Milyen Amerika készül választani?

Nyitókép: Patrick Semansky / POOL / AFP

Írta: Pogrányi Lovas Miklós, az Alapjogokért Központ vezető kutatója

Hajlamosak vagyunk rá, hogy az Egyesült Államokat a tömegkultúrájával azonosítsuk. Erre jó okunk van: az USA amerikanizálta csaknem az egész világot az elmúlt bő évszázad során. A történet a zenével kezdődött és az első dömpingáru a ragtime volt. A könnyen fogyasztható műfaj története Scott Joplinnal és egy sor másik fekete zeneszerzővel indult. Funkciója az önfeledt szórakoztatás volt, mint arra a legismertebb sláger címe is utal (The Entertainer). 

A popkultúra célja ma is ugyanez, de már évtizedek óta kőkemény árukapcsolást rejt: 

melynek lényege az egyéni szabadság és a fogyasztás élvezete. A ragtime járta be elsőnek azt az utat, amit később a többi afroamerikai zenei műfaj is: alkotásába bekapcsolódtak a fehérek, illetve egyéb etnikumúak is, és egy virágzó, színes műfajjá vált, melyen belül végül születtek komolyabb szerzemények. A ragtime megihlette az európai komponistákat is, a termékeny cserefolyamatból olyan művek születtek, mint Debussy-től a Gyermeksarok. Az amerikanizációt a rádió megjelenése erősítette és gyorsította fel. Olyannyira, hogy a (korai) jazz terjedése szuverenitási problémát vetett fel. (Aki szerint ez tréfa, olvassa el ezt az írásművet.)

Amerika azonban több annál, mint amit elitjének progresszív fele a tömegkultúráján keresztül sugall. Amerika és Európa összetartozása mélyebb, lényegibb, amit persze nem könnyű észrevenni. 

Az amerikai kibontakozás logikája kezdettől fogva ugyanaz: 

Az az új ismerős, közelebb áll hozzánk, mint az afrikai vagy az ázsiai kultúra termékei, de érezhetően valahogy mégis más, mint az európai. E sajátos interakció megfigyelhető a tudományban, képzőművészetben, a filmiparban, és nem meglepő módon a közéletben is. Európai alapokon nyugszik az amerikai filozófia, a politikaelméletet, de önálló fejlemény a politikai kommunikáció, a politikai marketing pedig már egyedi termékeket állít elő. A végeredmény egy kosztümös filmre emlékeztet, hiszen az Egyesült Államokat fehér, protestáns keresztény férfiak alapították, és a XVIII. századi gyökerű köztársasági díszletek a mai napig meghatározzák ennek az óriási posztmodern birodalomnak a karakterét. Ezt tükrözi a választási rendszer logikája, a kétkamarás törvényhozás és az apró-cseprő helyi testületek és alulról jövő kezdeményezések (grassroots) tömkelege. 

Ennek köszönhetően az amerikai közélet egyszerre árasztja magából a gyermekded vintage és a pszichedelikus science fiction hangulatát. Az Egyesült Államok alapvetően oligarchikus felépítésű – hasonló értelemben, mint a reneszánsz Itália városállamai. Voltaképpen elitek harca zajlik, csak a társadalmi mobilitás lényegesen nagyobb, mint a kora újkori Genovában, Firenzében vagy Velencében. 

Ha egy amerikai születésű állampolgár elnök vagy alelnök akar lenni, akkor potenciálisan tényleg nyitva áll előtte az ajtó (ha egyébiránt megfelel az alkotmányos követelményeknek). A valóságban azonban igen ritka, hogy valaki Trumphoz hasonlóan meghackelje a rendszert (Hoover szintén a saját vagyonára építve lett elnök, illetve korábban Theodore Roosevelt fordult szembe nyíltan a pártjának elitjével). 

Az elmúlt bő száz évben azonban kevés outsider volt a rendszerben. És noha a nagy ipari és bankár dinasztiák többnyire a háttérben maradnak, előfordult olyan is, hogy közvetlenül jelölnek rokont a hatalomba (Kennedy, Bush, Rockefeller). Többnyire felépítenek olyan habitusú politikusokat, akik megfelelnek egy eszménynek, világnézetnek (Carter). A Clinton házaspár példája többé-kevésbé egyedinek nevezhető, esetükben a folyamat fordítva zajlott le: a Demokrata Párt mögötti pénzügyi körök építették fel őket, ők pedig politikusként gazdagodtak meg és mára önálló hatalmi tényezők a washingtoni mocsárban. 

