Az amerikai elnök szó szerint olvasta a NATO-szerződést. Az 5. cikkely, amiről mindenki azt hiszi, hogy garantálja a háborút, valójában nem garantál semmit – és ez így van már 1949 óta.
Amikor Donald Trump a hágai NATO-csúcsra tartott, egy újságíró megkérdezte tőle, hogy az Egyesült Államok továbbra is elkötelezett-e a NATO 5. cikkelye mellett. Az elnök válasza így szólt:
Attól függ, hogyan értelmezzük. Az 5. cikkelynek számos értelmezési lehetősége van”.
A világ fele szokása szerint felháborodott, pedig Trump a színtiszta igazat mondta. Az 5. cikkely a lelke a NATO-nak, maga a kollektív védelem elve, ami a közvélemény tudatában úgy él, hogy bármely tagállam megtámadása esetén az összes többinek kötelessége a bajba jutott segítségére sietni. Ez igaz, a köztudatban azonban ezt mindenki fegyveres segítségként azonosítja. Erről azonban szó sincs.
Amikor 2023-ban Svédország és Finnország csatlakozott a NATO-hoz, Rand Paul republikánus szenátor annyira közel látott egy újabb világégést, hogy harcias beadvánnyal fordult a szenátushoz: erősítse meg a NATO 5. cikkelyének eredeti értelmezését, az ugyanis nem kötelezi az amerikaiakat a szövetségesek katonai védelmére. Neki is igaza volt. A cikkely valóban nem ír elő automatikus katonai beavatkozást, mindössze annyit mond ki, hogy minden tag az általa szükségesnek ítélt intézkedést köteles meghozni.
Az alapító okirat szövege 1949-ből így szól:
A Felek megegyeznek abban, hogy az egyikük vagy többjük ellen Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Felekkel egyetértésben azonnal megteszi azokat az intézkedéseket, ideértve a fegyveres erő alkalmazását is, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.
Ahogy Rand Paul fogalmazott: évtizedek óta számos törvényhozó helytelenül értelmezte az 5. cikkelyt mint olyan kitételt, amely kötelezi az Egyesült Államokat katonai támogatás nyújtására, ha egy NATO-szövetségest megtámadnak. Állításuk alátámasztására azok, akik az örökös Pax Americanára vágynak, a NATO-szerződés 5. cikkét úgy parafrazálják, hogy „egyetlen tagállam elleni támadás támadás mindenki ellen”.
A második világháború után az Egyesült Államok pontosan tisztában volt hirtelen rászakadt geopolitikai súlyával és hatalmával, ahogyan azzal is, hogy a nyugati tömb onnantól alapvetően tőle várja majd a konfliktusok megoldását. Azt mindenáron el akarta kerülni (és ez a gondolat éppen a Trump 2.0 alatt köszönt vissza kristálytisztán), hogy háborús kötelezettséget vállaljon a jövőben Európáért. A NATO 1949-es megalakulásakor az akkori külügyminiszter, Dean Acheson világosan kimondta: az 5. cikkely nem jelenti az Egyesült Államok automatikus hadba lépését egy szövetséges állam megtámadása esetén.
Az elv a gyakorlatban is beigazolódott. Az 5. cikkelyt eddig egyetlen alkalommal élesítették a NATO történetében: 2001. szeptember 11. után éppen az Egyesült Államok volt az, amely arra hivatkozva szövetségesi segítséget kért az afganisztáni hadműveletekhez.
A tagállamok betű szerint követték a cikkely útmutatásait, vagyis egyenként eldöntötték, hogy részt akarnak-e venni, s ha igen, milyen módon a háborúban. Nagy-Britannia például azonnal igent mondott, a német parlament hetekig tárgyalt a döntésről, míg Spanyolország egyáltalán nem küldött csapatokat. A gyakorlat bebizonyította, hogy a kollektív védelem elve valójában inkább politikai, semmint katonai.
Az ukrajnai háború kirobbanása óta újra előtérbe került az 5. cikkely. Zelenszkij elnök éveken keresztül nem tett le róla, hogy országát felvegyék a NATO-ba, felvetve ezzel annak a lehetőségét, hogy a szövetség automatikusan belesodródjon a konfliktusba.
Igazság szerint, miután a tagállamok egyénileg döntenek egy háborús szerepvállalásról, a kérdés inkább orosz szemszögből lényeges: Putyin kollektív támadásnak minősítené-e, ha egyes országok katonái megjelennének Ukrajnában, és orosz csapatok ellen indítanának támadást? Súlyosbította a problémát, amikor Macron elnök felvetette, hogy katonákat küldene Ukrajnába, a NATO-tól függetlenül. Ebben az esetben, amennyiben a francia hadsereg veszteségeket szenvedne el, az 5. cikkely ismét csak nem lenne mérvadó, az ugyanis kifejezetten a NATO-tagországok területének, nem pedig csapatainak védelméről beszél.
Az 5. cikkely értelmezése tehát nem pusztán jogi kérdés, hanem a transzatlanti szolidaritás mértékegysége is.
Trump válasza emlékeztet rá, hogy a NATO ereje nem a betűkben, hanem a politikai akaratban rejlik.
A szövetség jövője így továbbra is azon múlik, hogy a tagállamok képesek-e a nemzeti érdekek felett közös felelősségvállalást vállalni – nemcsak papíron, hanem a gyakorlatban is.
***
Kapcsolódó:
Nyitókép: MTI/EPA/Shawn Thew
Donald Trump és Vlagyimir Putyin régóta várt találkozója kézzelfogható eredmény nélkül ért véget, de ennél is laposabbra sikerült Volodimir Zelenszkijjel és az európai vezetőkkel folytatott egyeztetés a Fehér Házban. Láthatólag az oroszok a katonai siker birtokában sehova nem sietnek.
Ugyanakkor Kijev tagadja, hogy további területi veszteségeket szenvedett volna.
Még Mark Rutte is feltűnt az országban.
Nincsenek európai katonák, csak konkrét országok katonái vannak, és ezeknek az országoknak a többsége NATO-tag – közölte a Dmitrij Peszkov, az orosz elnök sajtótitkára.
„Vigyázzatok, figyelünk benneteket!” – írta közösségi oldalán az amerikai elnök.
A brüsszeli székhelyű lap azon lamentál, hogy Amerika azt csinálja Európával, amit csak akar.
Biztos fogódzó nélkül pedig nem könnyű megélni a jelent, és a jövő is bizonytalan.
Jünger könyvét magammal vittem Szardíniára, de csak kora reggelente olvastam, mindig csak néhány bekezdést, nem többet.