Amíg Németország és Franciaország vergődnek, Európában sem lesz semmi erő

Hónapok óta hallgatom a Németországból és Franciaországból érkező híreket, és azon gondolkozom: min is alapszik most egészen pontosan az Európai Unió?

Pontosítok. Vajon lenne Fidesz Orbán Viktor nélkül, Tisza Párt Magyar Péter nélkül, Egyesült Államok a tizenhárom első állam nélkül, egységes Kína erős központi hatalom nélkül, kereszténység Jézus Krisztus nélkül, autó motor nélkül?

A francia-német kiegyezés volt a miniatűr prelúdium ahhoz, amit aztán huszonheten nagyban is megcsináltunk, és Európai Uniónak neveztük el: két történelmi rivális erős vezetőkkel az élén kiegyezett, stratégiáját egyeztette, gazdaságát összekapcsolta, franciaságát és németségét megtartva egységerőt teremtett. Franciaország és Németország a magállamok magállamai, a két természetes politikai lokomotív, amerre ők mennek, arra megy az Európai Unió.

Azt pedig, gondolom, értik, hogy az Európai Unió menése szempontjából ebből mi következik.

Tényleg idejét nem tudom már, mikor volt ez a két ország egyszerre ilyen gyenge. Franciaország van egyébként rosszabb bőrben, mert Franciaország – merem mondani – a képviseleti demokrácia áldozata: nevetséges francia élethazugság, hogy annyi munkával, amennyit (és amilyet) a franciák elvégeznek, lehet olyan jól élni, amilyen jól élnek a franciák. A francia álmok és a francia valóság közötti szakadékot évek óta az államháztartás finanszírozza, és ez 120 százalékos államadósságtól északra egy kicsit lassan már sok lesz. Franciaország motorgenerálra szorul, viszonylag evidens lépésekre van szükség. Csak éppen egy kellően széttöredezett, három blokkra szakadt francia parlamentben mindig van olyan erő, aki megsózza a választók agyát azzal, hogy a viszonylag evidens lépésekre mégsincs szükség, és sem többet dolgozni, sem rosszabbul élni nem kell; így aztán a reformokkal próbálkozó kormányok buknak sorra, az ügy meg nem halad.

Marad Németország. Maradna Németország – ha nem lennének ők is válságban. De abban vannak, mert a jóléti állam élethazugsága lassan az ő fejükre is ráomlik: kiderült, hogy olcsó energia és versenyképes adórendszer nélkül ott sem tudják kigazdálkodni azt, hogy a költségvetés harmada a lyukas nyugdíjkassza befoltozására megy, és milliók élnek állampolgári alapjövedelmen. Friedrich Merz már bejelentette, hogy „a jóléti állam finanszírohatatlan”, s a döglődő szociáldemokraták azonnal ugrottak is a kínálkozó lehetőségre: ők lesznek az a párt, amely körme szakadtáig védelmezi azt a szociális segélyrendszert, amire Németországnak már rég nincsen pénze, s ezzel pont ugyanolyan béna kacsává teszik ezt a koalíciót, mint az adósságféken lovagló liberálisok tették az előzőt. Eldőlt: Friedrich Merz erősnek indult kormánya majdnem olyan gyenge lesz, mint Olaf Scholzé volt. Németország mint európai motor kilőve, várjuk a billencset, hátha jövőre már érződni fog a német gazdaságon a tavasszal nagy sebbel-lobbal felvett tömérdek hitel.

Létérdekünk egy valósághoz visszatalált Franciaország és egy Németország erős kormánnyal. Ha az Európai Unió embrionális formája, magja, eszenciája, a német-francia tengely nem működik, akkor nagyban sem megy előre a huszonhét színű egész. A legeuropéerebb dolog most azt követelni: változzon a választási rendszer, omoljon le legalább a tűzfal mind Franciaországban, mind Németországban – hadd oldja meg a minden szavazót figyelembe vevő, minden pártot legitimként kezelő, valódi demokrácia azt a problémát, amit a liberális demokrácia okoz és tartósít. Erőt Franciaországnak, erőt Németországnak! Enélkül nem lesz erő Ukrajnát megoldani, versenyképességet növelni, védekezni, és legalább nem megalázóan elveszíteni a 21. századot. Nélkülük nekünk, többieknek sem lesz mindehhez erőnk.

Nyitókép: Ludovic MARIN / POOL / AFP