Az AfD nem nyerhet – de ha mégis nyer, az alapjaiban rajzolná újra a vonalakat Európában

Forrong a világ. Hasonlóan a rendszerváltás időszakához,

A társadalomban és a gazdaságban végbemenő jelentős változások elkezdenek leképeződni a politikai térben is. A megújulás azonban inkább visszatérést jelent; az utóbbi években a fősodorhoz tartozók által meghaladni szándékozott értékek és tradíciók feltámadásának vagyunk tanúi.

Ma a modernség nem a hagyományokkal való szakítás, hanem a visszatalálás hozzájuk.

Ha az elmúlt százötven évben a németeknél gyökeres változás történt, akkor azt Európa is megérezte. Egy hónappal a választás előtt igazából mindenki arra kíváncsi, hogyan fog szerepelni a sok egyforma párt között a karakteres AfD, amelyre egyfelől a mumus szerepét osztották, másfelől

Az AfD kétségkívül legkeményebb vállalása, a szélsőségekről való nyenyergések közepette az egyetlen tényleg fajsúlyos felvetése: csakugyan kiléptetnék-e Németországot az EU-ból?

Az Osztrák-Magyar Monarchia idején voltak ugyan ellenzékiek, akik nem fogadták el a kiegyezést, de nem nyerhettek, hiszen az a dualizmus bukását jelentette volna. Amikor 1905-ben mégis győztek, a király nem volt hajlandó kormányzati megbízást adni nekik. A kommunizmusban ezt még egyszerűbben oldották meg; nem is alakulhatott olyan párt, amelyik a magántulajdonon alapuló gazdaságot akart, hiszen nem lehetett felborítani egy felboríthatatlan állapotot. 

Az AfD ezért nem nyerhet. Ha mégis megtörténne, az alapjaiban rajzolná újra a vonalakat Európában.

Sokan – egyre többen – vélik úgy, hogy ez már annyira rossz (főként, ha az irányt nézzük), aminél a teljesen tiszta lap, az újraindulás is jobb. (Honi ellenzékünk is próbál hasonló húrokat pengetni, csak ők megint történelmi zsákutcában vannak, mert egyrészt nincs mögöttük a többség, másrészt itt ők képviselik a letűnni készülő, meghaladott kort. A keresztény-konzervatív kormányunk az innováció, a balliberális haladók pedig a meglévő világrend konzerválói.)

Ha Németország kilépne az Unióból, az – ellentétben Nagy-Britannia távozásával – teljesen új felállást hozna el, akár a II. világháború utáni rendszer felborulását is eredményezhetné. Persze, minden rendszer előbb-utóbb borul, kérdés, elérkezett-e az ideje? 

Abban azért egyetértenek az elemzők (nem mintha nem tévedtek volna már sokszor), hogy semmi esély nincs az AfD kormányra kerülésére;

Az AfD tehát egyelőre a pária szerepét kénytelen játszani, statisztálni ahhoz a „demokráciához”, ahol a győztes CDU a bukott SPD-vel vagy Zöldekkel lépne szövetségre, akiket éppen jó messzire kívántak zavarni a választók. De ha mégis valamilyen csoda folytán bekerülne az AfD a koalícióba, fő programpontjuk akkor sem valósulhatna meg, hiszen a CDU-nak esze ágában sincs elhagyni az EU-t.

Mindenesetre a változások szele lassan kifújja azokat a megbélyegző jelzőket, amelyekkel az eddigi fősodortól messze lévő pártokat (FPÖ, AfD, Nemzeti Tömörülés) illették. 

Az antik Rómában például a rabszolgaság felszámolására törekvő számított szélsőségesnek. A milánói ediktumig a keresztényüldöző volt a mainstream, Krisztus követője pedig a szélsőséges. A IV. század végétől a keresztényüldöző vált szélsőségessé. A jakobinusok szerint a királypártiak, a girondisták vagy a papok voltak a szélsőségesek egészen addig, amíg a szélsőséges jakobinusokat le nem nyakazták.

1989-ig ’56-ot forradalomnak nevezni szélsőséges magatartásnak minősült, ma az vonná magára e jelzőt, aki nem ismerné el annak. Ilyen irányváltásnak vagyunk tanúi, és jobb, ha elkezdik szokni azok, akik még a régi szótárakat használják:

Egy 25-30 %-os támogatottságú, akár kormányzati pozíciót elfoglaló párt eleve nem lehet szélsőséges, hiszen a szélsőséget a központhoz, a többséghez képest határozzuk meg.

Olyan nincs, hogy az EU több országának is „szélsőséges”, az „európai értékeket” tagadó kormánya legyen, hiszen most már ők határozzák meg az európai értékeket.

Aztán már csak a maradék szélsőségeket – a zöld és liberális pártokat – kell távol tartani az új fősodortól.

***

(Nyitókép: MTI/EPA/Focke Strangmann)