Új szintre kapcsoltak a sorozások Ukrajnában – Kárpátalja elvérzik

Február hatodika: Himics László, a javító-helyreállító zászlóalj javítószázadának 45 éves rajparancsnoka katonai szolgálat teljesítése közben életét vesztette. Február negyedike: Kolbász Miklós negyvenesztendős szürtei lakos két hónap kiképzés után került a frontra, egy hetet élt túl ott – előbb a keze sérült meg, majd egy drón végzett vele, felesége és öt gyermeke gyászolja.

Reban Zsolt, született 1984-ben Gúton, meghalt 2026. január 18-án a javorivi kiképzőközpontban. Zsolt szívbeteg volt, nem érdekelte a toborzókat, elvitték, szív- és légzési elégtelenség, illetve tüdőgyulladás okozta a halálát. Idős szülei nemcsak fiukat, de támaszukat is elvesztették. Az édesanya megkeresésünkre szűkszavúan annyit mondott nekünk: az ukrán államtól azóta sem kaptak segítséget, csak a barátoktól, szomszédoktól; nyugtatót szednek, egyébként pedig ötvenezer forintnyi nyugdíjból próbálnak megélni ketten a férjével. 

nemrég került elő egy állítólag kijevi felvétel egy hóba fektetett férfiról, akit többen igyekeznek újraéleszteni. A férfit a hírek szerint szívbetegsége ellenére akarták elvinni a toborzó- tisztek. Eljárás indult három toborzóközponti alkalmazott ellen, mert a jelentős orosz kisebbség által is lakott Dnyipropetrovszki területen a gyanú szerint agyonvertek egy ötvenöt éves férfit. 

2025-ben rekordszámú, 6000 panasz érkezett a mozgósítások során elkövetett túlkapások miatt az ukrán emberi jogi biztoshoz – több, mint a háború többi évében összesen –, és maga Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is igyekezett elhatárolódni a barbár gyakorlattól. Párttársa, Fegyir Veniszlavszkij képviselő viszont azzal védekezett, hogy a kegyetlenkedést ábrázoló videók 95-99 százalékban mesterséges intelligenciával generált kamufelvételek, amiket az oroszok készítettek a mozgósítás lejáratására. 

Felvételt mutat nekünk a Kárpátaljáról a háború elején elmenekülő Anna is.

„Ez a mi utcánk” – mondja Anna, és a lelkünkre köti, hogy nem juthat el máshoz a felvétel. A fiatalasszony, akinek természetesen nem ez az igazi neve, nem a férjéért aggódik: a fiatal férfi lassan tíz esztendeje Magyarországon dolgozik az építőiparban, itt érte a háború híre is. Akkoriban a harmincas évei elején járó Anna járkált át egy- és kétéves kislányukkal, két-három havonta egy-egy hétre. „Pánikbeteg lettem, megelégeltem az egészet, nyolc éve voltunk házasok, ez így nem élet: utánajöttem” – meséli; így cserélték fel mindhárman a Nagyszőlőshöz közeli falut egy budapesti agglomerációs településre. 

Viszont Annának van nem egy családtagja, aki otthon maradt, s aki miatt remeghet. Egy hatvanas – tehát még éppen hadköteles korú – férfi rokona például hiába dolgozott szintén külföldön, egy idő után besokallt a család hiányától, és minden józan számítás ellenére hazament. Ott a bezártság és a tehetetlenség ment az idegeire, inni kezdett, elkapták. A felesége ekkor Munkácsról még sok pénzért haza tudta vinni, adminisztrációs oldalról elsikálták a dolgot. „Ez is csak a pénzről szól” – teszi hozzá Anna lakonikusan. A férfi nem sokáig bírta otthon, megint utcára merészkedett, megint elkapták, s ekkor már nem tudta kivásárolni a család. Egyszer még látogatóba hazaengedték, azóta semmit nem tudni róla. 

Vagy ahogy egy korábbi interjúalanyunk, a lábfejét elveszítő Imre mondta, ennyi darab hús tud menni a darálóba. Ezt az államfő párttársa, Ruszlan Horbenko közölte egy február eleji interjúban. Szerinte sok hiba történt a mozgósítás során, ám nem az ember, hanem a hatékonyság oldaláról közelítette meg a kérdést: a fegyelmezettség, a rendszerszintű működés hiánya, a 18–22 éves korosztály felelőtlen kiengedése a határokon, ami szerinte 50-60, mások szerint 200 ezres lyukat ütött a potenciális utánpótláson. Mindenesetre szervezettebben kell begyűjteni az embereket és elmozdulni a szerződéses irányba – vélekedett. 

Katonai szempontból sem feltétlenül a legalkalmasabb emberek maradtak már. „A szomszéd faluból is elvittek két férfit, az egyikük születésétől fogva értelmi fogyatékos, a másik egy közlekedési balesetben rokkant meg, és az italba menekült – nem érdekelte őket, vitték” – meséli Anna. Egy rokona, aki szintén fogyatékkal él, csak a szomszédhoz átugorva tudott elmenekülni a törvénytelen módon a kertbe is utána futó sorozók elől. „Nem törődnek ezzel sem, egy verbőci fiút alsógatyában húztak ki az ágyból a családja mellől”, róla se tudni semmit azóta – sorolja. Elmondása szerint ma már 2000 dollárnyi pénzt kérnek a toborzók azért, hogy valakit elengedjenek, a határon átjutás kísérlete pedig 5000-6000 dollárt taksál, aztán vagy összejön, vagy nem. 

Jelenleg kamerarendszerrel figyelik a falut, és csetcsoportokban követik a sorozók és a rendőrök mozgását, hogy valahogy el tudjanak menni legalább a létfontosságú ügyeiket elintézni. 

Hogy a külföldre költözöttek közül hányan jönnének haza, ha véget ér a háború, Anna nem szívesen becsüli meg, de úgy véli, nem sokan. „Félnek a retorziótól, meg hát sokan vannak, akik már így-úgy beilleszkedtek külföldön” – mondja. Ők is berendezkedtek már, mindketten dolgoznak, a kicsik óvodában – mindezt feladni a semmiért, különösen kisgyerekesként, nem tűnik vonzó perspektívának.

Nyitókép: AFP/Yuriy Dyachyshyn