A huszonegyedik századi Európában már a kutya dönti el, hol lesz elásva

Nyitókép: ANTONIN THUILLIER / AFP

Európa mai lakosainak döntő többsége a felnőttkorát úgy élte le, hogy Alain Delon létezett. Ismerték a nevét, látták filmjeit, olvasták nyilatkozatait – kortársunk volt. Közhely, hogy mindenki meghal, és minden ismerőssel együtt belőlünk is meghal valami.

Amíg élt, lába előtt hevertek a nők; dicsőség, pénz, befolyás, tisztelet és hízelgés övezte. Most egyszerre por és hamu.

Nem tisztem, hogy jelentőségét vagy tehetségét méltassam, nem is értek hozzá, és nem is láttam ahhoz elég szerepben. A megannyi nekrológban sokszor előkerültek politikai nézetei,

Az, hogy egyesek felróják ezt neki, inkább szánalmas. Ez a jegyzet egy látszólagos mellékszálra fókuszál, amelyben mégis benne vannak korunk betegségei.

Tucatnyi cikk született arról – talán több is, mint ahány Delon sikereit sorolja fel –, hogy a művész végakarata az volt: halála esetén altassák el kedves kutyáját. és temessék melléje. Az állatvédő szervezetek hangos és indulatos tiltakozása miatt ez azonban nem történt meg.

az ukrán-orosz háborúnak napról-napra áldozatául eső ezrek, vagy – „hála” a nyugati oltásellenesek hisztériájának – a rég kimúltnak hitt, de újra támadó szamárköhögésben meghalt csecsemők, esetleg a milliószám elabortált magzatok miatt messze nincs ekkora felhördülés; ez utóbbi felfoghatatlan barbárságáról írtam eleget, bár ceterum censeo-ként szívem szerint hozzátenném minden cikkhez.

Az eset rávilágít arra a kérdésre, vajon meddig tart a befolyásunk.

Felmerül, vajon tudunk-e hatni a halálunk utánra, mennyit ér egy halott szava. Jókai regényében a félelmetes kőszívű ember özvegye mindennek az ellenkezőjét teszi, mint amit ura kért tőle. Mátyás király megeskette a híveit, hogy Corvin Jánost támogassák a trónért folyó küzdelmekben, de amikor a nagyhatalmú király elhunyt, nem kényszerítette senki őket arra, hogy be is tartsák ígéretüket. Antall József utolsó óhajáról – „keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője” – még nem dőlt el, meghallgatásra talál-e.

Egy kutya sorsa önmagában nem érdekes annyira, mint amekkora hajcihő keletkezett körülötte. De jól mutatja, mennyire tehetetlenek vagyunk azzal kapcsolatban, mi lesz terveinkkel, szándékainkkal a halálunk után. Kikre bízzuk a végrehajtást, mennyire érdekeltek abban és mennyire azonosulnak vele. Egy halott hirtelen nagyon gyengének tűnik.

A rettegett, keménykezű Cromwellnek a holttestét kihantolták, feje húsz évig lógott a westminsteri apátság előtti póznán.

Létezik ugyan a jog, de látjuk: az örökösök könnyedén felülírják, tönkreteszik, semmibe veszik, amiért dolgoztunk. Ebből is nyilvánvaló, hogy nem a földön kell a kincseket és a befolyást gyűjtögetni, mert az szemlátomást múlandó. Saját személyiségünket kell építeni, azt nem vehetik el; kizárólag azzal állunk majd az ítélőszék elé, ahol lepergetik előttünk életünk filmjét, s az alapján megszületik a döntés.

Delonnak nem lesz idegen ez a filmnézés, és nyilván nem olyan meddő, értelmetlen vitákat kell majd lefolytatnia, mint ez a kutya-ügy. Itt, a huszonegyedik századi Európában megtörténhet,

Még az is előfordulhat, hogy az élelmes leszármazottak elárverezik a kutyát: biztos sok pénzt megérne valakinek, hogy megkaphassa Delon kutyáját. Nagyon menő lenne a sétatéren. Ennél azonban fontosabb dolgok merülnek majd fel. A sok nagyszerű szerep mellett egy kései, az életmű szempontjából talán nem olyan meghatározó kép bukkan majd elő: az Asterix az olimpián c. filmben Delon Caesar bőrébe bújt. A forgatókönyv szerint Brutus összeesküvést sző ellene, fegyveresei körbeveszik a császárt, hogy letartóztassák. Ő erre összevonja a szemöldökét, és körülnéz: „Ki mer kezet emelni Caesarra?” És a katonák nem mernek mozdulni. 

A César-díjas színész hiteles alakítása.

(Jellemző, hogy a César-díj nem az eredetiről, Caius Iuliusról kapta a nevét, hanem César Baldaccini szobrászról, aki a kategóriagyőzteseknek átadott kisplasztika eredeti példányát készítette; így telepszenek rá a nagyok nevére a kicsik.)

Azért jó hírünk is van azoknak, akik aggódtak, hogy Delon magányos lesz a sírban. Mint kiderült, az általa építtetett kápolnában végül 35 korábbi kutyája körében fog nyugodni.

Társa, segítője, szövetségese volt olykor életre-halálra. Közgondolkodástól függően minősíthetjük ezt barbarizmusnak épp úgy, mint szép gesztusnak; ősi szokásnak vagy pogány hiedelemnek.

Mindenesetre Európa értékrendje, ítélőképessége, világfelfogása abba az irányba tart szimbolikusan, de lassan szó szerint is, hogy ezentúl ha megdöglik egy kutya – melléje fogják temetni a gazdáját is.