A tagállami demokrata választók ugyanis Bidenre szavaztak, nem Harrisre vagy bárkire, aki a delegáltaknak majd éppen tetszeni fog.
Nyitókép: Mandel NGAN / AFP
Hatalompolitikai és választástechnikai szempontból tisztulhatott ugyan a képlet az amerikai demokraták számára azáltal, hogy Joe Biden elnök visszalépett az elnökjelöltségtől, de némi jogi aprómunka még hátravan: azzal, hogy Biden alelnökét, Kamala Harrist javasolta maga helyett, még nem vált Harrisből varázslatos módon demokrata elnökjelölt.
Valahogyan meg is kell őt választani,
ráadásul úgy, hogy a demokrata elnökválasztó gyűlésen szavazó 4000 delegált közül 3 896 kötött mandátummal érkezik:
ők a tagállami demokrata előválasztások eredményének értelmében Biden támogatására megválasztott delegáltak. Biden ugyanakkor már nincs versenyben, így az ő feladatuk is kérdésessé válik – van, aki szerint kötelező Biden szándékai szerint szavazniuk, azaz Harrist támogatniuk, de olyan is akad, aki szerint az elnökjelölt kiesésével teljesen szabadon voksolhatnak arra, akire akarnak; az NBC úgy fogalmaz, a delegáltak Biden távoztával „nem kötelesek kívánságát követni”. A demokrácia szempontjából azonban mindkét esetben igen kérdéses a dolog, mert
a tagállami demokrata választók Bidenre szavaztak, nem Harrisre vagy bárkire, aki a delegáltaknak majd éppen tetszeni fog.
A Washington Post publicisztikájában ugyanakkor emlékeztet a Demokrata Párt alapszabályára, melyben az áll: „A nemzeti gyűlésre megválasztott, elnökjelölthöz kötött delegáltaknak jóhiszeműen kell tükrözniük azok szándékát, akik megválasztották őket” – s ezt úgy értelmezi, hogy a delegáltak nem Biden tulajdonai, döntési szabadságuk van, hiszen Biden félrevezette az előválasztáson őt választókat.
A demokraták előtt most két út áll. A pártelit szándéka az, hogy még az augusztus 19-én kezdődő Országos Demokrata Gyűlést (DNC) megelőzően, igen rövid jelöltállítási határidőkkel, virtuális gyűlés keretében megválasszák elnökjelöltjüket (ebben az esetben leginkább Harrist),
s így a nagy országos gyűlés már sokkal inkább lenne egy kampányesemény Harris számára, mint valódi jelölőgyűlés.
Emellett szól az is, hogy a Demokrata Pártban attól félnek: ha augusztus 7-éig nincs meg formálisan az elnökjelöltjük, akkor Ohio állam – egy csatatérállam – speciális választási szabályai miatt ott esetleg nem szerepelhetnének a szavazólapokon.
A második lehetőség az, hogy valóban meghagynák nyitott versenynek a gyűlést, ahol megfelelő jelöltállítási határidőkkel tényleg az jelentkezhetne be az elnökjelöltségért, aki nem átall, s ők aztán a rendezvényen kedvükre győzködhetnék a (választóik által Biden elnökjelöltté koronázására odaküldött) delegáltakat. Sajtóhírek szerint ez az opció lenne a demokrata kampánytámogatók preferenciája, rossz nyelvek szerint azért, mert ezen az úton tudnák leváltani Harrist egy olyan jelöltre, aki (nagy)vállalkozásbarátabb adózási rendszert vezetne be a bideni adóemelések helyett. Emellett ez a megoldás legalább annyiban demokratikusabb lenne egy nyíltan Harris elnökjelöltté választása céljából megrendezett, szándékosan lehetetlenül rövid határidőkkel dolgozó virtuális gyűlésnél,
hogy valóban lehetőséget biztosítana a jelöltek bemutatkozására és politikai csatájára – igaz, a valódi demokrata választóknak elnökjelöltjük kijelölésében így sem lenne semmiféle szava.
