Két mell között elautózni a naplementébe – Újraolvasni Philip K. Dicket I.

Kissé rezignáltan konstatáltam, hogy ha időrend szerint haladok, akkor a nagy Philip K. Dick-újraolvasás első darabja nem más lesz, mint A kozmosz bábjai című, itthon a Valhalla Kiadó „gondozásában” megjelent fantasy. Az eredetileg novellaként íródott, majd regénnyé bővített történet 1957-ben jelent meg az Ace Booksnál, és hát mondjuk úgy, hogy nem tartozik a szerző legremekebb alkotásai közé; az 1998-as magyar kiadás pedig még ront is a kétséges élvezeten.

A történet szerint a New Yorkban élő Ted Barton vakációja alatt visszatér szülővárosába, Millgate-be, ám a város teljesen megváltozott: eltűntek a régi utcák, parkok, üzletek és emberek, ráadásul rövid utánajárás után az is kiderül, hogy ebben a városban Ted Barton bizony kilenc éves korában meghalt. Főhősünk gyorsan elzsuppolja a vakáció váratlan fordulatával kicsit sem elégedett nejét egy másik városba, majd nyomozni kezd.

Találkozik először is a helyi panziótulajdonos kicsiny fiával, a Peterrel, akiről messziről bűzlik, hogy valami nagyon nincs rendben vele; a jóságos helyi orvossal, Dr. Meade-del, valamint lányával, Maryvel, akiről szintén hamar kiderül, hogy nem egyszerű tinédzser. Ted majdnem dob egy hátast, mikor a panzióban feltűnik pár szellem, akik lazán átgyalogolnak mindenkin, ráadásul ez senkit sem zavar. Valami nagyon bűzlik Millgate-ben.

Mármint ezen a borítón kívül is

Két reveláció segíti főhősünket: egyrészt a szociopata Peter megmutatja neki egy hegyoromról a város fölé tornyosuló gigászi méretű, isteni alakokat; majd mikor ezután legszívesebben elhúzna a francba, egy torlasz miatt - ami érkezésekor nem volt ott - a városban ragad. Másrészről megismerkedik a helyi csehó alkoholista bútordarabjával, William Christopherrel, aki elmondja neki, hogy ő is emlékszik a régi városra. Kiderül, hogy tizennyolc éve, pont Barton elköltözése után végbement a Változás - ennek eredménye a mai lepukkant város, volt lakói pedig azok a szellemek (Vándorok), akik néha átjárkálnak embereken.

Christopher, az egykori ügyes műszerész meg is mutatja Bartonnak a gépet, ami felerősíti az emlékeit, így ideig-óráig vissza tud hozni egy-egy tárgyat valós formájába. Hamar kiderül, hogy a „tiszta”, tehát a Változás által nem érintett Bartonnak ehhez a trükkhöz még a gépre sincs szüksége, így elkezdik visszaállítani a város eredeti formáját. Ekkor kiderül, hogy Mary tényleg nem az a kiscsaj, akinek látszik, hanem a gólemeket, patkányokat, pókokat és kígyókat irányító Peter esküdt ellensége: ő maga a lepkék, macskák és méhek segítségével küzd ellene.

Ezen a ponton elszabadul a káosz a városban: Ted és részeges haverja a Vándorok segítségével dr. Meade kórházából nekiáll visszacsinálni a várost; Maryt viszont látszólag megölik Peter szolgálói, majd azzal a lendülettel rátámadnak Tedék csapatára, sőt, le is győzik őket. Az eddig alacsony intenzitással folyó kozmikus harc Ahriman (Peter) és Ormuzd (uramatyám, vajon kicsoda lesz Ormuzd?) között kiéleződik, és a gonosz áll nyerésre. Ekkor azonban Ted meggyőzi Mary vonakodó apját, az orvost, hogy fedezze fel a Változás előtti énjét. Ez meg is történik: az Ormuzddá váló Meade doki lenyomja Petert, a város pedig visszaváltozik.

A részeges Christopherből ismét ügyes-műszerész-jómunkásember Christopher lesz, aki nem is emlékszik a kalandokra – csak azután, hogy Teddel közösen visszaállítják a miniatűr gólemtestbe szorult Mary – valójában Ormuzd lánya, Armaiti – testét. Persze tinédzserlány helyett jónő-testet csinálnak neki, ami aztán beleolvad a tájba. Ted végül így autózik el a naplementébe: két duzzadó hegyorom között, ami Armaitire emlékezteti.

Hogy mi?

Atyavilág. Mondom, hogy nem a legjobban sikerült PKD-könyv. Mégis nehéz elképzelni, hogy ezt ugyanaz az ember írta, aki később olyan remekeket tett le az asztalra, mint az Ubik vagy a Valis. Persze árnyalnunk kell a képet, hiszen már itt feltűnik egy sor olyan toposz, és téma ami később integráns része lesz a Dick-i mitológiának. Nézzük először, hogy mi a rossz.

Előszöris nincsenek karakterek. Ted Bartonról az égeagyadta világon semmit nem tudtunk meg, azon kívül, hogy szeretett Millgate-ben lakni, és hogy hülyét kap a feleségétől. William Christopherről sem derült ki semmi, ahogy valójában senki másról sem - tekintve, hogy a maradék három beszélő szereplőről kiderült, hogy zoroasztriánus istenek. Nem utálunk és nem szeretünk senkit, nem igazán tudjuk, hogy ki mit és miért csinál. Nincs elbukás, sem fejlődés.

