Egy ilyen szervezet, amely szerint az egyénnek nem kell áldozatokat hoznia a közösségért a saját és az utódai jóléte érdekében, nem méltó arra, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének hívják.
Tölgyesi Soma írása.
A 2024-ben 1,3 milliárd dollárból operáló ENSZ Népesedési Alap (UNFPA) 2025. június 10-én tett közzé egy 160 oldalas jelentést a világ demográfiai állapotáról. A kutatást 14 olyan országban végezték el, ahol az emberiség körülbelül 37 százaléka él. A felmérésben részt vett Magyarország is. Amikor elkezdtem olvasni az anyagot válaszokat vártam – többek között – a demográfiai összeomlás jelenségére.
Hamar kiderült azonban, hogy csak abortusz-párti, a heteroszexuális házaspárok családtámogatási „elsőbbségét” elítélő, hamis előítéletekre építő nárcisztikus individualizmus fogok kapni.
A UNFPA tanulmánya ugyanis azt állítja, hogy sem a demográfiai összeomlás, sem a kezelhetetlen népességrobbanás nem probléma. A Sorosék, Clintonék, és Gatesék által is pénzelt intézmény szerint a gond az, hogy nincs teljes reprodukciós önrendelkezés a Földön. A(z első eszeveszett) narratíva következő: ha a terhességmegszakítástól kezdve, a fogamzásgátlás és a mesterséges termékenységi eljárások minden formáján át az LMBTQ-párok gyermekvállalási lehetőségének biztosításáig az ember teljesen ura lesz saját reprodukciós lehetőségeinek, akkor minden sokkal jobb lesz.
Az írókat nem érdekli, hogy milyen társadalmi és gazdasági katasztrófával fog járni az európai termékenységi ráta összeomlása. Nem foglalkoznak a nyugdíjrendszer, az idősgondozás, a szociális háló valószínű szétesésével, vagy a mai fiatalokra váró megnövekedett leterheltséggel. A UNFPA-t az sem érdekli, hogy a „reprodukciós önrendelkezésben” vezető országok sehol nincsenek a népességmegtartáshoz szükséges 2,1-2,2-es termékenységi rátához képest.
Kanadában, ahol 2024-ben 101 ezer magzatot vetettek el és az LMBTQ-pároknak ugyanolyan jogaik vannak gyermeket nevelni, mint a heteroszexuálisoknak, 1,26 volt a termékenységi ráta 2023-ban. Angliában és Wales-ben, ahol csaknem 250 ezer abortuszt végeztek el 2022-ben (így 605 ezer gyermek született meg abban az évben), 1,44 a 2023-as termékenységi adat. Hollandiában, ahol az „anya” lehet „az a nő, akivel a biológiai anya házasságban él, vagy akivel bejegyzett élettársi kapcsolatban él”, 1,49 gyermek jut átlagosan két szülőre.
A jelentés alapján az emberek leginkább gazdasági, lakhatási gondokra és a jövőtől való félelemre alapozzák azt a döntést, hogy kevesebb gyermeket vállaljanak. Ezek a jelenségek, mint forrásproblémák, önmagukban is elégtelenek és vitathatók. A (második) igazán megdöbbentő állásfoglalás azonban az, hogy ezen külső körülmények rendezését szinte kivétel nélkül állami felelősségként állítják be:„a szakpolitikai erőfeszítéseknek arra kell irányulniuk, hogy a fiatalok képessé váljanak arra, hogy a kívánt korban és az általuk kívánt feltételek mellett érjék el a felnőtté válásba való átmenet kívánt mérföldköveit.”
Nos, az államnak valóban feladata a fiatalok segítése a felnőtt élet elindításában, de azt egyik huszonéves sem várhatja el, hogy az általa kívánt minden feltételt ki fogják elégíteni neki. Az állam nem tudja megspórolni a fiataloknak a felnőtté válás küzdelmét, és véleményem szerint nem is szabad neki.
Egy jó szülő a biztonságos kereteket adja meg a gyermeknek és hagyja, hogy azon belül küzdjön a saját szellemi fejlődése érdekében. A teljes kiszolgálás abszolút akadályozza a felnőtté válás folyamatát, aminek következtében nehéz megérkezni abba az állapotba, ahol az ember belső indíttatásból akarjon gyermeket vállalni.
