Mit szólsz hozzá, ha azt mondom, hogy megírtad a magyar Harry Potter-t?
Nyilván azt, hogy ez nem igaz, egyrészt mert olyat csak Rowling tud, másrészt mert annyi a különbség. Nagyon szeretem a Harry Pottert: 12-13 éves voltam, amikor az első kötete megjelent magyarul, és emlékszem, hogy mennyire vártam mindig a következő részt. Szerintem nem csak az ifjúsági irodalom nagy teljesítménye, hanem a világirodalmon belül is kiemelkedő műről van szó. Nem véletlenül lett belőle generációs élmény, ami nagyban meghatározza azt, amit az ifjúsági irodalomról gondolok, gondolunk. Érdekes, hogy most már felnőtt az első olyan írónemzedék, akiknek a HP közös gyermekkori alapélményük lehet. A Dühös nemzedékben valamennyire reflektálok rá, de írás közben az is célom volt, hogy kifejezetten ne olyan regényt írjak, mint a Harry Potter. Például nálam is egy lány és két fiú a főszereplő, de vigyáztam, hogy egyikük se legyen „kiválasztott”: mágia helyett minden esemény legyen logikus és követhető.
A Jonas kalandjai és akciói sokszor csak beszélgetésből vagy nyomozásból állnak, de arra törekedtem, hogy ez is érdekfeszítő és letehetetlen legyen. Nálam a kalandokról inkább csak beszélnek, és erőszak-ábrázolás sincs igazán a Dühös nemzedékben. Nem tartom reálisnak, hogy a hőseim egy börtönbolygón, szigorú körülmények között nagy kalandokba keverednének. Emlékszem, a Harry Pottert olvasva gyerekként mennyire rettegtem, amikor sötét, félelmetes folyosókon mentek a szereplők, ahol megküzdöttek a gonosszal, vagy gondolkodás nélkül leszáguldottak a baziliszkusz barlangjába. Egyvalamiben biztos voltam: hogy sosem merném utánuk csinálni. A Dühös nemzedékben más volt a kihívás: a feszültségnek akkor is meg kell mutatkoznia, hogy a hőseim a fenekükön ülnek és gondolkoznak.
Az is nagy különbség, hogy a Dühös nemzedék egy disztópia: egy olyan sci-fi, amiről nem is igazán tudtam megállapítani, hogy mennyire a távoli jövőben játszódik.
Szerintem kb. 20-30 év múlva, de ez egy alternatív jövő, mert a bolygókutatásnak a regénybeli jelenhez képest a múltban, vagyis a mi múltunkban sokkal hangsúlyosabb szerepet kellett volna kapnia. A regényem világát alternatív közeljövőnek nevezném.
Ez pedig kifejezetten alkalmas arra, hogy az ember nagyon őszintén beszéljen azokról a magyar és globális problémákról, amik folyamatosan nyomasztják. Azzal, hogy elemeljük őket a valóságtól, és szimbolikusan beszélünk róluk, sokkal élesebben rájuk lehet mutatni. Például számomra nagyon beszédes volt az elnök által mindenkinek elküldött Facebook-körüzenet.
Amúgy a hóvihar és a belügyminisztériumi SMS jóval azután történt, miután az elnöki Facebook status update-et beleírtam a regénybe. Az is érdekes volt, hogy az elnöki plágiumbotrány akkor robbant ki, amikor már egy hónapja írtam, és benne éltem a Dühös nemzedék szoft diktatórikus világában. És még rengeteg hasonló élményem volt. A Jonas ettől függetlenül nem beazonosítható, mert nem a magyar politikáról beszélek benne, hanem a politikáról általánosságban. Pontosabban a politikai kommunikációról, ami félrevezeti az embereket.
Arról a kiábrándító érzésről írsz, hogy az ember hiába szeretne tisztán látni, nem jut hozzá a valódi információkhoz.