Politika és pénz viszonyára azonban alapvetően nem a clintoni irány a jellemző, hanem a fordítottja: 

Továbbá vallási meggyőződésüknek, lelkiismeretüknek, világnézetüknek megfelelően igyekeznek alakítani a kultúrát is. 

Azonban, ahogyan a firenzei Medicik vagy a milánói Sforzák sem kizárólag a művészet szeretete miatt és nem minden esetben önzetlenül támogattak nagyívű helyi projekteket, a XX. század nagy milliárdosainak is vannak jól felfogott érdekei. Sokat elárul ezért egy amerikai milliárdosokról és óriás cégeikről, hogy ki mire áldoz vagyonából. Jellemzően a progresszív agendát mozdítja előre a Google, Facebook, Microsoft, az Apple, de a haladár meggyőződés alapvető jellemzője az immateriális javakat előállító nagyvállalatoknak. 

A progresszív egyetemek horribilis összegeket költöttek DEI (Diverzitás, Egyenlőség, Befogadás) projektek finanszírozására. Az érzékenyítő „tudósok” többszázezer dollárt vihetnek haza az agymosóban való részvételért. Ugyanakkor a National Association of Scholars (NAS) optimista hangvételű írása szerint a századforduló óta kevésbé virágoznak a progresszív áltudományok. Kvantitatív elemzésük szerint a világjárvány, majd a háború megakasztani látszik a woke előretörést. De egyre több jel utal arra, hogy józanodnak a nehézipari vállalatok is. Noha vannak pozitív fejlemények, eredményt hirdetni még igen korai lenne. 

A velük szemben álló konzervatív (és jobboldali libertárius) nagytőkések már korán belátták: ha meg akarják őrizni azt a jogszabályi és a vállalati környezet, ahol eleddig sikeresek lehettek, akkor az nem valósítható meg pusztán politikusi karriervonalak egyengetésével. (Ennek történetét ebben a cikkben foglaltam össze röviden.) 

A big picture pedig – Russell Kirk összegzése szerint – a bibliai teológiai hagyomány, az antik bölcseleten alapuló nyugati gondolkodás, a római patriotizmus és birodalmi eszmény, illetve az európai művelődés további fejleményei – mindenekelőtt abban a formában, ahogyan azt Nagy Britannia közvetítette egykori gyarmata számára. Mert ez a történelmi konstelláció tette lehetővé a páratlan történelmi fellendülést. 

Az európai eredetű gondolatok az Egyesült Államokban vulgarizálódnak és radikalizálódnak. Jól láthatóan ezt történt az angol-francia eredetű liberalizmussal, illetve származékaival is: így lett a toleration / tolerance (tűrés, türelem) politikai korrektség és multikulturalizmus, majd woke. 

A szélsőséges politikai nézetek régóta kihívást jelentenek az Egyesült Államok számára. A szovjet titkosszolgálatok kitartó és professzionális fellazítási munkájának köszönhetően a harmincas évek alatt a nyugati értelmiséget behálózta a kommunizmus (az európai műveleti terület magyar száláról bővebben itt). Az Egyesült Államokba némi fáziskéséssel érkeztek meg a haladó eszmék, ám a negyvenes évekre Hollywoodot is átjárta globális jóemberség eszménye (E folyamatról szóló kötelező irodalom itt található. A szovjet fellazítási technikáról pedig ebben a videóban beszél egy kiugrott orosz kém). Az amerikai filmipar azóta is siratja önmagát mint a boszorkányüldözés áldozatát. A kialakult helyzetre radikális válasz érkezett az ötvenes évek derekán – amit azóta mccarthyzmus néven emlegetnek. A határozott fellépés a kommunizmus tartós visszaszorítását eredményezte a tengeren túl, a hidegháború alatt az antikommunizmus általános hozzáállássá vált, amit mind a két nagy párt képviselt – jóllehet eltérő hangsúlyokkal. 

Nincs ez másként most sem. Ahogyan a hidegháború hajnalán politikai választ kellett adni látszólag kulturális kihívásokra, úgy most is nyílt politikai ellencsapásra van szükség. 

Folytatás következik.