Másodszor: olyan random dolgok történnek ebben a regényben, hogy az valami csoda. Nincs semmi felépítés, nincsenek nagy fordulatok, a harmincadik oldalon nagyjából már láttuk is a Millgate fölé magasodó isteneket, az tizediken meg azt, hogy a Peter Trilling nevű szociopata kisfiú gólemeket mozgat. Valahogy az egész nem áll össze, szétfolyik. Ennek az is oka lehet, hogy a regény egy novellából nőtte ki magát: nem tudom, az eredetit nem olvastam.

Harmadszor: a regény lezárása akkora WTF, hogy már magyar kifejezést sincs kedvem találni erre az angol betűszóra. Tisztázzuk: a tizenkét-három éves Mary – akit egyszer már láttunk meztelenül a regény folyamán – kap egy új testet a két főhőstől: olyan érzékien megénekelt, szexi felnőtt nő lesz belőle, hogy a kamaszkori álmait kiélő Ted csak sóhajtozik; aztán a nő ugye beleépül, belesimul a tájba, csak azért, hogy főhősünk… De inkább megmutatom:

„Felidézte a karcsú, ragyogó test látványát. Egy vékony alak, ami feloldódik a kora reggeli nedves talajban. A fekete haj és a szemek villanása, ahogy a lény elhúzódott tőle, beleolvadt a Földbe, az otthonába. Vörös ajkak, fehér fogak. A meztelen végtagok csillogása – és vége. Eltűnt.

Eltűnt? Armaiti nem tűnt el. Mindenben benne volt. Minden fában, a zöld mezőkben, a tavakban, az erdőkben. A körben elterülő termékeny völgyekben és hegyekben. Armaiti alatta és körülötte maradt. Ő töltötte meg az egész világot. Itt élt. Ide tartozott.

Az út két duzzadó hegy között húzódott. Barton lassan haladt végig az átjárón. Szilárd, élettel teli hegyek, a késő délutáni napfényben melegen ragyogó egyforma két csúcs.

Barton felsóhajtott. Bárhová nézett, minden Armaitire emlékeztette.”

Igen. Barton gyakorlatilag két duzzadó mell között autókázik el a naplementébe.

Az egészen csak ront a magyar kiadás. A borítót már mutattam, az ég világon semmi köze nincs a regényhez, ráadásul jó ronda is. A fordítás gyatra minőségű, elég csak kiemelni azt az egy momentumot, amit anno a Leiterjakab blogra is beküldtem. „Úgy látunk, mint egy serlegen át, homályosan” – áll a fordításban. Ez Dick egyik vissza-visszatérő, kedvenc idézete, Pál korinthusiakhoz írt első leveléből való, ott így hangzik: “Mert most tükör által homályosan látunk”, és arra utal Dicknél, hogy nem a valóságot látjuk (l.m.: Maia fátyla). A gondot a „glass” szó jelenti, ami a tükör mellett azt is jelenti, hogy pohár – gondolom a fordító is érezte, hogy itt valami nem stimmel, így lett belőle a sokkal bibliásabban hangzó serleg. A duzzadó hegy az mondjuk az eredetiben is „swelling mountains”.

És akkor mégis miért érdemes elolvasni ezt a regényt?

A regény alapvetése mellett a fenti bibliai idézet feltűnése is jelzi, hogy Dicket már komolyan foglalkoztatják azok a problémák, melyeket később sokkal olvasmányosabb szövegekben fog kifejteni. Egyrészt itt van rögtön a főhős valóságvesztése: hirtelen rájön, hogy a valóság, amit eddig ismert, nem stimmel, pontosabban, hogy az aktuális millgate-i valóság nem felel meg a valódinak. Ebben a regényben legalább még van egy „eredeti”, hamisítatlan valóság, amit vissza lehet állítani. Ez később nem mindig lesz így.

Az imént szóltunk a nem létező karakterekről. Ezt annyival ki kell egészítenünk, hogy ezek a „karakterek” később alapvető Dick-i figurák lesznek: a Valóságvesztésben Szenvedő Átlagember; a Gonosz Feleség; az Ijesztő Kisfiú, aki alkalomadtán valójában isten; a Jóságos Jómunkásember. A Gonosz Feleség kifejezetten vicces ebben a regényben: míg később tényleg aktív szereplő lesz Dicknél egy-egy ilyen figura, addig itt két rinyálás után a főhős inkább elviszi valahova, és az sem zavarja, hogy nagy valószínűséggel sosem látja többet.

Aztán itt van a mitológia és a vallás kérdése, az isteni beavatkozásé az emberi életbe: később ez mind-mind integráns része lesz a Dick-i világnak. Ebben a regényben éppen a zoroasztriánus mitológia került előtérbe, de később – mint látni fogjuk – Dick fut pár kört a kereszténységgel, a gnoszticizmussal és a zsidó vallással is. A kisvárosban/emberi világban kozmikus harcot vívó istenek képe is visszatérő motívum lesz az életműben.

Önértékén pedig a regény a „furcsa kisváros” misztikus alzsáner egyik előfutára, olyan alkotások megelőlegezője, mint például a Twin Peaks, vagy éppen az az által inspirált, mostanában sorozatként, illetve könyvként is befutó Wayward Pines. Nincs nagyon kifejtve ez a szál, mégis ez adja meg az alaphangot.

Összességében tehát:

Világ: 5/10
Történet: 3/10
Karakterek: 3/10
Kiadás/borító: 1/10
Dick-o-Meter: 7/10
Összesen: 3,8/10

Legközelebb a Figyel az éggel jelentkezünk.