Átveheti-e Európa az ukránok elsődleges támogatójának szerepét?

„Európa az elmúlt hetekben világossá tette: nem nyugszik bele, hogy kihagyják az orosz-ukrán háború békefolyamatából. Míg Trump amerikai elnök minél előbb meg szeretné találni a kompromisszumot az oroszokkal, az Unió vezető bürokratái és legerősebb tagállamai tovább folytatnák az eddigi nyugati irányvonalat: ha Putyin nem enged, a harctéren kell rá nyomást gyakorolni. Kérdés azonban, hogy van-e olyan állapotban az európai gazdaság és hadiipar, hogy akár az Egyesült Államok kihátrálása után is képes legyen fedezetet nyújtani az »tettrekészek« ambícióihoz.

A jelzés üzenete kettős: egyrészt politikai, másrészt pénzügyi. Politikailag azt mondja: Európa résztvevő, nem díszlet. Pénzügyileg pedig azt, hogy ha a transzatlanti bizonytalanság tartós, az unió kénytelen lesz saját gazdasági és védelmi kapacitásaira támaszkodva »átvenni« az ukrajnai támogatások oroszlánrészét.

fenntartva a mozgásterét, miközben deklaráltan Ukrajna részvétele nélkül Magyarország sem tartja legitimnek a békefolyamatot. Ez a kettős üzenet – a szuverenitás és a józan mérlegelés – a hazai külpolitika régi logikáját követi.

A kérdés most az, hogy bírja-e Európa gazdaságilag az »átvállalást«? A válasz, hogy ma sokkal inkább, mint tavaly ősszel – de csak akkor marad fenntartható, ha a kontinens a saját szerkezeti gondjaira is választ ad. A makrokép jelenleg kedvezőbb a támogatás-finanszírozás szempontjából, mint egy éve. Az euróövezet inflációja júliusban 2,0% volt a friss gyorsbecslés szerint – célközelben, ami az állami kamatkiadásokat és a reáljövedelmeket egyaránt stabilizálja. A munkanélküliség 6,2%-on áll, közel történelmi mélyponton, ami szintén a belső kereslet és az adóbevételek oldalán ad tartást. A növekedés nem száguld, de pozitív: a második negyedévben q/q +0,1% az euróövezetben és +0,2% az EU-ban.

Bár a német ipar gyengesége ebből lefarag, de nem fordítja recesszióba a blokkot. Az energiapiacon a TTF-gázár 33 euró/MWh körül mozog – messze a 2022-es sokk alatt, bár a kilengések maradtak. Ezek olyan paraméterek, amelyek mellett a költségvetések – különösen ha az EKB hozamszintjei is lehorgonyoznak – képesek érdemi, kiszámítható kifizetésekre.

Az EU 2024–2027-re létrehozta az Ukraine Facility-t, legfeljebb 50 milliárd euró stabil és előrejelezhető támogatási kerettel. A mechanizmus nem maradt papíron: a kifizetések ütemesen haladnak, az augusztus eleji Tanácsi döntés nyomán újabb több mint 3,2 milliárd euró érkezik Kijevnek. A G7 által konstruált ERA-hitelezés – vagyis a befagyasztott orosz jegybanki vagyon hozamának felgyorsított felhasználása – szintén működik: friss felosztások történtek, és egyre nagyobb hányadot csatornáznak át védelemi célokra és adósságszolgálatra. Ezek a csatornák nemcsak pénzt jelentenek, hanem kiszámíthatóságot is – a költségvetés-tervezhetőség itt a kulcstényező.

üzemcsarnokok nőnek ki a földből, közös beszerzések futnak, és a gyártók – a Rheinmetall-tól az MBDA-n át a Kongsbergig – kapacitáscsúcsokra állnak rá. A cél világos: az éves 155 mm-es gránátkapacitás a »szűk néhány százezres« szintről a »milliós tartomány« felé emelkedjen – a legnagyobb európai szereplők közül a Rheinmetall 2027-re évi 1,1 millió darabos célról beszél. Az átmeneti, tűzoltásszerű ASAP után már jön az EDIS/EDIP kerete: 2027 végéig 1,5 milliárd euró uniós támogatás kifejezetten a védelmi ipar rugalmasságára és készenlétére, vagyis arra, hogy a háborús fogyás ütemét a termelés tartani tudja. Ezek együtt azt jelentik: az európai »acélt« végre tervszerűen építik, nem csupán reakcióként.

A »november óta« bekövetkezett elmozdulás tehát nem retorikai. Tavaly ősz végén Európa még energiaár-idegességben és kamatcsúcs-közelségben billegett, miközben amerikai oldalon a támogatási vita kiszámíthatatlanná tette a katonai és pénzügyi csomagok időzítését. Azóta az infláció lehűlt, az állampapírpiacok kisimultak, a munkapiac tartja magát, a gázár normalizálódott – és a támogatási rendszerek be vannak drótozva jogi–pénzügyi értelemben. Közben az európai katonai és ipari kiadások szintje is új alapra került: 2024-ben az EU-tagállamok védelmi költése meghaladta a 326 milliárd eurót (kb. 1,9% EU-GDP), ami több mint 30%-os növekedés 2021-hez képest. A NATO-keretben pedig 2025-re a szövetségesek döntő része eléri a 2%-ot, és létezik egy közös – 2035-re 3,5%-ot célzó – politikai igyekezet.

