Konfliktusok és békeremények Afrikában

A dél-szaharai Száhel-övezet 2025-ben is a globális instabilitás egyik epicentruma. Terroristacsoportok térnyerése és a klímaváltozás hatásai súlyosbítják az egyébként sem könnyű helyzetet. A szélsőséges időjárás, például az aszályok és áradások csökkentik a mezőgazdasági termelékenységet, ami éhínséghez és migrációhoz vezet. Az ENSZ becslése szerint 2025-ben 305 millió ember szorul humanitárius segítségre a régióban. Ezenkívül a politikai instabilitás, különösen a katonai puccsok sorozata Maliban, Nigerben és Burkina Fasóban, tovább gyengítette a kormányzati rendszereket. 

Az övezetet évtizedek óta fegyveres konfliktusok sújtják, amelyek globális kihívásokat is generálnak, például az Európába irányuló migráció terén. „A strukturális kiváltó okok, mint a klímaváltozás, a túlnépesedés és az erőforrás-szűkösség régóta jelen vannak, de önmagukban nem elegendők a harcok fenntartásához” – mondja Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója. Az eseményeket többek közt a szélsőséges csoportok előretörése és az etnikai feszültségek élezik ki. Maliban, Nigerben és Burkina Fasóban az úgynevezett etnodzsihádizmus narratívájával mozgósítják a helyi közösségeket, amelyek az államot gyakran egy másik etnikai csoport elnyomó eszközének tekintik. „Burkina Fasóban a dzsihádisták az ország 60 százalékát ellenőrzik, átvesznek bizonyos állami funkciókat, például a bíráskodást vagy a közigazgatást” – mutat rá a szakértő. 

Szudánban a konfliktus a centrum és a periféria közötti politikai ellentétre épül. Az Abdel-Fattah Al-Burhan vezette kartúmi arab elit és a dárfúri Mohamed Hamdan Dagalo (Hemedti) által irányított csoportok harca mögött proxi háborúk húzódnak meg. „A külső szereplők támogatása nélkül ezek az összecsapások nem lennének fenntarthatók” – hangsúlyozza Marsai. 

A Száhel-övezetben két nagy terrorszervezet, az Al-Káida és az Ad-Daula al-Iszlamija (Iszlám Állam) dominál. Az Al-Káida helyi ága Maliban és Burkina Fasóban tevékenykedik, és a Guineai-öböl felé terjeszkedik, radikalizálva a helyi közösségeket Togóban, Ghánában és Elefántcsontparton. Az Iszlám Állam helyi szervezete főként Nigerben aktív, s az ország délkeleti részén, továbbá Északkelet-Nigériában, Csádban és Kamerunban próbál hídfőállásokat kiépíteni. Északnyugat-Nigériában bonyolítja a helyzetet, hogy a banditacsoportok egyre inkább együttműködnek a terroristacsoportokkal, részben üzleti, részben ideológiai alapon. „A két szervezet időnként rivalizál, de rájöttek, hogy hatékonyabb a kormányok ellen harcolni, ezért felosztják egymás között a területet” – magyarázza a kutatási igazgató. 

A Száhel-övezet nagyhatalmi és regionális érdekek ütközőzónája. A franciákat és az amerikaiakat katonailag kiszorították, 

„Sokan úgy vélik, hogy az oroszok nem is akarták stabilizálni a térséget, mert a káosz, az illegális migrációnak és a befektetések elvesztésének a következményei az Európai Uniót sújtják” – mondja Marsai. Kína szintén hátrányt szenved, mivel infrastrukturális projektjeit, például a Niger–Benin-olajvezetéket rendszeresen szabotálják. Emellett regionális szereplők, mint az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Irán, Törökország, Szaúd-Arábia, Algéria és Marokkó is aktívak a térségben, gyakran ellentétes érdekeket támogatva, ami tovább mélyíti a feszültségeket. 

A régió instabilitása hatással van Európára. „A Száhel-öv hagyományosan tranzitútvonalként szolgált, de most egyre inkább kibocsátó régióvá válik” – figyelmeztet Marsai. Maliból, Nigerből és Szudánból egyre többen indulnak Líbián keresztül Európába, a kivándorlási hullámot a szudáni polgárháború is növeli. 

de a terrorizmus és a felkelések miatt nehéz őket kiaknázni. A transzszaharai vezetékek és utak kiépítése is akadozik, mivel a szállítmányokat gyakran megtámadják. 

A helyzet rendezése nem egyszerű. „A megoldás első lépése a népcsoportok közötti feszültségek csökkentése lenne, mert a terroristák kihasználják a lakosság elégedetlenségét” – mondja Marsai Viktor. Amíg a közösségek egy része a terroristákban látja a megoldást, addig bőven lesznek erőforrásaik, és lesz búvóhelyük. A szakértő szerint a kilátások nem biztatók, a nemzetközi közösségnek a helyi konfliktusok gyökeréig kellene ásnia, és a stabilitás előmozdítására kellene koncentrálnia. 

