Geert Wildersék négyes fogata tojáshéjakon lépked – kérdéses, meddig tud egyben maradni

Nyitókép: Dick Schoof miniszterelnök, előtérben Geert Wilders
Fotó: AFP/Remko de Waal/ANP Mag

Novemberben lesz egy éve, hogy a hollandok megválasztották az új parlamentet – aminek nyomán viszont alig száz napja, a nyáron alakult meg a Dick Schoof vezette kormány. Hosszadalmas, komplikált, nehéz szülés volt – de talán nem csak egeret szültek a hegyek.

Hollandiában van érvényben a világ talán legarányosabb választása: a 150 fős parlament tagjait listás választáson juttatják be a törvényhozásba, bejutási küszöb pedig nincsen, tehát egy képviselő (és ezzel a pártja) az összes szavazat 1/150-ed részével bejuthat a parlamentbe. Az eredmény egy szétaprózódó, sokpárti törvényhozás – de ezek a holland hagyományok, így működik az ottani demokrácia. Amelynek több évszázados története során persze voltak változások, hangsúlyeltolódások. A hagyományos holland politikai és társadalmi pillérrendszerben a protestánsok, a katolikusok és a baloldal, aztán negyedikként a liberálisok egymás mellett működő nagy tömböket hoztak létre a politikától a szociális életen át a médiáig, de ezt a „kasztosodást” a 20. század második felének nagy változásai lassan felszámolták. A 21. században minden nagyobb politikai táborban több párt működik, gyengült az egyházak és a baloldaliak szervezeti ereje is, s közben a társadalom radikálisan megváltozott a tömeges bevándorlás miatt.

Az ötven éve még 13 milliós országnak ma már több mint 18 milliós a lakossága, mindez egy dunántúlnyi méretű területen. Még látogatóként is feltűnhet nekünk, hogy Hollandia olyan, mintha rég megtelt volna – hát még azoknak, akik régóta ott laknak. A tömeges bevándorlás kapcsán a bűnözési problémák csak a habot jelentik egy nem túl finom tortán; folyamatos a lakhatási válság, az oktatási és az egészségügyi rendszer túlterheltsége, s az infrastruktúra is repedezik, akadozik, romlik a túlzsúfolt országban. Ha egy egyszeri holland azt mondja, úgy érzi, hogy kiszorul a saját országából, hogy szorgalmas munkájáért és adóbefizetéseiért nem kapja meg azt, amit régen megkapott, hogy a saját és a családja életminősége romlik a kezeletlen migrációs válság miatt, az nem idegengyűlölet, hanem a tények megállapítása.

Ha meg akarjuk érteni a mai Hollandiát, a hollandok nagy részének érzésvilágát, ebből kell kiindulni. És ebből kell kiindulnia a Dick Schoof vezette négypárti, jobboldali–centrista színezetű kormánynak is.

A tavalyi választást az iszlám- és migrációellenes Szabadságpárt (PVV) nyerte, de az egyébként az őt érő fenyegetések miatt állandó rendőri védelem alatt álló 

Wildersék a Mark Rutte-féle jobboldali-liberális Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért párttal (VVD), a mérsékelt kereszténydemokrata Új Társadalmi Szerződéssel (NSC) és az agrárius Gazdák–Polgárok Mozgalmával (BBB) állapodtak meg egy parlamenti többséget jelentő négypárti koalícióban – és Dick Schoof mint kormányfő személyében.

Schoof korábban vezető hivatalnokként többek között a hírszerzést is irányította, és nyugdíjazás előtt állt, amikor a felkérés érkezett. Arra igent mondott – igaz, habitusát és kormányzását befolyásolja a nagy kérdés, hogy a pártoknak van-e miniszter­elnökük, vagy a miniszterelnöknek pártjai. Ez mint lehetséges konfliktusforrás bizonyosan végig fogja kísérni a kormány működését.

Dick Schoofnak alapvetően a négy párt koalíciós szerződését kell végrehajtania, a végrehajtást végző hivatalnoki székből átülve a legfőbb politikai döntéshozóéba. Ezt pedig még neki is szoknia kell, ez látszott az első, kissé szabódott megnyilvánulásain. Elmondható, hogy ez afféle róka fogta csuka, csuka fogta róka helyzet, hiszen ha Schoofban esetleg feléledne a „politikai állat”, ráérezne a hatalom ízére, és önjáróvá válna, a négy párt – amelynek egyikéhez se tartozik, sőt fiatalabb korában az ellenzéki Munkapárt tagja volt – azonnal meneszthetné őt. De fordítva is igaz: ha Schoofnak lenne elege valamiből, akkor a pártoknak kellene igyekezniük, hogy egyben tartsák a jó fél évig tervezgetett és épített, törékeny politikai koalíciót. Mindezt csakis a kompromisszumos politizálás régi holland hagyományain és alapjain lehet végigcsinálni.

