Mahmud Asrar), egy amerikai (Rashan Ekedal) és egy koreai-amerikai (Jae Lee) művész mesélt a képregényiparról, arról, hogy milyen bekerülni a nagyokhoz, hogy mi segíti és mi nehezíti a munkájukat. Bár mindannyian különböző háttérrel rendelkeznek, úgy tűnt, hogy a szakmájuk iránti rajongás összeköti őket.
Először Lupacchino elmondta: ahhoz képest, hogy most rajzolóként dolgozik, mennyire nehezen ment neki az indulás, és hogy mennyire nehezen tanulta meg a helyes technikákat. Viszont miután beletanult, hamar szűknek érezte az olasz kiadók nyújtotta lehetőségeket. Olaszországban ugyanis két nagy kiadó van, amiknek megvan a saját stílusuk és az alkotókról is ezt várják el. Ezt Camuncoli is megerősíti, de hozzáteszi, hogy mostanra már nem annyira szigorúak a megkötések, de még mindig nem kapnak annyira szabad kezet a művészek, mint az amerikai kiadóknál. Ő egyébként mindig is szuperhős-képregényeket akart rajzolni. Egy ideig ő is dolgozott egy rövid ideig az olasz kiadóknak, elég hamar elment Amerikába és a San Diego Comic Conon bemutatta a munkáit pár embernek, ami azt eredményezte, hogy alkalmazni kezdték.
Mahmud Asrar szintén a kezdetektől képregényekkel akart foglalkozni és Camuncolihoz hasonlóan őt is a szuperhősök érdekelték a legjobban. Eleinte a barátaival, egyetemi ismerőseivel készítettek képregényeket, fanzine-okat, aztán az internetnek hála felfedezték, így több kisebb indie kiadó után a DC és a Marvel is megkereste. Most a Mark Waid által írt Avengers-sorozatot rajzolja.
Kicsit különbözött Lee, aki az egyetemet hagyta félbe azért, hogy képregényekkel foglalkozzon. Elmondása szerint a szülei nagyon csalódottak voltak, amikor félbehagyta a tanulmányait azért, hogy képregényeket olvasson, de ez csak a kutatómunka volt. Végül egy conra vitte el a munkáit, ami után alkalmazni kezdték. Szerinte a szülei még most is csalódottak.
A beszélgetéseken felmerült, hogy mennyire nehezíti meg a helyzetüket az, hogy nem amerikaiak. Asrar számára a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy amióta a két nagy kiadónak dolgozik, kétlaki életet él. Nehéz megszoknia, hogy gyakran egyedül van, olyan helyeken, ahol senkit nem ismer, de az internetnek hála már ez sem olyan vészes, mint régebben. Számára az internet és a technológia eleve fontos eleme az életének, hiszen így sokkal rugalmasabban tud dolgozni, arról nem is beszélve, hogy a DC-től például a Facebookon keresztül keresték fel.
Lupacchinónak nem jelentett akkora gondot az elszigetelt életmód, hiszen ő továbbra is Európában él, viszont sokáig gátlásos volt az akcentusa miatt (ezért külön elnézést is kért a beszélgetések elején). Szokatlan volt neki az is, hogy az amerikai világszemlélet élesen különbözik az európaitól, de szerinte ezek nem áthidalhatatlan dolgok, hiszen a különbségek helyett lehet a hasonlóságokra koncentrálni és megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek megkönnyítik a kommunikációt. Ekedal egy egészen más, technikai problémát is felvetett: az időeltolódás kérdését. Mint mondta, ez ma már az internetnek hála nem akkora nehézség, mint korábban, de még mindig egy létező akadály.
Mindkét beszélgetés során nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a technológia mennyivel könnyebbé és rugalmasabbá teszi a munkájukat. Nemcsak a kommunikációra kell gondolni, hanem arra is, hogy a technika olyan eszközöket ad a kezükbe, melyek által egyszerre tudnak gyorsabban alkotni és ugyanakkor összetettebb, vizuális izgalmasabb képeket készíteni. Lupacchino arra is kitért, hogy az internetnek hála a művészek is jobban megismerik egymást, és az olyan oldalaknak köszönhetően, mint a Tumblr vagy a Deviantart, sokkal több hatás éri őket. Ez az képregényiparnak is jót tesz, hiszen míg a kilencvenes években minden sorozat nagyjából ugyanúgy nézett ki, mostanra a kiadók és a szerzők könnyedén tudnak válogatni a különböző stílusú művészek között.
Mivel a meghívott alkotók nagy része egyaránt dolgozik a DC-nek és a Marvelnek, adta magát a kérdés, hogy mennyire különbözik a két cég. Bár az ember azt várta volna, hogy hosszasan sorolják majd a különbségeket, de kivétel nélkül azt a választ adják, hogy az ő szempontjukból a két cég nagyon hasonló. Lehet, hogy az írókhoz máshogy állnak hozzá a szerkesztők, de ők ezt illusztrátorként nem érzékelik, számukra egyformán szabad kezet adnak, mondta Lupacchino. Lee szerint ez elsősorban azért van így, mert mára már nincsenek olyan meghatározó emberek egy-egy kiadó élén, mint régen például Stan Lee volt, így a művészek valóban több egyediséget vihetnek bele a munkájukba.
