Persze, minden rendszer előbb-utóbb borul, kérdés, elérkezett-e az ideje?
Forrong a világ. Hasonlóan a rendszerváltás időszakához,
ismét alapjaiban alakulhat át kontinensünk képe.
A társadalomban és a gazdaságban végbemenő jelentős változások elkezdenek leképeződni a politikai térben is. A megújulás azonban inkább visszatérést jelent; az utóbbi években a fősodorhoz tartozók által meghaladni szándékozott értékek és tradíciók feltámadásának vagyunk tanúi.
Ma a modernség nem a hagyományokkal való szakítás, hanem a visszatalálás hozzájuk.
Ha az elmúlt százötven évben a németeknél gyökeres változás történt, akkor azt Európa is megérezte. Egy hónappal a választás előtt igazából mindenki arra kíváncsi, hogyan fog szerepelni a sok egyforma párt között a karakteres AfD, amelyre egyfelől a mumus szerepét osztották, másfelől
éppen különbözőségük adhat reményt azoknak, akik szerint rossz irányba haladnak a dolgok.
Az AfD kétségkívül legkeményebb vállalása, a szélsőségekről való nyenyergések közepette az egyetlen tényleg fajsúlyos felvetése: csakugyan kiléptetnék-e Németországot az EU-ból?
Vajon elképzelhető-e olyan erő kormányra kerülése, amely az alapvető status quót nem fogadja el?
Az Osztrák-Magyar Monarchia idején voltak ugyan ellenzékiek, akik nem fogadták el a kiegyezést, de nem nyerhettek, hiszen az a dualizmus bukását jelentette volna. Amikor 1905-ben mégis győztek, a király nem volt hajlandó kormányzati megbízást adni nekik. A kommunizmusban ezt még egyszerűbben oldották meg; nem is alakulhatott olyan párt, amelyik a magántulajdonon alapuló gazdaságot akart, hiszen nem lehetett felborítani egy felboríthatatlan állapotot.
Az AfD ezért nem nyerhet. Ha mégis megtörténne, az alapjaiban rajzolná újra a vonalakat Európában.
Persze, bizonyos időközönként szokott ilyen lenni, aztán vagy jobb lesz vagy rosszabb.
Sokan – egyre többen – vélik úgy, hogy ez már annyira rossz (főként, ha az irányt nézzük), aminél a teljesen tiszta lap, az újraindulás is jobb. (Honi ellenzékünk is próbál hasonló húrokat pengetni, csak ők megint történelmi zsákutcában vannak, mert egyrészt nincs mögöttük a többség, másrészt itt ők képviselik a letűnni készülő, meghaladott kort. A keresztény-konzervatív kormányunk az innováció, a balliberális haladók pedig a meglévő világrend konzerválói.)
Ha Németország kilépne az Unióból, az – ellentétben Nagy-Britannia távozásával – teljesen új felállást hozna el, akár a II. világháború utáni rendszer felborulását is eredményezhetné. Persze, minden rendszer előbb-utóbb borul, kérdés, elérkezett-e az ideje?
Abban azért egyetértenek az elemzők (nem mintha nem tévedtek volna már sokszor), hogy semmi esély nincs az AfD kormányra kerülésére;
az osztrák példa eszerint ezúttal nem példa.
Az AfD tehát egyelőre a pária szerepét kénytelen játszani, statisztálni ahhoz a „demokráciához”, ahol a győztes CDU a bukott SPD-vel vagy Zöldekkel lépne szövetségre, akiket éppen jó messzire kívántak zavarni a választók. De ha mégis valamilyen csoda folytán bekerülne az AfD a koalícióba, fő programpontjuk akkor sem valósulhatna meg, hiszen a CDU-nak esze ágában sincs elhagyni az EU-t.
Mindenesetre a változások szele lassan kifújja azokat a megbélyegző jelzőket, amelyekkel az eddigi fősodortól messze lévő pártokat (FPÖ, AfD, Nemzeti Tömörülés) illették.
Szélsőségesnek lenni ugyanis annyit tesz, mint a centrumtól nagy távolságra kerülni; vagyis az aktuális középtől, az általánosan elfogadott kormányzati formától, erkölcstől, világképtől a legmarkánsabban eltérni.
Az antik Rómában például a rabszolgaság felszámolására törekvő számított szélsőségesnek. A milánói ediktumig a keresztényüldöző volt a mainstream, Krisztus követője pedig a szélsőséges. A IV. század végétől a keresztényüldöző vált szélsőségessé. A jakobinusok szerint a királypártiak, a girondisták vagy a papok voltak a szélsőségesek egészen addig, amíg a szélsőséges jakobinusokat le nem nyakazták.
A 30-as évek Magyarországán a kommunista volt a szélsőséges, az 50-es években pedig az, aki nem kommunista.
1989-ig ’56-ot forradalomnak nevezni szélsőséges magatartásnak minősült, ma az vonná magára e jelzőt, aki nem ismerné el annak. Ilyen irányváltásnak vagyunk tanúi, és jobb, ha elkezdik szokni azok, akik még a régi szótárakat használják:
a szuverenista, a fennálló liberális világrendet élesen támadó politika nem szélsőséges többé. Sőt, immár a woke, a gender válik szélsőségessé.
Egy 25-30 %-os támogatottságú, akár kormányzati pozíciót elfoglaló párt eleve nem lehet szélsőséges, hiszen a szélsőséget a központhoz, a többséghez képest határozzuk meg.
Olyan nincs, hogy az EU több országának is „szélsőséges”, az „európai értékeket” tagadó kormánya legyen, hiszen most már ők határozzák meg az európai értékeket.
Jellemzően Melonit már nem szélsőségesezik azóta, hogy kormányra került. Így lesz az FPÖ-vel, és előbb-utóbb az AfD-vel is.
Aztán már csak a maradék szélsőségeket – a zöld és liberális pártokat – kell távol tartani az új fősodortól.
***
Kapcsolódó vélemény
Olyan megszorításokkal indul az év az agyonsztárolt mintaállamokban, melyekről „lemaradó” kis hazánkban Bokros Lajos óta ember nem álmodott.
Ezt is ajánljuk a témában
Vajon mennyire veri át a híveit az, aki Angliában gúnyolódva hanyatlónyugatozik, azt sugallva, hogy ott minden rendben – Magyarország ellenben mindjárt összeomlik? Francesca Rivafinoli írása.
(Nyitókép: MTI/EPA/Focke Strangmann)
Sorsdöntő hónapok jönnek a német politikában.
A miniszterelnök csütörtökön és pénteken is tárgyalni fog.
A holland miniszterelnök szerint „Ukrajna jövője az Európai Unióban van”.
Az orvosság pedig a szavazók akaratának felismerése: a polgárok egy konzervatív, CDU–CSU–AfD összetételű koalíciót szeretnének. Boris Kálnoky írása.
A munkáspárti elképzelések hideg fogadtatásra találtak a kontinensen.
A szupermérföldkövek, azok szupermérföldkövek.
Friedrich Merz a mennybe viheti a magyar miniszterelnököt – vagy magával ránthatja az éjfekete semmibe. Kohán Mátyás írása.
Lesz itt minden az elkövetkező években a szakértők szerint: túltermelés, kihalás és nagyon sok izgalom.
A Radnai Márk által vezetett szervezet működése mindössze öt évre szól, célja pedig, hogy kutatók, szociológusok, elemzők és más szakértők dolgoznának azon, hogy a társadalmi igényeket rendszerszintű javaslatokká alakítsák.
