Ne feledjük: a ruszinokat is sújtja az ukrán nacionalizmus – nem is akárhogyan

Nyitóképen: Ruszin fatemplom Szarvasházán 1939-ben. Fotó: Fortepan / Sattler Katalin

Gens fidelissima, vagyis a leghűségesebb nemzetség – egy széles körben elterjedt legenda szerint így nevezte II. Rákóczi Ferenc a birtokait nagy számban belakó ruszinokat, akik fegyveresen sereglettek a zászlaja alá a szabadságharc első évében. Az biztos, hogy ekkor már évszázadok óta jelen voltak a ma Kárpátaljának nevezett területen s azon túl is. Hogy mikortól éltek ott, arról nincs megbízható információ. A legáltalánosabban elfogadott elmélet szerint a 13. században, a tatárjárást követően érkezhettek a gyepű benépesítésére. Ezt az ukrán nacionalisták, akik csupán dialektusnak tartják a ruszin nyelvet, tagadják, csakúgy, mint az e szellemiségben született történelemtankönyvek.

A ruszinokkal kapcsolatos történelmi narratívákat, amelyek egyetlen közös pontja a Magyar Királyság elutasítása és elnyomó jellegének ismételgetése, egy október végén rendezett, zárt körű konferencián ismertette a Kanadában élő, ruszin származású történész-politológus professzor, Paul Magocsi. Eszerint az Újvilágba érkező ruszinok beilleszkedését kívánó amerikaiak természetszerűleg tekintettek önmagukra mint a szegény szláv parasztok megmentőire. Az első Csehszlovák Köztársaság az elmaradt, „kiéheztetett” periféria felemelését hangoztatta, a szovjet álláspont pedig a ruszinok „felszabadítását a Horthy-fasizmus alól”. Mindezek tényszerűen nem igazak – mutatott rá előadásában a professzor, hiszen a Magyar Királyság idején is számos fejlesztés valósult meg a térségben, és sok ruszin még az úgynevezett nagy magyarosítás időszakában is fényes karriert futott be.

A ruszinság jelenkori helyzetére jellemző, hogy minden egyes állam, amelynek területén élnek, nemzeti vagy etnikai kisebbségként ismerte el őket – jelenkori anyaországukat, Ukrajnát kivéve. Talán mert az eredeti anyaországuk, ahol e nép kialakult, nem más, mint a Magyar Királyság – mutat rá lapunk kérdésére Grezsa István, a Kárpátaljai Szövetség elnöke. Hozzáteszi: éppen emiatt történelmi okokból is sok köze van a magyarságnak a ruszinsághoz.

Mint a ruszin felmenőkkel is bíró Dupka György volt Kárpátalja megyei tanácsos kérdésünkre kifejti: nem véletlen, hogy a ruszin képviselőkkel összefogva sikerült az 1991. december 1-jén tartott ukrán függetlenségi népszavazást Kárpátalján két saját kérdéssel kiegészíteni. Az egyik az volt, hogy az ukrán alkotmányban rögzítve különleges önkormányzati státuszt adjanak Kárpátaljának, másrészt pedig a magyar többségű Beregszászi járás területén jöjjön létre egy magyar autonóm körzet. A népszavazás hatalmas részvétellel zajlott, Kárpátalja lakosságának 78 százaléka voksolt a kozmetikázott névvel illetett autonómiára, 
a beregszászi térség 81,4 százaléka pedig a magyar autonóm körzetre – értelemszerűen kellett ehhez a ruszin–magyar összefogás is. „Az ukrán soviniszták körbeállták a megyei tanács épületét, válogatott szidalmakkal illettek minket, és kövekkel bedobálták az épület ablakát” – emlékszik vissza Dupka. A folytatás ismeretes: a népszavazás eredményét nem vették figyelembe.

Bár számos jogot sikerült kivívni, az ukrán állam 2014 óta a magyaroktól fokozatosan visszaveszi őket. A ruszinokról pedig azóta sem hajlandó tudomást venni, így az asszimilációjuk is felgyorsult az eltelt évtizedekben. Mint Dupka György rámutat: az utolsó, 2001-es népszámlálásnál nem lehetett nemzetiségként megjelölni a ruszint, de „tízezer bátor ember így is kikövetelte, hogy az ő neve mellé odaírják”.

A ruszinokat egyébként éppen a nagy fokú hasonlóság miatt veszélyezteti fokozottan a beolvadás. Ezt a háború miatt érthető módon élesedő nacionalizmus, illetve a belső-ukrajnai menekülttömegek érkezése tovább erősíti. Mindez a helyi magyarság és ruszinság számára egyaránt problémás. „A menekültek tömegeivel együtt ugyanis megérkezett a hosszú évek óta táplált magyarellenes ukrán propaganda is a soknemzetiségű Kárpátaljára. Furcsa helyzet állt elő: azzal vegzálják a magyarokat, hogy Ukrajnában miért nem beszélnek ukránul – csakhogy ezt a zömmel oroszul beszélő érkezőktől lehet a leginkább hallani” – fejti ki a Kárpátaljai Szövetség elnöke. Hiába van számos jó példa, az efféle tapasztalatok egyértelműen megszaporodtak. Grezsa István kiemeli: tudatosan támogatott etnikai átrendezés zajlik, s ezt minden kárpátaljai közösség megsínyli. Az eredeti lakosság fogyóban van: „A gazdasági krízis egyre súlyosabb, a toborzás is egyre erőszakosabbá válik, mindenki retteg a fronttól.”

A betelepülők száma viszont folyamatosan nő. Lakó­ingatlanok létesülnek, Ungvárnál például sok ezer lakással épültek lakóparkok, részben állami támogatással, külföldi milliárdosok finanszírozásában – de nem a helyieknek. Ahogy Dupka György fogalmaz: „Ezt farzsebből kifizetik a keletről érkező, a frontot mentességi papírral meg­úszó »menekültek«.” Kárpátalja sokszínű – ruszinokból, magyarokból, lengyelekből, szlovákokból, románokból, zsidókból, cigányokból álló – őslakossága pedig lassan kiszorul a szülőföldjéről.