A négypárti kormány legfontosabb közös nevezője pedig – összhangban a társadalmi többség óhajával – a migráció szigorítása, az elszabadult válságjelenségek megoldása, a tömeges bevándorlás leállítása.

Nagy a menedékesek és migránsok száma, ahogy nagy a nyomás is a társadalmon” – jelentette ki kormányfővé választása után Schoof. Hozzátette: olyan szabályozásokat szeretne alkotni, hogy leállítsák a bevándorlók családegyesítését, és korlátozzák a külföldi diákok számát a hollandiai – ingyenes és eddig a külföldiek által is könnyen elérhető – egyetemeken.

A szándéknyilatkozatokat tettek is követték. A Szabadságpárt által delegált migrációügyi miniszter, Marjolein Faber kijelentette: „Irányt kell változtatnunk, és azonnal meg kell állítanunk a beáramlást. Ezért vezetem be a valaha volt legszigorúbb menekültpolitikát.” Hollandia ezért felmentést (opt-out) kért az Európai Bizottságtól a migrációs és menekültpolitika szabályai alól. A hollandiai menekülthelyzetet válsághelyzetnek nyilvánítanák, és a parlament kikerülésével, rendeleti úton vágnák el a bevándorlást. Szándékaik szerint megszüntetik a határozatlan ideig tartó menedékesengedélyeket, rendszeresen ellenőrizni fogják, hogy szükséges-e még a védelem, vagy pedig vissza kell irányítani az illetőt a szülőhazájába.

A holland kivételi kérelem mellé betársult Magyarország, az Európai Bizottság azonban egyelőre lehűtötte a lelkesedést. Közölte: a menekültügyre és a migrációra vonatkozó uniós szabályok továbbra is kötelezők Hollandiára nézve, s az is maradnak az uniós alapszerződés esetleges módosításáig. „Nem számítunk arra, hogy az uniós szerződést a közeljövőben módosítják” – mondta a bizottsági szóvivő. Mi várható tehát reálisan ebben az ügyben? Az bizonyos, hogy saját hatáskörében, hazai földön a holland kormány mindent meg fog tenni a migrációs nyomás enyhítéséért – uniós szinten pedig folytatódik a politikai vita a továbbra is erőltetett migrációs paktum körül, amiről egyszer majd a történelem és az európai választók fognak ítéletet mondani.

Schoof kormányának addig egyéb, prózaibb területeken is előrébb kell lépnie: például megalkotni a jövő évi költségvetést. A napokban derült ki, hogy alig két hónappal a megalakulása után, augusztus végén majdnem összeomlott a kormányzat. A konfliktus forrása nem a migrációs politika volt, hanem a költségvetés tervezése: a VVD és az NSC homlokegyenest ellentétes nézeteket képviselt a hangsúlyok tekintetében. A néppártiak a munkavállalók vásárlóerejét növelnék nagyobb mértékben, a szociálisan érzékenyebb kereszténydemokraták viszont a nyugdíjasok és a munkanélküliek fokozottabb támogatását szorgalmazták. A vita odáig fajult, hogy a VVD vezetője, Dilan Yeşilgöz-Zegerius – aki az időközben NATO-főtitkárrá avanzsáló Mark Ruttétől vette át a pártvezetést – a koalíció felbontását javasolta. Sajtóhírek szerint a konfliktust aztán Geert Wildersnek mint a legnagyobb kormányzó párt elnökének békéltető szavai oldották meg, egyben tartva az épphogy megalakult kormányzatot. A PVV vezetője mondott valamit négyszemközt az NSC-t vezető Pieter Omtzigtnek, aki ezután kijelentette, hogy támogatja a költségvetési tervet, és elhagyta a termet. Majd bejelentette, hogy „egészségi okokból”, az eltelt intenzív évre tekintettel ideiglenesen lemond az általa létrehozott párt vezetéséről, és háttérbe vonul.

Mint látható, Wildersék négyes fogata tojáshéjakon lépked, s bizonyos, hogy a következő időkben is hol az egyik, hol a másik „ló” fog ki-kilépni, megbotlani, félrehúzni – bármennyire látják is mindannyian, mi a tét, és merre vezethet a szebb holland jövő útja.