Íme Ótátrafüred, „a magyar turizmus bölcsője” – amely még a cseh megszállást is túlélte!

„Így mármost három Füredünk volna: Tiszafüred, Balatonfüred, és Tátrafüred!” – lelkendezett az 1846-os hivatalos elnevezés felett a Pesti Divatlap az év novemberében. Schmecks – a környékbeli cipszerek, vagyis szepesi szászok nyelvén – vagy Smokovec – szlovákul – a magyar nyelvtömbtől távol volt, hiszen a tatárjárás óta nagyrészt németek, kisebbrészt tótok lakták e vidéket, mégsem holmi névgyarmatosítás történt ezzel az aktussal, hiszen Tátrafüred alapítása is magyar volt. Savanyúvízforrásáról háromszáz éve is írtak már, az első épületet pedig gróf Csáky István főispán, a terület birtokosa építtette 1793-ban. Később 

amiben nagy szerepe volt Rainer János Györgynek, aki bérbe vette a telepet, s 1833 és 1868 között lakóházakat, tánc- és játéktermet, éttermet és fürdőt létesített, emellett kiépítette az első sétautakat. 

Érdekesség – hívja fel lapunk figyelmét Kovács Attila, a Magyar emlékek a Tátrában című kötet szerzője –, hogy a -füred név nem is az utóbb kiépült fürdőre, hanem a fürjmadárra utal, csak az eredeti jelentés ekkorra feledésbe merült. 

Ótátrafüred ma is impozáns látványt nyújt, Nagyszalók felől közelítve a szelíd dombok közül hirtelen a magasba szökkenő havasokkal, a közeli fenyvesekkel, 1000 méteres tengerszint feletti magasságával remek kiindulópont volt a kirándulásokhoz akkor is, amikor még csak szárnyait bontogatta a magyar turizmus. 

Sőt, miután a Kassa–oderbergi Vasút kézzelfogható közelségbe hozta az ország többi lakójának is a Tátrát, itt alakult meg a Magyarországi Kárpát Egyesület (MKE), az ország első, a világ hetedik turistaegyesülete 1873-ban, amely a Magas-Tátra vállalt tudományos feltárása mellett hatalmas infrastrukturális fejlesztésekbe is kezdett a környéken – nem mellesleg a tátrai fürdők bevételeinek harmadát is megkapta. Kiépítették a turistaösvényeket, ahol kellett, mászólánccal, tucatnyi menedékházat húztak fel, turistavezetőket képeztek. Kiépült az Ótátrafüredet az újabbakkal összekötő Tátra-körút, a tízes évekre már autóval is megközelíthető lett. A „fürdőtelepen 19 kisebb-nagyobb lakóház 400 szobával és 600 ággyal áll a vendégek rendelkezésére. A hatalmas parkban fekvő épületek kifogástalan berendezésűek, s úgy a szerény igényű turista, mint a legnagyobb fényűzéshez szokott fejedelem egyaránt megtalálja azt, amit keres” – írta az egyesület évkönyve 1907-ben. Való igaz: Ferenc József császár-király is felkereste a környéket, ahogy Erzsébet királyné látogatása is szép emlék. 

A település hangsúlyosan magyar központ volt – folytatja Kovács –, ezt az épületek neve (Tengerszem, Gondűző stb.) – is őrzi. A fordulópont a környék történetében 1918 decembere volt, amikor megérkeztek a cseh megszállók. Betiltották a Magyarországi Kárpát Egyesület működését, a szervezet hosszas küzdelem után Karpathenverein néven kaphatta csak vissza a javait. Tátralomnic és a Csorba-tó állami tulajdonú telepeivel ellentétben Ótátrafüred részben megmenekült, mert a Szepesi Hitelbank magánbirtokaként még két évtizedre megúszta az államosítást, de persze megsínylette a történteket. A Reggeli Hírlap 1919 novemberében megjegyezte, hogy „az összes tátrai fürdőkben nincs több 200 vendégnél. Prágai antant küldöttségek keresik fel néhány napra”; Az Est 1920. májusi tanúbizonysága szerint pedig még telefonálni is „csak csehül vagy tótul szabad”. 

A magyartalanítás a megszállással kezdődött, a szobrokon és a táblákon kívül a csehek leverték például a magyarul és németül kiírt turistajelzéseket, s elvágták a menedékházak közti telefonzsinórokat „a szervezkedést megelőzendő” – meséli Kovács. Igen ám, de míg a cipszer–magyar helyiek ettől függetlenül tudták a járást, jöttek az új urak kirándulni, és az első években számos veszélyes, olykor halálos kalandban volt részük épp saját honfitársaik rombolása miatt: járhatatlan sziklás terepre tévedtek és eltűntek – idézi fel a kutató. De sok minden mást is tönkretettek, például Hohenlohe Keresztély nagybirtokos vadasparkjának 1200 szarvasából alig 40 élte túl a megszállás első évét; a korábban gondosan óvott havasi gyopárállomány is megritkult. S bár a harmincas években a tátra­lomnici Csáky Zénó-emléktáblát még a helyiek megvédték a baltával támadó karhatalomtól, 1945-ben végleg leáldozott minden kültéri magyar emléknek. Meg a cipszereknek is: őket kitelepítették, helyükre szlovákokat és cigányokat hozatott az Edvard Beneš-féle rémuralom. 

Ennek dacára 1958-ban is rácsodálkozott még – némi szépítéssel – a Közalkalmazott című szakszervezeti lap, hogy Füreden „magyarul majdnem mindenütt tudnak, de ha nem, a német szó kisegít. Udvariasak, előzékenyek”. Kovács Attila megjegyzi: amikor kutatásait az ezredfordulón a helyszínen megkezdte, még volt, hogy kizavarták a boltból a magyar szó miatt. Mára azonban javult a helyzet, a kiállított régi képeslapokról már nem retusálják le a magyar neveket, és a régi épületek többségét is felújították. Az ótátrafüredi villamosmegálló fölött pedig van egy kis büfé, ahol a helyi legenda, Pista bácsi még mindig hívja ebédelni a turistákat – magyarul.

Nyitókép: Kovács Attila Gyűjteménye