Afrika dzsungelövezetében is rendre újabb összetűzések zajlanak. A Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) és Ruanda közötti konfliktus évtizedek óta az egyik legvéresebb és legösszetettebb válság volt a kontinensen. Ez az év azonban fordulópontot hozott a két ország kapcsolatában, amikor Donald Trump amerikai elnök vezetésével az Egyesült Államok közvetítő szerepet vállalt a felek között, aminek eredményeként aláírták a washingtoni békemegállapodást. 

A Ruanda és Kelet-Kongó közötti feszültség az 1994-es ruandai népirtásig nyúlik vissza, amikor hutu milíciák több százezer tuszit és mérsékelt hutut gyilkoltak meg. A Paul Kagame vezette tuszi erők hatalomra kerülése után a népirtás felelősei közül sokan a KDK keleti részébe menekültek, és fegyveres csoportokat alakítottak, például a Demokratikus Erők Ruanda Felszabadításáért (FDLR) nevű szervezetet. Ruanda szerint ezek a csoportok folyamatos fenyegetést jelentenek, és a kinshasai kormány nem lép fel hatékonyan ellenük. A kongóiak viszont azzal vádolják Kigalit, hogy proxi milíciák, különösen a Március 23. Mozgalom (M23) nevű lázadócsoport segítésével próbálja megszerezni az ország keleti részén található értékes ásványkincseket, például a koltánt, a kobaltot és a lítiumot, amelyek nélkülözhetetlenek a globális technológiai ipar számára. 

Az ENSZ jelentései szerint a ruandai hadsereg közvetlenül támogatta az M23-at, sőt reguláris ruandai katonák is részt vettek a Kongói Demokratikus Köztársaság területén zajló harcokban. 2025 elején az M23 offenzívát indított, amelynek során elfoglalta Goma várost, a kétmilliós körzeti központot, elvágva a humanitárius segélyek fő útvonalát. Tízezrek menekültek el a harcok elől, az ENSZ pedig regionális háború veszélyére figyelmeztetett. Kelet-Kongó Afrika második legnagyobb területű országa, százmillió ember otthona, a régió gazdasági és politikai stabilitásának kulcsa, tehát a kontinens szempontjából sem mindegy, mi történik ott. 

Donald Trump második elnöksége kezdetén külpolitikájának hangsúlyos elemévé tette a globális villongások gyors lezárását az amerikai érdekek előtérbe helyezésével. A Ruanda–Kongó-konfliktus esetében Trump kormánya Marco Rubio külügyminiszter és Massad Boulos vezető tanácsadó vezetésével elérte, hogy 2025. június 27-én Washingtonban aláírják azt a békemegállapodást, amelyben Ruanda és a KDK képviselői elkötelezték magukat az ellenségeskedés beszüntetésére, a külföldi fegyveres csoportok kivonására és egy regionális gazdasági integrációs keret létrehozására. A megállapodás szerint Ruanda három hónapon belül kivonja csapatait a Kongói Demokratikus Köztársaság területéről, és a két ország közös biztonsági mechanizmust hoz létre az FDLR és az M23 leszerelésére. 

Trump történelmi áttörésnek nevezte a meg­állapodást, azt állítva, hogy „senki más nem tudta volna ezt elérni”. Kijelentette, hogy személyesen győzte meg Paul Kagame ruandai és Félix Tshisekedi kongói elnököt a kompromisszum fontosságáról. Hozzátette, hogy az egyezmény részeként 

ami „erősíti az amerikai gazdaságot és technológiai vezető szerepét”. Ez utóbbi kijelentés azonban heves vitákat váltott ki. Joseph Kabila, Kelet-­Kongó volt elnöke szerint a megállapodás nem több, mint „kereskedelmi egyezség”, amely az ország erőforrásait amerikai érdekek szolgálatába állítja. 

Goma lakosai a BBC-nek azt nyilatkozták, hogy nem bíznak a „diplomáciai show-ban”, különösen azért, mert az M23 nem vett részt a tárgyalásokon, és a harcok a KDK keleti részén továbbra is folynak. A szkepticizmus részben abból fakad, hogy a korábbi békemegállapodások – például a 2003-as Sun City-i egyezmény – sem hoztak tartós békét a régióban. 

Donald Trump békeközvetítő szerepe a Ruanda­­–Kongó-ügyben diplomáciai eredmény, és hozzájárulhat a térség stabilizálásához. Azonban a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a régió konfliktusai mélyen gyökerező etnikai, gazdasági és politikai ellentéteken alapulnak, amelyeket nehéz rövid távon megoldani. A 2025-ös év eseményeinek döntő szerepük lehet abban, hogy a washingtoni egyezmény valódi békét hoz, vagy csak egy újabb fejezetet nyit a közép-afrikai harcok hosszú történetében. A békefolyamat sikeréhez elengedhetetlen a helyi közösségek bevonása, a humanitárius válság kezelése és a gazdasági fejlődés előmozdítása, hogy a térség lakossága valódi alternatívát lásson a fegyveres konfliktusokkal szemben.

Diplomáciai sikerek, sötétebb kilátások

Nyitókép: Shutterstock