Éjszakába nyúlóan tanácskoztak a Kína-problémáról az EU vezetői, megoldás a láthatáron sincs

Alig érkezett meg Magyar Péter élete első Európai Tanácsára, máris az évtized egyik legfurcsább csúcstalálkozóján találta magát: a vezetők a 2026. júniusi EU-csúcson rendhagyó módon abszolút nem arról beszéltek, amiről a találkozók végén hagyományosan kiadott tanácsi következtetésekben írnak majd. Hanem Kínáról, a keleti óriásról, az Európai Unió legfontosabb kereskedelmi partneréről, amellyel lassan tarthatatlan mértékű külkereskedelmi deficitet termel folyamatosan a versenyképességét vesztő Európa: felfoghatatlan összeget, mintegy napi egymilliárd eurót veszítünk összességében a Kínával bonyolított kereskedelmen, ennyivel haladja meg az Európába importált kínai portéka értéke az oda exportált európaiét.

Mozdulnak ugyanis az erővonalak: a korábban büszke exportvilágbajnok Németország kínai relációban folytatott kereskedelme 2025-ben szégyenszemre deficitbe csúszott, és oly mértékben nem sikerül javítani ezen a helyzeten, hogy a korábban Kína-ügyben mindig pragmatikus Németország mostanra becsúszott a két nagy tábor, a Kínával fenntartott minél szorosabb együttműködést pártoló pragmatikusoké és a Kínával szembeni erőteljesebb kereskedelempolitikai fellépést szorgalmazó héjáké közé. E kulcsfontosságú változás mellett vannak kisebb jelentőségűek is: Orbán Viktor leváltásával Magyarország nem Kína legjobb uniós barátja többé, és minden valószínűség szerint egyszerűen csak feltakarunk majd a német álláspont mögé – igaz, a kampányban oly harciasan aktanyilvánosságot és a Budapest-Belgrád vasútvonal-beruházás felülvizsgálatát követelő Tisza-kormány a kínaiak felé Gong Tao budapesti kínai nagykövet tájékoztatása szerint még semmilyen dokumentum nyilvánosságra hozatalát nem kérte, és kifogásokat sem közölt a kínai cégek vasútépítő munkájával szemben.

s immáron odáig terjed, hogy a spanyol miniszterelnök „potenciális szövetségesként” hivatkozik az Európai Unió hivatalos álláspontja szerint egyébként „rendszerszintű riválisnak” számító keleti óriásra.

A probléma ugyanakkor az – s ezért nem várhatók érdemi következtetések sem a hosszú és mély vita ellenére –, hogy az egyre nehezebb helyzet a tagállamokban csak a frusztrációt növeli, lehetséges cselekvési opcióikat azonban nem teszi sem számosabbá, sem kevésbé veszélyessé. Az összességében fennálló deficit ellenére a kínai exportpiac számos európai szektor számára létfontosságú – ezért köthető Spanyolország nagy Kína-ügyi pálfordulása a 2024 októberében bevezetett kínai elektromosautó-vámok miatti ellenintézkedésekhez, melyekkel Kína a spanyol sertéságazatot igyekezett ellehetetleníteni –, és Kína egyébként is összenőtt az európai gazdasággal kulcsfontosságú beszállítóként, vagy olyan fontos gazdasági csomópontok tulajdonosaként, mint például a pireuszi kikötő, amely önmagában meghatározza Görögország álláspontját a Kína-politikai vitákban.

A lehetőségek közül a legdurvábbtól, az úgynevezett kényszerítésellenes eszköztől vagy „kereskedelmi bazookától”, amely vámok, kereskedelmi korlátok és befektetési tilalmak gyors egymásutánjával hivatott szélsebesen semlegesíteni az EU-ra vagy bármely tagállamára nyomást gyakorló harmadik országokat, a várható komoly kínai viszontválasz miatt egyelőre még félnek a tagállamok. A Bizottságban viszont felmerült az importmennyiségeket korlátozó védőintézkedések – a gyakorlatban: importkvóták – bevezetése; vagy az ellátási láncok kiszolgáltatottságának csökkentése minium három (tehát egy kínai mellé még két másik nem kínai) nemzetközi beszállító alkalmazásának előírásával a stratégiai iparágak számára; esetleg a szektorális vámok, amelyek viszont az EU által oly nagyra tartott Világkereskedelmi Szervezet (WTO) szabályaival volnának súlyosan ellentétesek.

A tegnapi tárgyalásokba a tagállamok a középre csúszott Németország körül két táborba rendeződnek: Franciaország, Olaszország, Hollandia, Lengyelország, Belgium, a baltiak és Dánia az erősebb kereskedelempolitikai lépéseket szorgalmazzák, míg a Kínával szemben óvatos pragmatikusok táborát Spanyolország és Görögország vezetik,

Az igazi baj azonban az, hogy az EU Kína-problémája nem egyszerűen csak Kína versenytorzító döntéseiből fakad. Kétségtelen, hogy Kína masszívan támogatja vállalatait, és a gyakorlatban – a szabadkereskedelem jelentőségét hangsúlyozó retorika ellenére – szabályozói és bürokratikus eszközöket bevetve végül egyáltalán nem biztosít olyan piaci hozzáférést az európai cégeknek, mint amilyet az ő cégei Európában még mindig élveznek. Megáll az az – elsősorban francia – vád is, hogy a kínai jüan mesterségesen gyenge, pontosabban a kínai jegybank devizapiaci intervenció és a tőkekorlátozások használatával szándékosan meggátolja azon természetes devizapiaci törvényszerűség érvényesülését, hogy a durva exporttöblet erősíti a devizát, ezáltal drágábbá teszi az adott ország termékeit a világpiacon.

Mindezek azonban nem új kínai politikák; ha tetszik, sokkal inkább a kínai gazdasági felemelkedés mindig is meglévő pillérei,

Európa saját hatáskörben, mindenféle kínai ármány nélkül döntött úgy, hogy sehol máshol a világon nem alkalmazott módon fizetteti meg cégeivel a szén-dioxid-kibocsátásukat, teljesen versenyképtelenné téve a nehézipart. Saját hatáskörben hozta meg azokat a nagyvállalati fúziókat és állami támogatást tiltó szabályokat is, amelyek versenyhátrányba hozzák az európai cégeket a kínai államkapitalizmus államilag támogatott gigavállalataival. Saját maga felelős azért, hogy a fenntarthatatlan európai szociális rendszerek az egekbe emelték az európai bérköltségeket különösebb termelékenység-növekedés nélkül, saját maga felelős az energiaárak drágulásának zöméért, ahogy azért is, hogy a túlszabályozás ellehetetlenítette az innovációt, így már alig maradt olyan technológiai terület, ahol Kína a technológiatranszfer érdekében engedné be piacára az európai cégeket – sokkal inkább fordítva igaz ez a szórakoztató elektronikától az elektromos autókon és akkumulátorokon át a vasútiparig és megújulóenergia-technológiáig egyre több mindenre.

Egy-egy jól irányzott kereskedelempolitikai odaütés, nopláne a kínai manipulációk felhánytorgatása legfeljebb arra lehet jó, hogy egy ideig elvigye a fókuszt a valódi problémáról: hogy Európa versenyképességének rendbetétele nélkül nincs előre semmilyen területen. Az EU-n belül mozgó állampolgárok számára nem is kellően látható versenyképességi probléma attól függetlennek látszó, de valójában abból következő más problémák tucatjaiban fog még az évek során megérkezni az európai háztartásokhoz, gazdasághoz és politikumhoz.  

Nyitókép: Xinhua via AFP