A Guardian hasábjain Ben Davis demokrata politikai tanácsadó határozottan érvel utóbbi ellen; szerinte utóbbi, valamelyest demokratikusabb eljárás „elterelné a választók figyelmét, és potenciálisan összezavarná őket most, amikor alig van vesztegetni való idő”. Emlékeztet: általában az elnökjelölt személyéről döntő előválasztások után a pártoknak több hónapjuk van arra, hogy rendezzék a keményen egymásnak rontó jelöltek közötti viszonyokat, és felépítsék a tábor lelkesedését a megválasztott elnökjelölt mellett – a demokratáknak viszont erre nincs idejük, s „a párt az elmúlt három hetet már így is bénultan, kampányolásra képtelenül töltötte, amíg Bidenen nőtt a nyomás, hogy lépjen vissza”. Davis szerint a demokratáknak most inkább építeniük kellene arra a lelkesedésre és adományozási kedvre, ami Biden visszalépését követte. Ráadásul úgy látja, Harrist „kevésbé ismeri a közönség, mint más jelölteket ezen a ponton”, így meg kellene tartani az augusztus 19-én kezdődő gyűlést az ő népszerűsítésére szolgáló rendezvénynek.
S itt érünk el a másik fogas kérdéshez:
ahhoz, hogy mi legyen a Biden-kampányban megmaradt körülbelül 96 millió dollárnyi támogatói adománnyal.
Davis úgy véli: ha nem Harris nyerne, akkor a másik jelölt „nem férne hozzá a kampánypénzhez”, ahogy a kampány infrastruktúrájához, több mint ezer alkalmazottjához, és a csatatérállamokban a terepen dolgozók munkája is kárba veszne.
A pénzhez való hozzáférés kérdése ugyanakkor jogilag nem teljesen egyértelmű. A Fox News felhívja a figyelmet: miután Biden alelnökjelöltje a 2024-es kampányban is Harris volt, a bideni kampánypénz hivatalosan Biden és Harris közös kampányáé,
azaz Harris az egyetlen jelölt a Szövetségi Választási Bizottság (FEC) szabályai szerint, aki minden további nélkül hozzáférhet.
A The Guardian publicistája, David Sirota mindennek ellenére a legalább a demokrácia látszatát fenntartó nyílt jelölőgyűlés mellett érvel: az szerinte „nem a demokrácia tökéletes formája, de legalább egy demokratikus folyamat”, s emellett „egy módja annak, hogy a leendő jelöltet harcban kipróbálják”. Szerinte Biden gyengeségeinek is egy ilyen demokratikus folyamatban kellett volna valójában kiderülniük, de „a demokrata gépezet hatalmát arra használta, hogy egy ilyen versenyt megakadályozzon, ami végül létrehozta ezt a veszélyes pillanatot”. Sirota úgy látja: ha másodszor sem teszi ki a demokrata elit választott jelöltjét semmiféle versenynek, azzal ugyanezt a hibát ismétli meg, s leendő jelöltjét anélkül hajítja Trump karjaiba, hogy házon belül megvitatták volna Harris esetleges gyengeségeit.
Az a helyzet, hogy ezekben a figurákban az eszme felülírja az emberséget, és csak azért nem akasztanak, nyaktilóznak és lövöldöznek még, mert ahhoz is gyávák. Ungváry Zsolt írása.
A Trump-párti aktivista és hívő keresztény elleni merénylet a legújabb hibbant szélsőbaloldali elméletek és az általuk hiszterizált közállapotok következménye. Charlie Kirk halálára. Szilvay Gergely írása.
Joe Bident sem kíméli az új könyvében a volt politikus.
Nagyon rossz helyzetbe kormányozta magát Chicago városa, ami az egyik legnagyobb adósságot halmozta fel az USA-n belül. Mindezt súlyosbítja a neki otthont adó tagállam, Illinois adóssága. A kormányzó és a polgármester is baloldali demokrata.
Minden idők legdrágább választási kampánya még mindig eszi a pénzt.
Az amerikai elnök szerint elődje, az inkompetens Biden nem engedte meg Ukrajnának, hogy visszavágjon, csupán védekezésre kényszerítette.
Rohamtempóban épül az ellenzék „szeretetországa”.
„Elég világosan fogalmazott Ruszin-Szendi” – jegyezte meg Deák Dániel.