Arról is beszélnek, hogy ma már – szintén a technika fejlődésének köszönhetően – a művészeket ritkábban láncolják magukhoz a kiadók, így ha véget ér az egyik megbízásuk, akkor onnantól csak az dönt, hogy kinek van olyan ajánlata, amit szívesen csinálnának. Ennek persze vannak hátrányai is, hiszen az ember hajlamos túl sokat vállalni és ilyenkor nincs mást tenni, mint a saját életünket háttérbe szorítani és megcsinálni a munkákat.
A két panel végén lehetősége volt a közönségnek is kérdezni, a rajongók pedig éltek a lehetőséggel. Egy fiatal srácot az érdekelte, hogy milyen történetet a legjobb rajzolni. Erre Camuncoli adta meg a gyors választ: olyat, amelyben kihívás van, és amelyben érzi, hogy milyenek a karakterek. Hasonló kérdést tett fel a következő ember is, aki általánosságban arra volt kíváncsi, hogy mit rajzolnának szívesen. Asrar azt szeretné , hogy végre a saját történetét illusztrálhassa (ez egyébként folyamatban van, mert éppen egy sci-fi képregényen dolgozik). Lupacchino egy olyan Catwoman történetet rajzolna meg szívesen, ami pár éve már majdnem megjelent, de aztán kiadói gondok miatt meghiúsult, Lee-nek pedig minden vágya, hogy valami olyasmit csináljon, amit nem csináltak meg már meg ezerszer.
Egy hónappal a Marvel aktuális nem-reboot rebootjának kezdete után egészen aktuális volt a kérdés, hogy hogyan éreznek a művészek a folyamatos eventek, crossoverek, rebootok és relaunchok iránt. A válasz majdhogynem borítékolható volt, ugyanis ezek a gyakran kétes eredményekkel végződő marketing akciók az alkotók munkáját is megnehezítik, hiszen ezekre az alkalmakra gyakran új dizájnt is kell alkotni, aminek az elkészítése majdnem annyi időt vesz el, mint amennyi idő eltelik a következő eseményig, amikor könnyen lehet, hogy az egész dizájn repül a kukába.
Bár a beszélgetés során már érintették azt, hogy a két cég mennyire szól bele a munkájukba, az egyik rajongó külön rákérdezett arra is, hogy a filmek kapcsán változott-e a szerkesztői, kiadó kontroll. Asrar szerint nem sok különbség van, inkább a közönség az, ami szélesebb lett, mert most ha valakinek azt mondja, hogy az Avengerst rajzolja, akkor elismerően bólogatnak, míg pár éve el elképzelhetetlen lett volna.
Camuncoli is egyetértett abban, hogy a kiadók alapvetően nem várják el, hogy az artworkök a filmekhez igazodjanak, de tagadhatatlan, hogy hat rájuk. Lee is hasonló véleményen volt és azt is hozzátette, hogy visszasírja azokat az időket, amikor még lehetett egyszerű jelmezeket rajzolni a hősöknek és nem kellett mindennek olyan kidolgozottnak lennie, mint a filmeken. A moderátor ezen a pont megjegyezte, hogy a filmeken azért rosszul mutatnak ezek az egyszerű jelmezek, amire Lee nevetve vágta rá, hogy Cristopher Reeve is milyen büszkén viselte a Superman-jelmezt.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
A színész 2016 óta alakítja a közkedvelt hálószövőt a Marvelnél.
„Azért imádkozom, hogy kurva gyorsan kirúgjanak a Marveltől”, más megjegyezte, „kussolj Űrlord”.
Már a bemutatója előtt meglehetősen nagy hullámokat vetett a Superman legújabb mozis feldolgozása, miután a rendezője bevándorlóként utalt a címszereplőre. A végeredmény viszont nem ennyire direkt, inkább egy erősen nosztalgikus, grandiózus képi világú tanmesét látunk az emberi jóságba vetett töretlen hitről.
Számos szcenáriót láthattunk és olvashattunk már arról, hogy miképpen reagálna az emberiség egy világvége-helyzetre. Az eternauta egy egészen új opciót mutat be.
Ha már nincsenek jelen a valódiak, jöhet a Temuról rendelt Amerika Kapitány és az Új Bosszúállók. A Mennydörgők ettől még mindent úgy relativizál, hogy közben elbagatellizálja a bűnöket.
Kozmikus színjáték ez, amelyben a szerző maga száll alá kíséretével a pokolba, hogy szembenézzen akár önmagával is. A Howard Phillips Lovecraft utolsó napja emellett gyönyörű. Csak nem szép.
Az amerikai lap nem finomkodott: szerintük az EU-csúcson látványosan összeomlott a bizottsági elnök és a német kancellár stratégiája.
Nagyon hiányzik már a szurkolóknak.