Mivel minden irányított, az ember azt érzi, hogy feleslegesen csinál bármit is, hiszen úgyis mindig falakba ütközik: nem tud semmin sem változtatni. Ez mind benne van a regényben, de nem akartam túl direktté tenni – sokkal inkább egy általános, humanista nézőpontot szerettem volna megragadni. Az, amit a demokráciáról gondolunk, az már egy szomorú utópia, de meg nincs megoldásunk helyette. Európa közepén és másutt is nagyon szépen tudunk beszélni a mindenkit egységesen megillető jogokról. De kíváncsi lennék, mi történne akkor, ha azok a „rabszolgák”, akik például a ruháinkat gyártják, egyszer csak föllázadnának, és ők is elkezdenének annyit követelni maguknak, mint amennyi nekünk van. Valószínűleg egyből mást gondolnánk a demokráciáról.
A regény utószavából és a veled készült interjúkból is kiderül, hogy nagyon fontosak az olvasmányélményeid. Az inspirációs forrás számodra tehát nem csak a politika, hanem sok sci-fi, fantasy, antiutópia és rengeteg ifjúsági irodalom. Például az Éhezők viadala.
Nem, az Éhezők viadalát pont azért nem olvastam el, hogy ne lopjak belőle, mert az alapján, amit hallottam róla, eléggé hasonlít a Dühös nemzedékhez. Ha valaki mégis fölfedez áthallásokat a művek között, akkor az csak a véletlen műve. A Dühös nemzedékre amúgy nem csak könyvek voltak nagy hatással, hanem sorozatok is. Például a Sherlock című sorozat dramaturgiájából nagyon sokat tanultam, aminek az adja a gerincét, hogy Sherlock Holmes és Watson doktor sétálnak London utcáin és közben beszélgetnek, de ezek a párbeszédek olyan izgalmasak, hogy tövig rágod a körmödet.
Amit viszont olvastam és nagyon inspirált, az az Emlékek őre című ifjúsági regény, ami egy fantasztikus disztópia. A főszereplőmet azért neveztem el Jonas-nak, mert Lois Lowry művében is így hívják a főhőst. Ezen kívül rengeteg science fictiont és más ún. young adult kategóriás könyvet olvastam. Ennek részben az is az oka, hogy az egyik kishúgom általános és középiskolás korában a legrosszabbaktól a legjobbakig elolvasta az összes modern pöttyös, csíkos, kockás jellegű könyvet. Miután hazahozta őket a könyvtárból, én is mindet elolvastam, csak hogy képben legyek.
Ha már a testvéreknél tartunk: amikor írtad a könyvet, azt mesélted, hogy a nagyobbik öcséd lektorálta a szöveget és kihúzatta belőle azokat a mondatokat, amiket egy kamaszfiú szájából nem érzett hitelesnek. Elégedett volt a végeredménnyel?
Igen. Miután befejeztem, sokakkal elolvastattam: különböző életkorú és nemű emberekkel, hogy minél több szem lássa, és minden több korosztálynak megfeleljen. A mai tizenévesek generációjára a testvéreim miatt szerencsére elég jól rálátok: 21, 19, 17 és 15 évesek. Sokat kommunikálunk egymással: eléggé bevonnak az életükbe. Szerencsére nem a ciki, hanem a menő nővér szerepét töltöm be az életükben – legalábbis nagyon remélem. Az iszonyú nagy segítséget jelentett, hogy ők hajlandóak voltak elolvasni a regényt. Végül a legfinnyásabb, 15 éves öcsémtől kaptam életem legnagyobb bókját: tavaly augusztusban odaadtam neki a könyvet, és egy éjszaka alatt be is falta. Amikor reggel kijött a konyhába, fölajánlotta, hogy elmosogat helyettem, és megcsinál helyettem bármit, csak menjek gyorsan, és írjam a folytatást.
A folytatás már alakul: a Dühös nemzedék trilógia második része már készen van, és ha jól tudom, jelenleg írod a harmadikat is.
