Gyermekbetegségei ellenére az 1957-es kiadású A kozmosz bábjai című fantasyben már sok minden megvan, ami miatt Philip K. Dick meghatározó szerző lesz később. Egy furcsa kisváros, állatok útján háborúzó zoroasztriánus istenek, szociopata kisgyerekek és duzzadozó heggyé váló istennői keblek: a Nagy Philip K. Dick-újraolvasás első epizódja.
Kissé rezignáltan konstatáltam, hogy ha időrend szerint haladok, akkor a nagy Philip K. Dick-újraolvasás első darabja nem más lesz, mint A kozmosz bábjai című, itthon a Valhalla Kiadó „gondozásában” megjelent fantasy. Az eredetileg novellaként íródott, majd regénnyé bővített történet 1957-ben jelent meg az Ace Booksnál, és hát mondjuk úgy, hogy nem tartozik a szerző legremekebb alkotásai közé; az 1998-as magyar kiadás pedig még ront is a kétséges élvezeten.
A történet szerint a New Yorkban élő Ted Barton vakációja alatt visszatér szülővárosába, Millgate-be, ám a város teljesen megváltozott: eltűntek a régi utcák, parkok, üzletek és emberek, ráadásul rövid utánajárás után az is kiderül, hogy ebben a városban Ted Barton bizony kilenc éves korában meghalt. Főhősünk gyorsan elzsuppolja a vakáció váratlan fordulatával kicsit sem elégedett nejét egy másik városba, majd nyomozni kezd.
Találkozik először is a helyi panziótulajdonos kicsiny fiával, a Peterrel, akiről messziről bűzlik, hogy valami nagyon nincs rendben vele; a jóságos helyi orvossal, Dr. Meade-del, valamint lányával, Maryvel, akiről szintén hamar kiderül, hogy nem egyszerű tinédzser. Ted majdnem dob egy hátast, mikor a panzióban feltűnik pár szellem, akik lazán átgyalogolnak mindenkin, ráadásul ez senkit sem zavar. Valami nagyon bűzlik Millgate-ben.
Mármint ezen a borítón kívül is
Két reveláció segíti főhősünket: egyrészt a szociopata Peter megmutatja neki egy hegyoromról a város fölé tornyosuló gigászi méretű, isteni alakokat; majd mikor ezután legszívesebben elhúzna a francba, egy torlasz miatt - ami érkezésekor nem volt ott - a városban ragad. Másrészről megismerkedik a helyi csehó alkoholista bútordarabjával, William Christopherrel, aki elmondja neki, hogy ő is emlékszik a régi városra. Kiderül, hogy tizennyolc éve, pont Barton elköltözése után végbement a Változás - ennek eredménye a mai lepukkant város, volt lakói pedig azok a szellemek (Vándorok), akik néha átjárkálnak embereken.
Christopher, az egykori ügyes műszerész meg is mutatja Bartonnak a gépet, ami felerősíti az emlékeit, így ideig-óráig vissza tud hozni egy-egy tárgyat valós formájába. Hamar kiderül, hogy a „tiszta”, tehát a Változás által nem érintett Bartonnak ehhez a trükkhöz még a gépre sincs szüksége, így elkezdik visszaállítani a város eredeti formáját. Ekkor kiderül, hogy Mary tényleg nem az a kiscsaj, akinek látszik, hanem a gólemeket, patkányokat, pókokat és kígyókat irányító Peter esküdt ellensége: ő maga a lepkék, macskák és méhek segítségével küzd ellene.
Ezen a ponton elszabadul a káosz a városban: Ted és részeges haverja a Vándorok segítségével dr. Meade kórházából nekiáll visszacsinálni a várost; Maryt viszont látszólag megölik Peter szolgálói, majd azzal a lendülettel rátámadnak Tedék csapatára, sőt, le is győzik őket. Az eddig alacsony intenzitással folyó kozmikus harc Ahriman (Peter) és Ormuzd (uramatyám, vajon kicsoda lesz Ormuzd?) között kiéleződik, és a gonosz áll nyerésre. Ekkor azonban Ted meggyőzi Mary vonakodó apját, az orvost, hogy fedezze fel a Változás előtti énjét. Ez meg is történik: az Ormuzddá váló Meade doki lenyomja Petert, a város pedig visszaváltozik.
