Lopott áru – Keith Richards új lemezéről

Egy biztos: ez a lemez sem fog új irányokat szabni a rockzenének. Nem is kell neki. Keith Richards Crosseyed Heart című, ma megjelent szólóalbuma éppen azért jó, mert meg sem próbálja ezt. Stilárisan nagyon sokszínű, mégis rettentő egyszerű a 15 dalt tartalmazó korong. Nagy slágergyanúba egyik dal sem keveredik, összességében mégis működik a dolog. Azért márpedig, mert a Rolling Stones dalszerzője és gitárosa nem görcsöl. Ha egyszerű, ha félbehagyott, ha odavetett is, amit kiad a kezéből, kiadja. Az „ez jött, ez van” természetessége lengi be az egész lemezt, az a természetesség és életöröm, amely amúgy is sugárzik ebből a felnőni sosem akaró és tudó ikonból, aki bár egy vámpír arcát hordja a koponyáján, mégis bájosan kisfiús. Mindjárt 72 éves. 

Az egykori heroinista Richards manapság is rápippant némi hasisra, ha ahhoz van kedve, antialkoholista fitnesz-sztár sem lett belőle - néhány doboz cigaretta minden nap elfüstöl a kezében -, a fényt és/vagy Jézus Krisztust sem találta meg, mégis egyben van. Jól érzi magát a bőrében. Önazonos. Ilyen emberrel tölteni egy kis időt – ezt pedig ki ne szeretné? 

Ez a lemez pont ilyen. Kellemes, laza időtöltés a huszadik század egyik, ha nem a legnagyobb ma is élő rockikonjával. Ilyen volt egyébként a lemez készítése is, amint az a szintén ma bemutatott Under The Influence című dokufilmből is kiderül.

Nem volt épp Stones-turné, Keith citromfákat ültetgetett a kertjében, de azért az hosszú távon elég unalmas, úgyhogy Steve Jordan dobos, régi zenészcimbora felvetésére bevették magukat a stúdióba. Határidő nem volt, szerződés nem kötötte őket és lövésük nem volt, mi lesz az anyagból. Semmilyen terv, semmilyen otthon megírt dal nem volt a tarsolyban.

Ami a lemezen hallható, az persze sokkal régebb óta benne van Richards tarsolyában. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy zsák lopott árut kapunk. De tiszteletet az éveknek!Fogalmazzunk szebben: tisztelgést kapunk mindazon előadók és stílusok előtt, amelyek Richards-ot érdeklik. (A videó után dalról-dalra elemezzük a lemezt.)

Az első dal, a címadó Cross Eyed Heart rögtön nagyon ismerős. Nem csak azért, mert az akusztikus bluesban nem nagyon lehet és kell újítani. Richards egy az egyben nyúlja le a Key To The Highway című blues-sztenderdet, csak ő itt arról nyekereg itt, hogy két nőt szeret egyszerre. Kemény élethelyzet, de közben Keith annyira jól, annyira Robert Johnsonosan pengeti az egy szem akusztikus gitárt, amellyel magát kíséri, hogy rögtön kalaplengetésbe kezdünk. Nem sok időnk van rá: a dal félbemarad. 

„That's all I got”, aztán már jön is a második dal, a Heartstopper, amely alighanem a lemez legdalszerűbb, legslágeresebb, egyben legérdekesebb darabja. Még némi David Bowie- és Manu Chao-hatás is hallható, bár nyilván nem tudatos. Ahogy az sem, hogy erőteljesen bekerült a dallamvezetésbe a Stones '94-es Voodoo Lounge albumán hallható Sweerhearts Together melódiája, meg persze a tipikus Keith-es, hetesezős riffelésből is egy adag.

Ez a dal is mintha el lenne vágva, a rákövetkező Amnesia pedig remek kis nyugis középtempós blues-rock arról az esetről, amikor néhány éve Keith leesett egy pálmafáról, szétverte a fejét és jól kiesett minden. Marha jó kis rezek jönnek be a dal második felében. Finoman húz.

