A magyar elnökség és a Draghi-jelentés sok mindenben egyetértenek – csak épp a megoldásban nem

Nyitókép: Thierry Mouasse/Getty Images

A múlt hétfőn bemutatott, Mario Draghi által készített nagy volumenű jelentés célja, hogy a versenyképességet az Európai Unió egyik jelenlegi legfontosabb kulcskérdésének mutassa be – hasonlóan ahhoz, ahogy ezt a magyar elnökségi program június második felében tette. A kiinduló probléma az, hogy az európai versenyképesség elmaradóban van, és azon túl, hogy versenytársaink (Kína vagy az USA) a kanyarban előznek minket e téren,

Ha nem alakítjuk ennek megfelelően a prioritásainkat, az Unió világgazdaságban elfoglalt pozíciója továbbra is romlani fog, és olyan állapotba kerülhet, amelyben rendkívül sebezhetővé válik a gazdasági válságokkal vagy esetleg mások befolyásával szemben is.

Annyi biztos, hogy a tőkepiaci unióról szóló tárgyalásoknak haladniuk kell, a belső piacot meg kell erősíteni, annak további széttöredezését meg kell állítani. Az állami támogatások korlátozására vonatkozó szigorú Bizottsági szabályokat át kell gondolni (a Bizottság által szponzorált dokumentumban a nagyvállalatok fúziója vagy akár az interregionális projektek állami támogatása is felmerül). Ezen túl a kutatás-fejlesztésnek (K+F) több finanszírozásra lenne szüksége, hogy az innovatív európai vállalatoknak meg is érje Európában maradni. A finanszírozás kérdésében azonban merőben eltérőek a megközelítések. Míg a magyar elnökség óvatosan felvetette, hogy a Bizottság új saját forrásairól szóló megbeszéléseket kellene előmozdítani, és fokozatos helyes irányba tartó lépteket tenni,

addig Mario Draghi grandiózusabb és azonnali gazdasági csomagokat javasol a helyreállítási alap, a Next Generation EU (NGEU) példájának alapján, amelyet a tagállamok anno közös adósságból finanszíroztak. Bár sokan vannak, akik sikeresnek tartják a közös adósságból finanszírozott NGEU-t,

és ahogy a magyar program is utal rá (de maga a kormány egyértelműen megjegyezte), ezt a fajta megoldást inkább kerülni kellene, hiszen csupán tüneti kezelést ajánl a kiváltó okok megoldása helyett. Rövid távú kezelésként pedig számos komoly problémát vet fel. 

Vannak bizonyos, a versenyképesség más aspektusaihoz kapcsolódó kérdések, melyekben pénz helyett inkább paradigmaváltásra lenne szükség. Az egyik ilyen kérdés a kereskedelempolitika. Az európai országok által exportált termékek előállításához olyan ritkaföldfémek szükségesek, mint például a lítium, kobalt vagy a volfrám – a 21. századi modern technológiák számára egyszerűen nélkülözhetetlen nyersanyagokról van szó. Ezen erőforrások egy részével viszont – többek között – Kína rendelkezik. Gazdasági szakértők szerint Kína az európai piacok számára jellemzően egyszerre veszélyforrás és lehetőségek tárháza: veszélyforrás, mert Kína agresszív kereskedelempolitikája kapitalista logikát nem követő módon működik, vállalatai állami támogatások sorát élvezik; de lehetőség is, ahogy arra a jelentés és az elnökségi program is utal, hiszen Európa versenyképességi törekvéseit hatékonyan táplálhatná a Kínából importált nyersanyag, sőt, akár a technológia is.

Ami pedig a lehetséges veszélyeket illeti, egy pragmatikus kereskedelempolitika sok mindenre adhatna választ. Nem ördögtől való a helyzettől függően gazdaságilag liberálisnak, máskor protekcionistának lenni. Az ilyen megközelítés pedig lehet, hogy elengedhetetlen ahhoz, hogy ne csak erős, hanem független gazdasági erő is lehessünk. Nem beszélve arról, hogy a gazdasági semlegesség doktrínáját egyszerűen muszáj figyelembe vennünk, ha tudjuk, hogy várhatóan a szövetségesi viszony ellenére az USA is csak a saját gazdasági érdekeit fogja szem előtt tartani, akár Európa kárára is.   

Kína esetében akár könnyebb is lehetne lenyelni nekik a békát tudva, hogy a politikai indíttatású szankciókat amúgy sem szokták megérezni a Távol-Keleten. Sokkal ingerültebb vitára kell számítani azonban, ha mélyebb önvizsgálatot tart Európa, hiszen a versenyképességgel ugyancsak szorosan összefügg a demográfiai krízis és a migráció témája. Az utóbbi kérdés nem csak a gazdasággal, de a népességcsökkenéssel és a kultúránkkal is összefügg, ezért nem meglepő módon parázs viták tárgya évek óta; de lassan mindenki számára egyértelművé kell válnia, hogy rosszul választottak azok az országok, akik az elöregedő társadalmunkból adandó gazdasági problémáikat tömeges bevándorlással akarták kezelni. 

A jelentést bemutatására összehívott sajtótájékoztatón Draghi a demográfiai krízist emelte ki mint Európa egyik legégetőbb problémáját – és elismerte, hogy a bevándorlás közel sem jelenthet megoldást olyan dilemmákra, mint hogy várhatóan 2 millióval kevesebb munkaerővel számolhat Európa 2040-re. Nem segít a helyzeten a bevándorláspártiak szemszögéből, hogy kutatások szerint bevándorlók harmadik-negyedik generációs leszármazottai már közel ugyanolyan termékenységi rátával rendelkeznek, mint az őshonos európaiak.

