Mandiner exkluzív: ilyen volt, amikor az oroszok intették európaiságra az osztrákokat

1848 előtt Magyarország alig volt látható Európából. Hazánk az Osztrák Császárság egyik tartománya volt Alsó Ausztria, Morvaország vagy Csehország mellett. Sokszor csak Transzlajtániaként említettek bennünket a külföldi sajtóban – ez volt az első megállapítása a TranzPress nemzetközi médiafigyelő és -elemző vállalat ügyvezetőjének, amikor leülünk átnézni az aradi vértanúk kapcsán végzett kutatásukat.

Amit a cég, kis túlzással mondhatnánk, a Mandiner felvetésére végzett, ugyanis amikor a kétségkívül emberes, 172 évet felölelő, Címlapon Magyarország című TranzPress-féle kötetből igyekeztünk tájékozódni arról, mit szólt a művelt világ ahhoz, hogy tizenhárom (plusz három) honvédtisztet brutális kegyetlenséggel lemészároltak a saját erőből győzni is képtelen osztrákok, meglepetéssel tapasztaltuk, hogy ez a momentum kimaradt az amúgy monumentális műből.

Szalay-Berzeviczy András javaslatára így az idei évfordulón tértünk vissza a témára, ő pedig egy 36 korabeli véleménycikket feldolgozó kis kutatással érkezett, miután társszerzőjével, Hermann Róbert történésszel is értekezett a témában.

Az aradi vértanúk története megrázta a világot

„Ha leválasztjuk ezek közül a tudósításokat, akkor a véleményt megfogalmazó írások elsöprő része teljes szolidaritásáról biztosította a magyarokat” – fogalmaz a kutató, hozzáfűzve:

De kezdjük az elején: mint Szalay-Berzeviczy kifejti, Párizs és Bécs nélkül nincs a pest-budai forradalom sem. Európán végigsöpört  a liberális alkotmányozás, a nemzeti egységtörekvések, a szuverenitás és polgári szabadságjogok forgószele, és ez egy táborba terelte a kontinens nemzeti-liberális mozgalmait. Míg bő másfél évszázaddal korábban a vesztfáliai békerendszer a szuverén államiság, úgy a 48-as népek tavasza a független nemzetállamok hajnalát jelentette.

„A sajtó alapból politika és érdekvezérelt, és csak másodsorban értékvezérelt, erre az aradi események nemzetközi sajtóvisszhangja is jó példa” – teszi hozzá Szalay-Berzeviczy.

A Lajtán túli Magyar Királyságról és Erdélyi Fejedelemségről – ahogy azt Szemere Bertalan is megírta – alig írtak a nyugati lapok. John Patterson a The Magyars című kötetében ezt szemléletesen úgy jellemezte, hogy: „Legtöbbünk számára a magyarok csupán ismeretlen helységneveket jelentenek, melyeket Reuter úr táviratai hibásan írnak.” – fűzi hozzá Szalay-Berzeviczy; utalva ezzel Julius Reuterre, aki világhírű hírügynökségét röviddel azután alapította, hogy fiatalon maga is szórólapokat osztott a forradalom idején Párizs utcáin.

Szalay-Berzeviczy három „táborba” sorolja korabeli véleményeket.

Először is, voltak a szabadságharcot nyíltan ellenző országok – értelemszerűen a Szent Szövetség tagjai és persze sajtójuk: a Habsburg birodalom, az Orosz Cárság és Poroszország konzervatívjai, akik ellenezték a magyarországi „ribilliót”, hiszen céljuk a dinasztikus rendfenntartás és a monarchikus rendszerek konzerválása. A magyarokban ők rendre csak a bugaci parasztokat és rendbontókat látták a magyarokban. Hasonlóan ellenségesek voltak – a Bécs által a magyarok ellen kijátszott – horvát, szerb, erdélyi szász – nemzetiségiek sajtója is, ami ekkor már létezett, hívja fel a figyelmet rá a szakértő; nem csak azért, mert abban voltak érdekeltek, hogy a status quo fennmaradjon, és a magyarok ne erősödjenek velük szemben, de erősen játszott az ekkor még fősodorbeli ausztroszlávizmus is, mely elképzelés szerint a birodalom szláv népei az osztrákok segítségével erősödhetnek meg. 

Másfelől voltak azok a nyugati nagyhatalmak, amelyek értékalapon támogatták a forradalmi eszméinket, de érdekalapon nem álltak a negyvennyolcasok mellé; úgy, mint a britek, akik sajtójukban Kossuth Lajost a „magyar Cromwellként” méltatták. A sajtószabadság, a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés mind-mind az angol klasszikus liberalizmus hagyomány értékeire rezonált.