A részeges Christopherből ismét ügyes-műszerész-jómunkásember Christopher lesz, aki nem is emlékszik a kalandokra – csak azután, hogy Teddel közösen visszaállítják a miniatűr gólemtestbe szorult Mary – valójában Ormuzd lánya, Armaiti – testét. Persze tinédzserlány helyett jónő-testet csinálnak neki, ami aztán beleolvad a tájba. Ted végül így autózik el a naplementébe: két duzzadó hegyorom között, ami Armaitire emlékezteti.
Hogy mi?
Atyavilág. Mondom, hogy nem a legjobban sikerült PKD-könyv. Mégis nehéz elképzelni, hogy ezt ugyanaz az ember írta, aki később olyan remekeket tett le az asztalra, mint az Ubik vagy a Valis. Persze árnyalnunk kell a képet, hiszen már itt feltűnik egy sor olyan toposz, és téma ami később integráns része lesz a Dick-i mitológiának. Nézzük először, hogy mi a rossz.
Előszöris nincsenek karakterek. Ted Bartonról az égeagyadta világon semmit nem tudtunk meg, azon kívül, hogy szeretett Millgate-ben lakni, és hogy hülyét kap a feleségétől. William Christopherről sem derült ki semmi, ahogy valójában senki másról sem - tekintve, hogy a maradék három beszélő szereplőről kiderült, hogy zoroasztriánus istenek. Nem utálunk és nem szeretünk senkit, nem igazán tudjuk, hogy ki mit és miért csinál. Nincs elbukás, sem fejlődés.
Másodszor: olyan random dolgok történnek ebben a regényben, hogy az valami csoda. Nincs semmi felépítés, nincsenek nagy fordulatok, a harmincadik oldalon nagyjából már láttuk is a Millgate fölé magasodó isteneket, az tizediken meg azt, hogy a Peter Trilling nevű szociopata kisfiú gólemeket mozgat. Valahogy az egész nem áll össze, szétfolyik. Ennek az is oka lehet, hogy a regény egy novellából nőtte ki magát: nem tudom, az eredetit nem olvastam.
Harmadszor: a regény lezárása akkora WTF, hogy már magyar kifejezést sincs kedvem találni erre az angol betűszóra. Tisztázzuk: a tizenkét-három éves Mary – akit egyszer már láttunk meztelenül a regény folyamán – kap egy új testet a két főhőstől: olyan érzékien megénekelt, szexi felnőtt nő lesz belőle, hogy a kamaszkori álmait kiélő Ted csak sóhajtozik; aztán a nő ugye beleépül, belesimul a tájba, csak azért, hogy főhősünk… De inkább megmutatom:
„Felidézte a karcsú, ragyogó test látványát. Egy vékony alak, ami feloldódik a kora reggeli nedves talajban. A fekete haj és a szemek villanása, ahogy a lény elhúzódott tőle, beleolvadt a Földbe, az otthonába. Vörös ajkak, fehér fogak. A meztelen végtagok csillogása – és vége. Eltűnt.
Eltűnt? Armaiti nem tűnt el. Mindenben benne volt. Minden fában, a zöld mezőkben, a tavakban, az erdőkben. A körben elterülő termékeny völgyekben és hegyekben. Armaiti alatta és körülötte maradt. Ő töltötte meg az egész világot. Itt élt. Ide tartozott.
Az út két duzzadó hegy között húzódott. Barton lassan haladt végig az átjárón. Szilárd, élettel teli hegyek, a késő délutáni napfényben melegen ragyogó egyforma két csúcs.
Barton felsóhajtott. Bárhová nézett, minden Armaitire emlékeztette.”
Igen. Barton gyakorlatilag két duzzadó mell között autókázik el a naplementébe.
Az egészen csak ront a magyar kiadás. A borítót már mutattam, az ég világon semmi köze nincs a regényhez, ráadásul jó ronda is. A fordítás gyatra minőségű, elég csak kiemelni azt az egy momentumot, amit anno a Leiterjakab blogra is beküldtem. „Úgy látunk, mint egy serlegen át, homályosan” – áll a fordításban. Ez Dick egyik vissza-visszatérő, kedvenc idézete, Pál korinthusiakhoz írt első leveléből való, ott így hangzik: “Mert most tükör által homályosan látunk”, és arra utal Dicknél, hogy nem a valóságot látjuk (l.m.: Maia fátyla). A gondot a „glass” szó jelenti, ami a tükör mellett azt is jelenti, hogy pohár – gondolom a fordító is érezte, hogy itt valami nem stimmel, így lett belőle a sokkal bibliásabban hangzó serleg. A duzzadó hegy az mondjuk az eredetiben is „swelling mountains”.