Mindez azonban nem takarja el a lényeget: a szerkezeti korlátokat. Európa termelékenysége továbbra is elmarad az Egyesült Államokétól; 2023-ban az EU munkaóra-alapú termelékenységi szintje az amerikai 77,8%-a volt. Különösen a szolgáltatások húzzák vissza az összképet: lassú a növekedés, széttöredezett a piac, és a szakmák–szabályozások sokfélesége adminisztratív falakat emel a határokon belül is. A tőkeallokáció sem optimális: a háztartási megtakarítások jelentős része parkol bankbetétben vagy vándorol külföldre, miközben a saját tőkepiacok (CMU/SIU) évek óta »majdnem kész« állapotban toporognak. Ezek a gondok az Európai Bizottság és az EKB saját jelentéseiből kiolvasható tények. Ha Európa hosszú távon és nagy tételben akar védekezni – és Ukrajnát támogatni –, akkor a szolgáltatási integráció, a tőkepiaci unió és az engedélyezési gyakorlat egyszerűsítése nélkül a növekedési pálya túl alacsony marad, és minden újabb forint/euró katonai kiadás nagyobb költségvetési súrlódást okoz.

A külső versenyhelyzet sem lett könnyebb. A kínai ipar – az elektromos autóktól a vegyipari inputokig – masszív nyomást gyakorol az európai gyártókra; az EU ezért vámszintekkel és minimumár-mechanizmussal próbálja megfognia a dömpinghatást. Németország ipara kifejezetten sérülékeny: júniusban az ipari termelés a pandémia óta nem látott mélységbe zuhant, és bár a PMI javulgat, a feldolgozóipar még billeg a bővülés és a zsugorodás határán. Ezek mind olyan »súlyok«, amelyek lassítják a kapacitásbővítést, és drágítják a béketámogatás európai részét. Energiában ugyan túl vagyunk a 2022-es sokkon, de a gázár-kockázat vissza-visszatér; a volatilis TTF árfolyam egy-egy geopolitikai sokkra ma is megugorhat.

Mégis, a számvetés ma kedvezőbb, mint egy éve. A Kiel Intézet adatai alapján Európa a tavaszi–nyár eleji hónapokban először előzte meg a teljes amerikai katonai támogatás volumenét: 72 milliárd eurónyi európai allokáció áll 65 milliárd eurónyi amerikai mellett, ráadásul egyre nagyobb rész közvetlen ipari beszerzés, nem raktárkisöprés. Ez nemcsak fronttámogatás szempontjából fontos, hanem iparpolitikai befektetés is: a beszállítói láncok, a lőporgyártás, a nitrocellulóz és az RDX kapacitások bővítése mind multiplikálja a gazdasági hatást. Igaz, a kontinens még mindig függ számos kritikus komponens importjától, és a rakétahajtómű-gyártás például továbbra is szűk keresztmetszet. De az irány helyes, és a forráskörnyezet – alacsonyabb infláció, stabil foglalkoztatás – támogatja.

Magyar szempontból mindez különösen lényeges. A hazai ipar az elmúlt években olyan stratégiai pozíciókat fogott meg, amelyek most, a tartós európai »háborús készenlét« idején felértékelődnek. A Rheinmetall hazai beruházásai – a zalai Lynx-összeszereléstől a várpalotai lőszergyárig – nemcsak munkahelyek és adóbevételek, hanem beágyazódás a kontinens védelmi értékláncába: közvetlen bekötés a nyugati OEM-ekhez, exportpotenciál, és – ami a legfontosabb – nemzeti ellátásbiztonság. Ez az a »csendes« kézzelfogható hozzájárulás, amely mellett a kormány mozgástere a diplomáciában is tágabb: ha a nyilatkozatok szintjén önmérsékletet tanúsít, az nem egyenlő passzivitással – a gyárkapuk mögött zajlik az érdemi kapacitásépítés.

Mit kell tehát tenni, hogy az »átvállalás« ne csak politikai gesztus, hanem tartósan finanszírozható vállalás legyen? Először is, rögzíteni kell az ukrán kifizetések többéves pályáját és – ahol lehet – az ERA-hozamokból finanszírozni a katonai komponenseket, minimalizálva a nemzeti büdzsék éves ingadozását. Másodszor, az EDIP-et gyorsan végrehajtásba kell fordítani: célzottan a kritikus komponensekre (robbanóanyagok, rakétahajtóművek, vezetékes–vezeték nélküli elektronika) fókuszálva, és a közös beszerzésekben európai preferenciát alkalmazva – rugalmas nyitottsággal az USA/UK irányába, hogy a szövetségi interoperabilitás ne sérüljön. Harmadszor, energiafronton hosszú távú ipari PPA-kat kell kötni, a hálózati beruházásokkal csökkenteni a rendszerkockázatot – a gázár volatilitását ugyanis nem lehet politikai deklarációval lesimítani.

A magyar érdek ebben világos és következetes – a szuverén diplomácia, az iparpolitikai építkezés és a költségvetési óvatosság kombinációja – jó pozíciót teremt ahhoz, hogy Magyarország arányos részt vállaljon az európai »átvállalásból«, miközben ebből arányos részt is húz. A kontinens ma már nemcsak nyilatkozatokban, hanem pénzben és acélban is közelebb áll ahhoz, hogy pótolja a transzatlanti ingadozásból fakadó hiányt. A végső kérdés így nem az, hogy »van-e pénz«, hanem az, hogy a pénzt mire és mennyire hatékonyan költjük: az ipari kapacitásra, az energiabiztonságra és a versenyképességet emelő beruházásokra – vagy a napi politikai tűzoltásra. Az első elvezet a tartós európai teherbíráshoz; a második visszavisz a 2022-es kiszolgáltatottságba. A döntés – és ezzel együtt a felelősség – európai, de a tét hazai is.”

Nyitókép: NICOLAS TUCAT / AFP