Eredetileg egy regénynek terveztem, de miután befejeztem az elsőt, nagyon kiakadtam, és úgy éreztem magam, mint egy rossz szakítás után: lefeküdtem a padóra és sírtam, miközben szívszaggató számokat hallgattam. Elég szánalmas volt, ami azt illeti. Nagyon nehéz volt a regényt elengedni. Aztán rájöttem, hogy rengeteg kérdést nyitva hagytam: a szereplőimmel szemben cserbenhagyás lett volna, ha nem mesélem tovább a történetüket. Így hát megírtam a második részt, amit most szerkesztünk Angyalosy Eszterrel, és október végén fog megjelenni. A harmadik regényből már megírtam százezer karaktert, de az nem sok ahhoz képest, hogy milyen hosszú lesz. A harmadik rész lehet, hogy két kötetben fog megjelenni, mert a főhősöké mellett az első két részben megismert rengeteg mellékszereplő szálát mind el kell varrni. Ezt 2014 karácsonyára tervezzük: nagyon remélem, hogy tudjuk teljesíteni.
Most leszel 26 éves, és a Jonas már a negyedik regényed. Előtte írtál három egészen más típusú kisregényt, amik lényegében szintén összeállnak trilógiává. Mi áll emögött a teljesítmény mögött?
Erre már sokféle választ adtam, de amúgy fogalmam sincs. Talán az egyik oka az, hogy a szüleim írók, ezért nagyon korán kezdtem írni, és nagyon korán kezdtem újságírásból megélni. Fontos az is, hogy nagyon gyorsan olvasok és nagyon gyorsan írok: az átlagnál sokkal gyorsabban dolgozom szövegekkel. Az sem utolsó szempont, hogy szeretek írni: az írás egyszerre önkifejezés, hobbi és szenvedély számomra. Folyamatosan benne élek a saját szövegeimben. Ez olyan, mint amikor a kisgyerekek bebújnak a paplan alá, és nagyon jól elvannak. Én is így vagyok ezzel, csak én a világaimat húzom magamra: amikor végzek az egyikkel, bebújok a másikba.
Nyilván azért adódnak neked is nehézségeid az írás során: mivel szoktál a legjobban megküzdeni?
Nem szeretem az utolsó köröket, mert hiába vagyok szövegnáci, hiába nézem át ezerszer a szöveget, megy át a szerkesztőn és a lektoron: végül mindig maradnak benne hibák. Utálom ezt a tehetetlen érzést, hogy akármit csinálok, az a rohadék hiba benne fog maradni. Nagyon oda kell figyelni a szöveg adta jelzésekre is. Az írás nálam fizikai problémákat is tud okozni. Volt olyan, hogy azt hittem, fáradt vagyok, ezért két napig nem írtam. Komolyan belázasodtam, és a lázam egészen addig nem maradt abba, amíg le nem írtam mindazt, ami összetorlódott az agyamban. Veszélyes szakma ez.
Az elején megvan a fejedben a kész történet, vagy elkezded valahol, és a történet automatikusan alakítja önmagát?
A részletes dramaturgiai tudás nem elég: ki kell választanom egy fókuszt, ahonnan el tudom kezdeni a történetet és le is tudom zárni. Pontosan tisztában kell lennem az arányokkal. Meglepetések pedig mindig adódnak. Ezek közül a legkellemesebb Sarah, az ápolónő volt, akiről azt hittem az elején, hogy ő kiíródott a történetből, és terveztem egy másik női karakterrel a folytatásban: aztán kiderült, hogy ez a karakter ugyanaz a karakter. Sarah ráadásul a folytatásban is fontos szerepet játszik. Jó volt őt viszontlátni. Általában több oldalt teleírok azzal, hogy mi mi után történik, közben mi történik a többi szereplővel. Sőt, évtizedekre visszamenőleg tudom, hogy mi történt. Nagyon sokat tudok a történetről: szinte mindent. Mindez olyan, mintha bemagolnád a térképet, és mindent megtanulnál arról a helyről, ahova nyaralni mész, és utána el is utaznál.
*
Fotó: Libri@Bach Máté.