És akkor mégis miért érdemes elolvasni ezt a regényt?
A regény alapvetése mellett a fenti bibliai idézet feltűnése is jelzi, hogy Dicket már komolyan foglalkoztatják azok a problémák, melyeket később sokkal olvasmányosabb szövegekben fog kifejteni. Egyrészt itt van rögtön a főhős valóságvesztése: hirtelen rájön, hogy a valóság, amit eddig ismert, nem stimmel, pontosabban, hogy az aktuális millgate-i valóság nem felel meg a valódinak. Ebben a regényben legalább még van egy „eredeti”, hamisítatlan valóság, amit vissza lehet állítani. Ez később nem mindig lesz így.
Az imént szóltunk a nem létező karakterekről. Ezt annyival ki kell egészítenünk, hogy ezek a „karakterek” később alapvető Dick-i figurák lesznek: a Valóságvesztésben Szenvedő Átlagember; a Gonosz Feleség; az Ijesztő Kisfiú, aki alkalomadtán valójában isten; a Jóságos Jómunkásember. A Gonosz Feleség kifejezetten vicces ebben a regényben: míg később tényleg aktív szereplő lesz Dicknél egy-egy ilyen figura, addig itt két rinyálás után a főhős inkább elviszi valahova, és az sem zavarja, hogy nagy valószínűséggel sosem látja többet.
Aztán itt van a mitológia és a vallás kérdése, az isteni beavatkozásé az emberi életbe: később ez mind-mind integráns része lesz a Dick-i világnak. Ebben a regényben éppen a zoroasztriánus mitológia került előtérbe, de később – mint látni fogjuk – Dick fut pár kört a kereszténységgel, a gnoszticizmussal és a zsidó vallással is. A kisvárosban/emberi világban kozmikus harcot vívó istenek képe is visszatérő motívum lesz az életműben.
Önértékén pedig a regény a „furcsa kisváros” misztikus alzsáner egyik előfutára, olyan alkotások megelőlegezője, mint például a Twin Peaks, vagy éppen az az által inspirált, mostanában sorozatként, illetve könyvként is befutó Wayward Pines. Nincs nagyon kifejtve ez a szál, mégis ez adja meg az alaphangot.
Összességében tehát:
Világ: 5/10
Történet: 3/10
Karakterek: 3/10
Kiadás/borító: 1/10
Dick-o-Meter: 7/10
Összesen: 3,8/10
Legközelebb a Figyel az éggel jelentkezünk.
Az űr sötétje, a megszámlálhatatlanul sok bolygó és égitest millió és egy rejtélyt rejt, amiket még talán sok generáció múlva sem ismerünk meg. De úgy tűnik, valami vár ránk az univerzumban.
A regény több mint 60, a filmes adaptáció pedig közel 30 éves, de a világpusztító bogarak története ma is van olyan népszerű, hogy milliók adják érte az életüket.
Nem gond, ha előbb-utóbb elpusztítjuk magunkat, a fontos az, hogy a bürokrácia működjön, a férfi lehessen nő, az ember pedig robot. Kafka vajon milyen novellákat írna ma?
A gödör olyan mély, hogy megszakad a szedett-vedett láncolat, és minél mélyebben van valaki, annál nagyobb kincs lehet még akár egy pizza is.
Eredetileg egy népszerű sci-fi adaptációja lett volna, de a végeredmény alapján nehéz elhinni, hogy a forgatás során bárki is komolyan vette.
Hetedik alkalommal startol el a héten a Budapesti Klasszikus Film Maraton; a restaurált filmek nemzetközi fesztiválján ezúttal a sci-fi is kiemelt szerepet kap. A múlt jövője című szekcióról és a műfaj hazai kezdeteiről Kurutz Mártont, a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteményi és kutatási vezetőjét kérdeztük.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
Korábban hatszázezer ember halt meg a polgárháborúban, a véreskezű elnök kitartott, most azonban rendszere elvesztette külső és belső támasztékait.
