Magyar világok Kárpátalján

„Nemcsak e lapok formavilága, kivitelezése, de a városok és a falvak sziluettje is közös gyökérzetről tanúskodik, amelyet Kárpátalja esetében is többször is szerettek volna elvágni különböző eszközökkel.

E fontos, régi kommunikációs eszközök (ős)története sem különbözik a többi magyarországi lapokétól, hiszen a XIX. század végén már ezen a tájon is számos városról, faluról, természeti látnivalóról adtak ki dokumentumértékű képes levelezőlapokat.

A nem létező Kárpátalja

Nem véletlenül írok pusztán tájról, mert Kárpátalja neve egyáltalán nem volt bevett fogalom a Trianon előtti időkben, hiszen ezen az országrészen a magyar Máramaros, Ung, Ugocsa és Bereg vármegyék osztozkodtak. Kárpátalja nevű önálló magyar közigazgatási egység vagy régió nem létezett addig.

Az ottani magyar lakosság fejében pedig vélhetően meg sem fordult a nagy országdarabolásig, hogy a messzi Prágából irányított, Csehszlovákia nevű új állam telepedik rá majd Munkácsra meg Ungvárra egészen az ezeréves határig.
Vagy hogy néhány évnyi kis magyar világ után a Szovjetunió nevű monstrum nyugati nyúlványa egyszer majd elér  egészen Csapig, s hogy ennek a birodalomnak a romjain egy Ukrajna nevű állam akarja évről évre szorosabbra fogni a gyeplőt a magyarok körül. És meglehet, legrosszabb álmaikban sem fordulhatott meg az száztíz-százhúsz évvel ezelőtt, hogy rekorder lesz a kárpátaljai magyar a 2020-as évekre: mert neki jut a leginkább embert próbáló sors a szétszabdalt Kárpát-medencében.

Vármegyeháza ezüst és lila színben

De térjünk vissza a legelső Kárpátalján publikált lapokhoz, amelyeket természetesen magyarul adtak ki már a múlt századfordulón is. Kollekcióm legidősebb, egyben legdíszesebb kárpátaljai példánya egy Ungvárról származó múltdarabka, amelyet ma sem lenne egyszerű nyomdában előállítani. A fölöttébb igényes kialakítású litográfia ezüstös alapon nyugszik, sötétebb árnyalatai lila színben pompáznak, ha a fény megfelelő szögben éri. Az ungvári Vármegyeháza, a „Gymnasium”, a görögkatolikus püspöki székesegyház és persze a vár képeit ugyanakkor a szecesszió jegyeire jellemző virágornamentika övezi, ami sajátos hangulatot és harmóniát sugároz. Ma már ilyen képeslapokat sehol nem gyártanak, ahogy hasonló kvalitású reprintet sem.

A mai Kijev bánkódhatna azon, hogy e 123 esztendeje postázott és vélhetően az 1890-es évek legvégén kiadott képeslapon persze sehol nem szerepel Ungvár mai ukrán, jobban mondva ruszin neve, az Ужгород (Uzshorod). De ha az akkortájt itt élő mintegy 17 ezer ungvári lakosból valaki ezt sérelmezte volna, valószínűleg gond nélkül orvosolja a problémát a helybéli Székely és Illés Kiadó. Sőt a német vagy akár a szlovák elnevezést is felrója ezüstös-lilás lapunkra a békesség jegyében.

Mellesleg 1910-ben 13 590 magyar lélek lakta Ungvárt. Pillanatnyilag nem tudni, hogy mekkora ez a szám, de tizenhárom esztendeje, a legutóbbi cenzus idején már 116 ezresre duzzasztott városról árulkodtak a statisztikák, ahol néhány ezer magyar talán még ma is lakik – hivatalosan.”