A Robbed Blind marha egyszerű country-ballada, semmi extra, de nagyon jól áll az öregnek, amikor így, mélyen énekel a füstös hangján. A legfrankóbb lopás egyébként ebben a dalban hallható: Eric Clapton Wonderful Tonight-jának legendás motívumát egy az egyben sikerült átemelni. Simán benne van a pakliban, hogy nem tudatosan, csak mert ez olyan jól szólna ide. Tényleg jól szól.

A következő Trouble című amolyan Stones-os, Telecaster-központú félgyors. Félkész ez is. A szerkezet is összevissza. Ezt hozták ki még nyáron beharangozó dalként. Kedves, vidám dalocska, de messze nem a legjobb a lemezről.

A Gregory Isaacs-feldolgozás, a Love Overdue egyszerű reggae-nóta, márpedig minden Keith-lemezre kell reggae.

A Nothing On Me jellegzetes Richards-dal, de Mark Knopfler késői munkái is beugranak. Középtempós, öreg, méltóságteljes, szomorú, szakítós rock. Elég repetitív, annyira, hogy néha már-már unalmas, de aztán mégsem. Jó. Vannak ám még balladák. A Suspicious szép kis country-soul, lassúzós, banálisan szerelmes, nem kicsit nyálas, cikibe hajló lenne, ha nem Richards, a rock and roll-kalóz énekelné.

A Blues In The Morning koszos shuffle, nagyon jól énekli az öreg, olyan az egész, amilyen az ötvenes években volt. Úgy is szól. Egyszerűen jó hallgatni. A stílusbemutató után aztán jön valami izgalmas.

Something For Nothing. Harlemi gospeles betét, kicsit a Hair musical hangulata. Ebben az 1997-es Stones-lemez, a Bridges To Babylon Too Tight című dala köszön vissza, meg a legutóbbi, a tíz évvel ezelőtti A Bigger Bang nyitódalának (Rough Justice) egyszerű riffje, de hát ha az ember saját magától lop, az végül is nem lopás. Önismétlés? Inkább újrahasznosítás. Az úgyis trendi. A következőben sem ússzuk ezt meg.

Az Illusion című finom soulos, popos balladában a több mint húsz éves Baby Break It Down riffjét hasznosítja újra. De sebaj, megkapjuk Norah Jones-t. Gyönyörűen énekel. Ahogy mindig. Lebegős, fátyolos, ködös, felemelő. A dal is, az előadás is.

A Just a Gift is lassú. Ez mondjuk lemaradhatott volna a lemezről. Keith viszont élvezi, hogy telerakhatta balladákkal a lemezt. Ezt ugyanis a Stones-ban Mick Jagger sosem engedi. Néhányat igen, de nagyon figyel az arányokra. A bandában ő, az énekes a kontrollmániás, a számítgató, tervező, a profi. Hát Richards-ot most nem kötötte semmi. Úgyhogy ez után megint egy lassú country szól.

Goodnight, Irene. Leadbelly 1933-as klasszikusa. Richards előadásában is zseniális. Olyan, mintha a hatvanas évek végén járnánk, a Stones klasszikus, nagy lemezeinek időszakában, amikor Keith felfedezte magának a nyílt hangolást és a country-t.

Az ezt követő Substantial Damage tipikus Keith-gitárriffre épül, húzós, folydogáló, szerkesztetlen kísérleti muzsika, amely nem a harmóniák miatt érdekes, hanem mert főhősünk Tom Waits-et játszik: nem énekel, hanem beszél, kiabál. Nagyon hatásos.

A záródal megint egy lassú. Lover's Plea. Elég vicces ez a sok baby, baby, meg honey, honey, a dal pedig tipikus soul-ballada sok finom fúvóssal, de még hangnemváltásra, breakekre is vetemedik itt Richards, úgyhogy unalmas nem lesz a zárás, csak nyugis. Miért is ne lenne az? Mit izguljon, minek idegesítse magát bármin? Nem fogja. Épp ezért jó hallgatni a lemezét, amelyen bár nincs nagy sláger, egyben mégis nagyon működik.