Kétszer kért találkozót Palmerston brit külügyminisztertől, de mindkétszer tudatták vele, hogy Magyarországról csak, mint az egyik osztrák tartományról van tudomásuk, ezért Bécsben kérjen először engedélyt a találkozóra. Az angolok erkölcsi támogatásba részesítették a magyar forradalmárokat, de sem pénzügyi, sem katonai támogatásra nem került sor, hiszen az Osztrák Császárságban látták az európai erőegyensúly sarokkövét – teszi hozzá. Megjegyzendő noha, hogy Palmerston maga is utálta az osztrákokat. Az aradi vérengzések hírére egyenesen úgy reagált, hogy „kegyetlenkedésük csupán az afrikai és haiti négerekéhez hasonlítható” – emlékeztet a cégvezető. 

„Franciaország is támogatóink közé tartozott. A februári párizsi felkelés elsöpörte Lajos Fülöp polgárkirály hibridrezsimjét” – folytatja Szalay-Berzeviczy – a második köztársaság radikális baloldalijai, a szociális jogokért harcoló tömegek és így a baloldali sajtó is erős szimpátiával volt a jobbágyfelszabadító magyar kormány irányába. 

Az amerikaiak még különmegbízottat is küldtek hazánkba, és akár a független Magyarországot is készek lettek volna elismerni, de végeredményben az amerikaiak sem kötelezték el magukat a magyar ügy mellett. 

Kossuth

• az északi abolicionisták körében népszerű volt,
• de a déli rabszolgatartó konföderációsok körében már nem volt jó híre a jobbágyfelszabadító magyar vezérnek.

A harmadik csoportot alkotják a szabadságharc mellett nyíltan kiálló körök, mint a bécsi ellenzékiek, az észak-itáliai felkelők, a Szárd-Piemonti királyság és a német liberálisok, Ők nemcsak érték- de érdekazonosságban is voltak velünk. Az osztrákok német tartományait integrálni kívánó, nagynémet egység liberális hívei például úgy látták, hogy a magyarok függetlenedésével a németek egységtörekvése könnyebben célba érhet.  Mi részünkről pedig a nagynémet egység létrejötte a megmaradt birodalom súlypontját Budapest felé tolta volna el, mely a magyarság pozícióját erősítette volna a nemzetiségiekkel szemben. 

Végül ott volt az Oszmán Birodalom is elvi támogatóként, amely Ausztria és az Orosz cári Birodalom meggyengítésében egyszerre volt érdekelt, és ezért szolidarított a magyarokkal. 

Az októberi bécsi forradalom alatt aztán megjelentek a magyarbarát hangok is az olyan osztrák ellenzéki újságokban, mint a Constitutio vagy a Sonntagsblätter, melyek nemcsak a magyar szabadságharc ügyét, de a nagynémet egység programját is támogatták a fenti érdekazonosságnak mentén.

A magyar szabadságharc köztudottan az orosz intervenció miatt bukott el. Az oroszok és osztrákok 1849 júniusában kölcsönös kiadatási egyezményt írtak alá, így honvédtisztjeinknek az osztrák haditörvényszék elé kellett állni annak ellenére, hogy Világos mellett nem az osztrákok, hanem Rüdiger orosz tábornok előtt tettük le a fegyvert. Az osztrákok pedig nem ismert könyörületet. Ez valósággal sokkolta Európát – foglalja össze a helyzetet a szakértő – két okból is.

Egyrészt, mert az európai felkelések nagy részét leverték, de sehol ilyen mértékű megtorlás nem volt Európában, ahogy a korábbi magyar forradalmak, szabadságharcok idején sem. A Martinovics-féle felkelést követően hét, a Wesselényi-felkelést követően pedig mindössze öt halálos ítéletről tudunk. Honvédtisztjeink többségének életét nem puskagolyóval, hanem – köztörvényes bűnözőknek és lótolvajoknak járó – madzaggal vették el.

– mondja Szalay-Berzeviczy.

Szintén említést érdemel, hogy míg a többi forradalomnál sikerült valamilyen politikai változást elérni – Dániában az abszolutista monarchiát alkotmányos monarchia váltotta fel, Franciaországban az alkotmányos monarchiát a második köztársaság tette zárójelbe, Belgiumban liberális kormányzat váltotta a monarchiát, addig Magyarország még alárendeltebb szerepbe került az osztrák abszolutizmus évtizedében. Mindezt úgy, hogy a magyar forradalom volt az egyetlen, melynek leverését a Habsburgok egyedül nem tudták volna végrehajtani.

