Ha Milák Kristóf nem énekel és sír a Himnusz alatt, akkor már nem is szeretjük?

Nyitókép: Massimo Insabato/Archivio Massimo Insabato/Mondadori Portfolio via Getty Images

„Aztán az eredményhirdetéskor megint jöttek a gerjesztett feltételezések. Hogy mutat-e érzelmeket, énekli-e, sír-e majd a Himnusz alatt? És ha nem, akkor mi van? Akkor már nem is szeretjük? Furcsa egy világ.

Aki úgy gondolta, hogy nem lesznek Kristófnak érzelmei, az mivel magyarázza, hogy hősünk hosszasan megölelte az egyik éremátadót, Schmidt Ádám sportért felelős államtitkárt? Nekem ne mondja senki, hogy ez az ölelés a hatalomnak szólt. Kristóf és Ádám ugyanis – mint a közvetítésből megtudtuk – több, mint 7 éve szívbéli barátok. Vagyis az ölelés a barátságnak szólt, annak, hogy Ádám, mint barát is Kristóf mellett állt az elmúlt években. Vagy már ebbe is muszáj valamit belemagyarázni. És ha már sírás, nem sírás. Aki figyelt láthatta, hogy Kristóf a Himnusz alatt a jobb öklét a szívéhez emelte, a szöveget bár nem ordította, de láthatóan mondta és azt is lehetett látni, hogy a szeme nem látványosan ugyan, de könnybe lábadt. Hitem szerint befelé sírt. Vagy ez elképzelhetetlen dolog? Befelé sírni? Azoknak biztos, akik minden percben kifelé élik az életüket.

Most sem nyilatkozott? Nagyképű? Nem. Kétszeres olimpiai bajnok. Ennél többet ezen az estén nem nagyon tehetett. És azt hiszem, ennyi bőven elég ahhoz, hogy szívből szeressük és büszkék legyünk rá, és általa büszkék legyünk magunkra, büszkék legyünk a magyarságunkra. Hiszem, hogy eljön az idő, amikor elmondja mi miért történt úgy, ahogy történt. Tiszteljük meg annyival, mint önálló, szabad személyiséget, öntörvényű embert, hogy megvárjuk, amíg szólni akar. Addig elég, ha szeretjük és szurkolunk neki a következő világversenyeken.

Addig érjük be annyival:
Milák Kristóf, a Budapest Honvéd versenyzője kétszeres olimpiai bajnok, kétszeres olimpiai ezüstérmes, a mi fiúnk és büszkeségünk.”

***