A harmadik bicskanyitogató gondolatmenet arról szól, hogy a „genderek közötti egyenlőtlenséget” azért kell felszámolni, mert a nők így tudnának megszabadulni attól, hogy „a gondoskodói szerep és a gyermekvállalás társadalmi nyomása [hozzájuk legyen] kötve”. A UNFPA gondos kutatómunkája során azt is sikerült kideríteni, hogy a férfiak elsősorban „az örökség és a társadalmi státusz” miatt motiváltak a több gyerek vállalására, illetve a férfiak is sokat nyernének, ha a „genderek” funkcióikban egyenlővé válnának, mert egy ilyen világ „eltörölné azokat a normákat, amelyek az erőszakot és az egészségügyi elhanyagolást férfias erényként kezelik.” Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a New York-i székházban úgy gondolják, hogy a nem kívánt terhesség csakis akadály lehet, amelyet az emberek megbánnak (később az egyik ábrában pedig véletlenül kiderül, hogy erről szó sincs).
Csak én gondolom úgy, hogy egy normális világban az ENSZ Népesedési Alapjának jól fizetett kutatóiban felmerülne, hogy a többség az élet ünneplése, a szülői léttel járó, máshogyan meg nem tapasztalható örömök, a személyes kiteljesedés, vagy esetleg a szeretet miatt akar családot alapítani és gyarapítani?
Az ENSZ vágyott világában az állam mindent megtesz az egyénért, viszont az egyénnek nem kell áldozatot hoznia senkiért és semmiért, nem kell visszaadnia a közösségének semmit. A családtámogatásokkal operáló, a nemzet jólétét és megőrzését célul kitűző „etnonacionalista” politikai erők ebben a világban nem nyúlnak a demográfiai kérdésekhez, mert „holisztikus és inkluzív, az egyének igényeinek teljes skáláját figyelembe vevő politikák nélkül a politikai döntéshozók – jogosan vagy helytelenül – azt a benyomást kelthetik, hogy az állam termékenységi céljait helyezik előtérbe az egyének termékenységi céljaival szemben.” Ebben a világban nincs Isten, nincs nemzet, nincsenek közösségek, nincsenek magasztosabb célok az egyén céljainál, csak a teljes „reprodukciós önrendelkezés” nárcisztikus csapdája számít.
Egy ilyen szervezet méltatlan arra, hogy az emberiség közösségének adjon útmutatást, mert az emberi természet esendő oldalának érvényesülését kínálja: teljes kontrollvágyat az alkalmazkodókészség helyett, meddő kényelmet a termékeny küzdelem helyett, izoláló individualizmust a közösségi kapcsolódás helyett. Egy ilyen szervezet, amely szerint az egyénnek nem kell áldozatokat hoznia a közösségért a saját és az utódai jóléte érdekében, nem méltó arra, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének hívják.
A szerző vezető kormánytanácsos (Nemzetközi és Európai Elemzési Főosztály).
Nyitókép: AFP/Artur Widak
A Tisza eltörölné a védett benzinárat, a rezsicsökkentést, évi 1,5 millió forintba és 20 százalék feletti inflációba fájna minden magyarnak Magyar Péterék terve. Itt a Mesterterv legújabb adása.
Aki hisz Krisztus feltámadásában, képes a helyi értékén kezelni az olyan véges dolgokat is, mint a politika – véli Blanckenstein Miklós. Húsvéti beszélgetés elmélyülésről, odaszentelt figyelemről és az önsajnálat ellenszeréről.
Heves légicsapások érték Libanon fővárosát, miközben Izrael már nyíltan beszél a déli területek megszállásáról.
Teherán álláspontja szerint Ukrajna lépései túlmutatnak a védekezési együttműködésen.
Keresztény emberként van dolgunk a politikával.
Egy választási győzelem normális esetben a jövőről szól: reformokról, gazdaságról, fejlődésről. De mi történik, ha a hatalom másnap már nem kormányozni akar, hanem elszámoltatni? A történelem azt mutatja, hogy a bosszú logikája gyorsan felülírja a jogot – és ezzel nemcsak a politikát, hanem a gazdaságot is megrendíti. A kérdés nem elméleti: minden demokrácia életében újra és újra felmerül.
Christopher Landau szerint az ENSZ elveszítette fő küldetését, és másodlagos kérdésekben ragadt le.
Más világ van már Moldvában is, mint egykor: a pap nem átkozza ki azt, aki magyarul imádkozik, a jászvásári abroncs is lazult. Lassan meggyökeresedik a magyar iskolahálózat, amelynek első gyümölcsei beérni látszanak. Riportunk a csángók életvilágáról.
Az ügyvéd és volt országgyűlési képviselő szerint a helyzet teljesen egyértelmű: titkosszolgálati beavatkozás történik a magyar választásokba.