A Szalay-Berzeviczyék által feltárt 36 darab korabeli újságcikk véleményt megfogalmazó részének elsöprő többsége pozitív, és alig néhány negatív hangvételű írás jelent meg. A bennünket támogató írásokból kiemelendő, hogy Batthyány Lajos jogtipró kivégzése különösen felborzolta a kedélyeket Nyugat-Európában.

Az ítéletvégrehajtás előtti napi jelentésében a Dresdener Journal Görgei és a komáromi védők amnesztiája alapján jelezte, hogy „nem hagyhat senkit közömbösen, hogy ezrek, ha nem is kisebb, de ugyanazon bűnökért, amelyeket Görgey és Klapka is elkövettek csapataikkal, megfosztva a polgári élettől, a legszégyenteljesebb börtönökben sínylődnek. A politikai foglyok és üldözöttek teljes amnesztiájának követelése mind hangosabban hallatszik”.

A franciák szimpátiája is maximálisan érezhető volt. „Batthyány Lajos grófot (…) most akasztották fel Pesten Latour gróf meggyilkolásához kapcsolódó bűnrészessége miatt, amelyben neki semmi szerepe nem lehetett, és amely, mint ismeretes, nem valamiféle mesterkedés vagy összeesküvés eredménye volt, hanem a nép haragjának spontán megnyilvánulása” – írta a francia Le Réfrome október 13-án

Hasonlóképpen részvétteli a Le National két nappal későbbi írása. „Gróf Batthyány Lajos kivégzése nagy visszhangot keltett nemcsak Magyarországon, hanem az egész Osztrák Császárságban, amelynek egyik legnépszerűbb személyisége volt. Nem volt olyan gyerek sem Bécsben, sem Pozsonyban, sem Pesten, aki ne ismerte volna ezt a nemes külsejű, előkelő megjelenésű férfit”

A német liberálisok is kitettek magukért: „Magyarország a gyász földjévé vált: a büszke, lovagias nemzetet az osztrák tábornokok szüntelen zaklatásai törték meg és alázták le (…) Aradról hozta a „Breslauer Zeitung” a hírt – amelyet egyelőre még kétségbe vonunk, mert a tény egész Európa szemében megbélyegezné Ausztriát” – írta a Kölnische Zeitung a kivégzés utáni, október 10-i lapszámában.

De még a tengerentúlon is híre ment az osztrák kormányzat vérengzésének: „Haynau Magyarország katonai kormányzójaként nem veszíti el a lehetőséget, hogy a rá jellemző véres irányt kövesse. Haditörvényszéki eljárás álcája alatt tizenhárom magyar tábornokot gyilkoltatott meg, akik a háború végén letették a fegyvert” – írja novemberben a Pennsylvaniai Lewistown Gazette nevű hetilap, amely hazafiaknak nevezi a tábornokokat, és megjegyzi: „az osztrák kormányzat brutális megtorlása egész Európát iszonyattal és felháborodással töltötte el”.

Mindezek mellett Szalay-Berzeviczy még két érdekességet is a figyelmünkbe ajánl: az egyik Ferenc József állítólagos kegyelmének legendája, jelesül, hogy a császár valójában nem is tudott a kivégzések elrendeléséről, vagy akár még ellenezte is azt, és kegyelmet adott volna a magyar tiszteknek.

– fogalmaz, rámutatva, hogy még a fél évszázaddal későbbi amerikai The Seattle Post-intelligencer, is azt írja: „a bűntettet – mert másnak nem nevezhető – Aradon követték el 1849 októberében, és mindeddig általánosan úgy tartották, hogy Ferenc József a legaljasabb árulásban volt vétkes, amikor kivégeztette azokat az embereket, akik elfogadták a mentelmi ígéretét, és hadifogolyként adták meg magukat. (…) A magyar forradalom történetével foglalkozó császári aktákból kiderül, hogy az ifjú császár, amikor az aradi haditörvényszék megállapításait ismertették, határozottan kijelentette, hogy ilyen árulásban nem vesz részt, az államérdekek ellenére sem. Sőt, ezek az iratok azt is bizonyítják, hogy megsemmisítette az ítéletet, 

S egy másik: a korabeli orosz sajtó, mely egyértelműen a cári hatalom kézivezérlése alatt működött, megerősíti azt a történelmi tényt, hogy Szentpétervár kegyelemért lobbizott Bécsben a „megtévedt” tábornokoknak. Fjodorovics Paszkevics orosz fővezér augusztus 16-án a Császárhoz írt levelében úgy fogalmaz, hogy „Hangozzanak el felséged trónusának magasából a megbocsátás és feledés szavai.” I. Miklós cár a kivégzések híre hallatán nem is fogadta az osztrák nagykövetet. 

Nyitókép: az Illustrierte Zeitung korabeli címlapja (részlet)