és nem veszi figyelembe a migráció negatív oldalát sem. Ez utóbbit feltétlenül figyelembe kellene venni, hiszen Németország közelmúltbeli lépései (határellenőrzés intézkedések kiterjesztésére a migrációs problémák nyomán) veszélyeztetik a schengeni övezet létét és ártanak a belső piacnak. A magyar elnökség programja e tekintetben – mindkét kérdéssel foglalkozva – átfogóbb megoldásokat kínál. Hangsúlyozza, hogy a külső határainkon hatékonyabban lehetne kezelni a migrációt, valamint jobban együtt kéne működni azokkal az országokkal, ahonnan a bevándorlók származnak. Emellett kifejezett prioritása, hogy olyan eszköztárat állítson össze, amivel orvosolni lehet az elöregedő népesség okozta kihívásokat. És bár egy eszköztár természetesen nem elég a válság megoldásához, ez egy olyan első lépés, amelyre Európának régóta szüksége lenne. 

Ezeket a lépéseket azonban Európának önállóan kell megtennie. Történelmi okokból az EU általában az Egyesült Államokra támaszkodott egyes kérdésekben, de különösen a biztonság terén –

Amikor kitört az ukrán-orosz háború, ismét felcsillant a remény, hogy Európa végre önállóan alakíthatja külpolitikáját anélkül, hogy a legtöbb döntéshez az USA hozzájárulására lenne szükség. Mostanra ismét világossá vált, hogy ez nem történt meg. A védelmi ipar erősítésével van esély arra, hogy jó irányba induljunk el. 

Mind a Draghi-jelentés, mind a magyar elnökség programja kimondja, hogy az EU-nak meg kell erősítenie a védelmi ipari és a Közös Biztonság- és Védelempolitika koordinációját. A két dokumentum céljai e tekintetben azonban eltérőek. A magyar elnökség a hatékonyabb válságkezelés érdekében – végső soron saját, európai érdekből – a védelmi ipari és technológiai bázisunk megerősítését tűzi ki célul, például közös beszerzési együttműködések elősegítése vagy a gyors bevetési kapacitásunk megerősítése révén.

és bár nem emeli ki, a Bizottság megnyilvánulása alapján erre azért van szükség, hogy hatékonyabban tudjuk támogatni Ukrajnát. Ám Európa védelmét olyan külpolitikai célhoz kötni, amelynek kimenetele messze nem csak Európától függ (különösen a jelenlegi állapotában), kockázatot jelent. Amennyiben a háború számunkra kedvezőtlenül végződik – és erre sajnos nagy esély van –, a kimondatlanul is Ukrajna védelmének megerősítése céljából tett intézkedések kudarca akár azt is elhitethetné a brüsszeli döntéshozókkal, hogy igazából az egésznek nem volt semmi értelme; visszavetve azokat a törekvéseinket, amivel végre kiléphettünk volna az USA árnyékából. 

Minden út Rómába vezet, tartja a mondás – és ez a finanszírozás kérdésén kívül a döntéshozatali folyamatokra is igaz. A politikusok nagyon szeretik a döntéshozatali folyamatot szidni, amikor a dolgok nem úgy sülnek ki, ahogy azt ők akarták. Nem meglepő tehát, hogy Mario Draghi javaslatai ezt a területet is érintik. Míg a magyar elnökség programja teljes mértékben tiszteletben tartja az egyes tagállamok szuverenitását, és oly módon bővítené ki a jogállamisági mechanizmust, hogy az az EU-s intézményeket is vizsgálhassa, addig Draghi jelentése a gyors és hatékony döntéshozatal érdekében a legtöbb szakpolitikai területen a vétójogok eltörlését szorgalmazza. Ezt a Tanácsban a minősített többségi szavazás (MTSZ) általánossá tételével érné el.

a jelentés pedig több hasonló problémát is figyelmen kívül hagy. Ezek között az első és legfontosabb az, hogy mivel az EU már most is komoly demokratikus deficittel küzd, a tagállamok figyelmen kívül hagyásának intézményesítése olyan döntéshozói testületet eredményezne, amely végső soron egyáltalán nem képviseli polgárainak egy részét (a vétójoggal közvetett képviselet van a kormányokon keresztül). Másodsorban, a döntéshozatal jelenlegi formája kiegyensúlyozza a kisebb tagállamok befolyását a nagyobb tagállamok befolyásával szemben, azáltal, hogy a Tanácsban egyenlőbb feltételeket biztosít. Ennek az egyensúlynak a felborulása számos, szuverenitását védő tagállam kemény ellenállásához vezetne, és a javaslat ebben a formában biztos elhúzódó, EU-n belüli politikai csatározásokat eredményezne.

Az Európai Unió egyedülállónak számít, mert a jövője egy olyan nyitott kérdés, amelyre valószínűleg soha nem kapunk végleges választ. A „Quo Vadis, Europa?” nem véletlenül közhelyes, de mégis szükséges kérdés, amit most a Draghi-jelentés kapcsán kell feltenni. Egy biztos: a fentebb említett számos okból kifolyólag továbbra is figyelembe kell venni a tagállamok véleményét, különösen Magyarországét, amely minden kritika ellenére reálisan ismeri fel az EU prioritásait és nehézségeit is.