„Olyan helyekre kell odafigyelni, mint Magyarország”

Fotó: Pixabay
 

Ön Angliában él, és bár a Brexit óta nem kellene feltétlenül az uniós politikával foglalkoznia, de idén júniusban az európai szavazók megválasztották az Európai Parlament képviselőit a következő 5 éves ciklusra. Mi a véleménye az eredményekről? Mutatnak ezek bármiféle változást az Európa jövőjéért folytatott küzdelemben?

Nagyon sokan beszélnek most a konzervatív pártok és a konzervatív mozgalmak jelentős sikeréről az európai parlamenti választásokon. Ez természetesen tükröz egyfajta új konzervatív felemelkedést, amit jelenleg az Egyesült Királyságban is tapasztalunk. Vannak olyan emberek, mint Danny Kruger és Miriam Cates, akik a brit Konzervatív Pártot a konzervativizmus eredeti gyökerei felé mozdítanák el. Az elmúlt hetekben Nigel Farage átvette a Reform Párt vezetését, ami egy stratégiai lépésnek tűnik részéről, hogy öt éven belül a Konzervatív Párt élére kerüljön, a Munkáspárt fél évtizedes kormányzását követően (az Egyesült Királyságban július 4-én tartanak törvényhozási választásokat, melyeknek, a közvélemény-kutatások egybe hangzó eredményei alapján, toronymagas esélyese a baloldali Munkáspárt – a szerk.). Számomra mint filozófiai képzettséggel rendelkező ember számára elsősorban az a kérdés, hogy a közpolitika szintjén Európa-szerte tapasztalható elmozdulás a konzervativizmus autentikusabb formája felé együtt jár-e azzal, hogy valóban eltávolodunk-e attól a liberális ideológia által meghatározott korszaktól, amelyben nagyjából a második világháború vége óta élünk. Márpedig ha igen, 

 Az idő majd eldönti.

A kulturális háború évek óta megbénítja Észak-Amerikát és Európát. Látszik ennek a vége? Mi vezethet el ismét társadalmi békéhez?

Nos, a probléma nem csak az amerikai kulturális háború, hanem ennek az exportálása a világ szinte minden egyetemi kampuszára és hatalmat birtokló intézményébe, illetve az, hogy a kulturális háború alapelveit ma már jelentős mértékben támogatják vagyonos emberek és a hatalom birtokosai. A jövő kérdése, hogy meddig működnek ezek az intézmények? Az egyetemek, legalábbis az Egyesült Királyságban, leépülnek, különösen a társadalomtudományi tanszékek, ahol a kulturális háború javarészt zajlik. Egyre kevésbé van értelme annak, hogy a fiatalok egyetemre menjenek, lemondva arról a lehetőségről, hogy három évnyi nagyon fontos, pályakezdő tapasztalatot szerezzenek, majd csak hatalmas összegű hiteltartozással álljanak munkába. Szerintem egyre kevesebben fogják ezt megtenni. 

Szóval, azt mondanám, hogy ez egy újabb ok a reményre.

Európa ezen része látszólag nagyobb ellenálló-képességgel rendelkezik a woke ideológiával szemben, mint a kontinens nyugati fele. Tényleg így van? Ha igen, mi állhat ennek a hátterében?

Hát, ez nehéz. Úgy értem, nyilvánvalóan a világ ezen része rendelkezik egy közelmúltbeli tapasztalattal arról, hogy milyen egy ideológiailag rendkívül elkötelezett rezsim alatt élni, és nincsenek boldog emlékei erről az időszakról. Szerintem ez az egyik ok. Nyilván nyelvi akadálya is van. Nem világos, hogy az amerikai kulturális háború sok szlogenje hogyan kerülne át, például magyar kontextusba. 

 mint mondjuk a transzatlanti rabszolga-kereskedelem. Szóval sok ilyen kulturális háborús kérdés egyszerűen nem értelmezhető ebben az összefüggésben. De vannak más témák is, mint például az LMBTQ-mozgalom, ahol látható, hogy ennek nagyobb tere van. De az önök közelmúltbeli történelmében, amennyire én értem, a kemény ideológiai rezsim azokat a helyi és szerves intézményeket támadta, mint amilyen a falusi társadalmi hierarchia vagy épp a család. Tehát ha közvetlenül ezekre mérnek csapást, az nagyon megrázó lehet a magyar emberek számára. Azt mondanám, hogy azoknak, akik kevésbé forradalmi, kevésbé ideologikus jövőt remélnek, olyan helyekre kell odafigyelniük, mint Magyarország.

A woke ideológia, az egyes szélsőséges, apokaliptikus zöld szekták, jó néhány olyan tulajdonsággal bírnak, amelyek egyfajta valláspótlékként is felfoghatók. Eközben egyre többen keresnek menedéket a hagyományos kereszténységben. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen egy vallási deficittel állunk szemben a 21. századi Európában?

Deficit van, de láthatóak az újjáéledés jelei is. Nekem úgy tűnik, hogy pontosan erre is van szükség. Ha Európa valami, az bizonyos pogány vívmányok felvétele a kereszténység kinyilatkoztatásába. Olyan dolgokról van szó, mint például a nemzetek identitása, vagy ahogy a kereszténység mondaná, a nemzetek tanítványsága, bizonyos jogrendszerek, a hellén bölcsesség hagyományai. Mindezeket a különféle pogány vívmányokat magába olvasztja, és új szellemi törvényébe foglalja a kereszténység. Ennek a folyamatnak az eredménye az, amit korábban keresztény világnak neveztünk. 

Úgy gondolom, hogy az ideológiai csatározások korszakában maradunk, amíg valamiféle vallási újjászületés nem következik be. Rengeteg jel utal arra, hogy egy ilyen újjáéledés zajlik. Sok fiatal tér vissza a templomokba, és így tovább. Ezek a remény igazi jelei számomra.

A keresztény egyházak jelentős intézményi kihívásokkal, és sok esetben a hívek részéről a vezetésükbe vetett bizalom hiányával néznek szembe. Van a kereszténységnek annyi szellemi és erkölcsi ereje, hogy választ adjon korunk meghatározó kérdéseire?

Nos, a kereszténység létező intézményeinek vizsgálata nem feltétlenül a legjobb módszer ennek a kérdésnek a megválaszolására, hiszen szinte az összes keresztény felekezet szenved attól, hogy intellektuálisan és erkölcsileg nagyon-nagyon gyenge klerikális hierarchiával rendelkezik. Sokkal inkább azon kellene gondolkodnunk, 

 A több évszázados múlttal rendelkező egyetemeink, a nagyszerű egyházi építészetünk, a kórházaink, mindezen nagyszerű civilizációs vívmányok, és az a fajta társadalmi szövet, amelyet a keresztény elkötelezettség adott nekünk. Ezek nem kis dolgok. Ez adja annak lételemét, hogy kik vagyunk mi. Ezért nem hiszem, hogy a vitának arról kellene szólnia, hogy jó vagy rossz püspökeink vannak-e, hanem inkább arról, hogy valójában mi a szellemi és civilizációs örökségünk, és hogy igényt tarthatunk-e rá újból.