„Összeomlásveszély! Tartson távolságot!” – hirdeti a háromnyelvű papiros a Brassó megyei Homoróddaróc különleges erődtemplomának falán. Bizony, érdemes körbenézni itt!
A ritkán lakott Királyföld sokáig relatíve német többségű volt, de ez a település magyarrá vált, református székelyek telepedtek le itt. Korábban nyolcszáz évig szászok jártak-keltek, imádkoztak, éltek-haltak erre, és ha a faluból kicsit továbbmegyünk, és az egykori szászok lakta vidéken utazunk, valamiféle álmos szellemvilág kísértetei között érezzük magunkat. Gyakran a csendes enyészet vagy éppen új telepesek, rakott szoknyás roma asszonyok költöztek be a falvak elhagyott házaiba, miután a román állam úgy eladta a területén élő szászok nagy részét Nyugat-Németországnak, mint piaci kofa a zsák krumplit. Romániának egy műemlék nem sokat jelent: a kulturális minisztérium plakátja szerint 2008 táján dolgoztak itt, de többek között a félbehagyott gányolás emléke volt tavaly a deszkákkal megtámasztott kapu, az udvaron meg veszélyes tűzrakások nyomai.
Erdélybe százöt éve vackolta be magát Románia, és a mai napig nem barátkozott meg a váratlanul ölébe pottyanó Kánaán fizikai-lelki örökségével. Illetve a maga módján igen: a múltban általában magyar grófok által lakott kastélyok, villák néhány kivétellel éppúgy leromlanak, mint a páratlan értékű szász templomok, régi udvarházak. Jeges távolságtartás mindennel szemben, amit nem ők hoztak létre, de jó sok a puccos, vadonatúj ortodox erőd: ez a működés lényege. Így hát elég sok minden pusztul(t) el. Az egykori Szászföld is afféle siralomvölgy, egy-két kirakat (például Brassó) skanzen belvárosát kivéve, ahol a már 8 százalék alá szorított, tehát „pacifikált” magyarság mellett lehet píárkodni magyar feliratokkal is. Jól mutat a külföldnek. Ám ahol még van tét, ott nem jár a kétnyelvűség, az egyenjogúság a szülőföldön.
Ahogyan az elnöki hivatalából most távozó, snájdig Klaus Iohannis is jól mutatott az Európai Unióban, pedig annyira volt a valóságban szász, mint amennyire magyar tudatú Virgil Măgureanu (született Asztalos Imre), aki a kilencvenes években a román hírszerzés fejeként tevékenykedett. Semennyire. Az Európai Unió persze el is halmozta Iohannist díjakkal, miközben ő államelnökként a pártharcokban a magyarfóbiát használta ellenfeleivel szemben. Ezért még hajlandó volt a magyar nyelvvel is gúnyolódni, hiszen tudta, hogy a magyarok elleni hergelés örök jolly joker a bukaresti politikában. Az identitásában gyorsan formálódó politikus soha nem volt toleráns az őshonos kisebbségekkel szemben. Jellemző, hogy az úzvölgyi sírrabláskor meg sem szólalt, jelezve, hogy neki csak a többségi állampolgárok érdekesek. Inkább luxusutakra járt.
Pedig bizony sok magyar szavazott rá, naivan azt gondolva, hogy a szász származás bármit is jelent magyar szempontból. Régen sem hozott sok jót: elég csak 1918 végére gondolni, amikor az erdélyi szászság képviselői egy könnycseppet sem hullattak az őket annak idején otthonnal, hazával váró, darabokra szaggatott Magyar Királyságért; s végül azt kapták jutalmul, amit a magyarság büntetésül: beolvasztást, elüldözést, és őket még el is adták, kilóra, darabra, ahogyan éppen az egy ideig szintén Nyugat-kiskedvenc rémdiktátor kívánta.
Nem valószínű, hogy Klaus (esetleg továbbrománosítva: Claus?, Claudius?) Iohannis öröksége túl mély nyomot hagy hazája százhatvanhat éves történetében. Valószínűleg csak a tragikomikus botrányba, alkotmányospuccs-közeli állapotba fulladó elnökválasztás, a demokrácia állapotain nem aggódó Nyugat és az ngó-k érdeklődésén kívül eső arroganciája miatt emlékszik majd rá a legtöbb elemző.
Mi, magyarok a már említett húzásai mellett azért még azt is megjegyezhettük róla, ahogy Budapesten háttal szállt ki az autóból, jelezve, hogy mennyire becsüli a kis-magyarországi magyarságot is, amivel kicsit Nicolae Ceaușescura vagy egy banánköztársaság elnökére emlékeztetett. Udvariatlanságánál csak hiúsága lehet nagyobb: lemondásával előremenekült, így előzve meg, hogy a parlament leváltsa pozíciójából. Egy biztos: Iohannistól bárki is hiába várta, hogy átálljon a nemzeti közösségek jogegyenlőségének oldalára, oda, ahová Erdély legszebb hagyományai köteleznek minden jóravaló erdélyi szász, román és magyar politikust.
A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata
Nyitókép: Mandiner-archív
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
A megélhetési válság és az adóemelések együtt robbantották ki az elégedetlenséget.
Dariusz Matecki szerint Brüsszel a lengyel forgatókönyvet akarja Magyarországra is exportálni.
Rugalmasan reagál a szankciókra a globális olajpiac.
A Magyar Külügyi Intézet kutatója elemezte lapunknak az Európai Néppárt elnökének kijelentéseit a párt zágrábi zártkörű megbeszélése után.
A beruházás kulcsszereplővé teszi a régióban.
Bóka János szerint a Tisza Párt semmiben sem állna ellen az Európai Unió nyomásának.
Orbán Viktornak mindenképp kulcsszerepe lesz az ügyben.
„Putyinnak csak időre volt szüksége, hogy újratöltse a rakétákat, feltankolja a repülőgépeket, és a levegőbe emelje őket” – fogalmazott Volodimir Zelenszkij párttársa.
