Ukrajna nem fogja megnyerni ezt a háborút, hiába minden „as long as it takes” – és ez talán még fontosabb igazság, mint egy demokrata vénember kora

(Nyitókép: AFP / Saul Loeb)

Van a politikának egy szörnyű tulajdonsága, ami a közéleti vita ájerét néha egészen fojtogatóvá teszi.

A különböző típusú rendszerekben ez a viszony természetesen különböző módokon jelentkezik. Autokráciákban a rezsim információs szuverénként szajkóz valamit, aztán ha az a valami nagyon nem illik össze a megélt napi valósággal, azért a valóság a rendszer szövetének varratainál felfeslik lassan-lassan.

Innen ered a találó orosz közmondás: hologyilnyik pobegyit tyelevizor, a hűtőszekrény győzelmet arat a televízió felett – azaz a mindennapi élet szerény valósága a propaganda nagyzoló szólamai felett.

Demokráciákban a helyzet máshogy fest: a rezsim nem információs szuverén, így hát az igazság nagyrészt tudható, szabad róla beszélni, szabad elhinni, terjeszteni, ragozni és elemezni is. A probléma mindössze annyi, hogy az igazságot a rezsimnek demokráciákban sem kötelező elfogadnia, s a politikáját sem köteles hozzáigazítani – legalábbis választások között.

De ugyanez ajándékoz meg bennünket azokkal a keserédes pillanatokkal is, melyekben fordul a kocka – az igazság olyan elemi erővel tör elő a tubusból, hogy a rezsimnek nincs ereje visszagyömöszölni. Ilyen keserédes pillanatot él most meg az Egyesült Államok.

S nem is azon kivételes Ábrahámok egyike, akiket kitűnő génjeik, egészséges életmódjuk, jó párválasztásuk és a Jóisten kitüntetett kegyelmének egyvelege hajlott korukra is megtart nagy tettekre képes állapotban. Egyszerűen csak egy aggastyán, aki alkalmatlan arra, hogy a szabad világot vezesse. Ez az igazság épp olyan igazság volt két éve, mint amilyen ma – de túl sokaknak nem állt érdekükben elfogadni. Hétezer-kilencszázharmincöt pozíció szerepel az Egyesült Államok elnöke kinevezettjei által betöltendő állásokat listázó, Plum Bookként ismert szilvaszínű könyvben, innen ered az Európában szinekúrának nevezett kamuállások angol neve, a plum job is.

Így hát nem is vallották be, tagadták körömszakadtáig, süketeltek laboratóriumi leleteiről, orvosi szakvéleményekről, végigtárgyalt éjszakákról – míg Joe Biden az első elnökjelölti vitán júniusban az amerikai tévéképernyőkön szélesvásznú színesben el nem játszotta azt a fogalmatlan, demens tatát, akivé vált az évek alatt. 

Akárcsak az autokráciákban, itt is a varratoknál feslett fel a valóság, a rolátor és a súgógép vitájában a rolátor győzedelmeskedett, s a demokrata párti establishment hirtelen irányt váltott:

s a demokrata fősodorhoz hű médiumokban egyre-másra jelennek meg az ezt a hangulatot erősítő írások. Legutóbb a Politico írt arról, milyen szánalmas vergődést mutattak be a szövetséges miniszterelnökök akkor, amikor a washingtoni NATO-csúcson Biden gyalázatos vitateljesítményéről kérdezték őket az újságírók: szaladtak a mikrofon elől, és hárítottak, mint Gianluigi Buffon. Nem akartak sem hazudni, sem beszólni az amerikai NATO-védőernyő fogantyúját markoló Bidennek.

Mennyivel jobb lenne, ugye, ha a demokráciákban minőségileg más volna a viszonyunk az igazsághoz, mint egyéb helyeken! De nem más. Tagadás van évekig, aztán szánalmas kapkodás. És bizony vár még néhány igazság arra, hogy előbújhasson a cordon sanitaire mögül. Az egyik például mindjárt az, hogy Ukrajna nem fogja megnyerni ezt a háborút, hiába ismételgeti minden illetékes, hogy as long as it takes.

Ez talán még fontosabb igazság, mint egy demokrata vénember kora.

Nem ártana tehát elszigetelés helyett inkább komolyan venni azokat, akik mondják. Régen rossz, ha már az igazság sem tesz szabaddá titeket.