Egyik utcán zsebdiktátor, a másikon Dear Viktor, csuhajja

Nyitókép: STEPHANIE LECOCQ/AFP

A tegnap eseményein való émelygés közben eszembe jutott, hogy elmesélnék Önöknek egy kis anekdotát. Ilham Alijev azeri elnökről beszélik, hogy az európai vezetők körében – az európai gázpiaci helyzet drasztikus változásától nem függetlenül – jelentősen megnövekedett tekintélyét egy frappáns mondattal szokta értékelni: 

Valami hasonlón mehetett keresztül Mark Rutte ügyvivő holland miniszterelnöknek köszönhetően Orbán Viktor. Rutte NATO-főtitkári ambícióival kijött a fényre, s menten részben kézzel írott, nyájas levélben követte meg Orbánt azon 2021 júniusi állításáért, mely szerint „hosszú távon annak kell a célnak lennie, hogy Magyarországot térdre kényszerítsük”, s a gyermekvédelmi törvény kapcsán a magyaroknak „fel kell ismerniük, hogy vagy tagjai az Európai Uniónak, és ezáltal értékközösséget vállalnak velünk, vagy ki kell lépniük az unióból”. Szinte napra pontosan három évvel később már úgy ír erről Dear Viktornak: „megértettem, hogy bizonyos kijelentések, melyeket 2021-ben holland miniszterelnökként tettem, Magyarországon elégedetlenséget okoztak. Esetleges leendő NATO-főtitkári minőségemben az lesz a prioritásom,

Ha Mark Rutte érdeke úgy kívánja, Magyarország miniszterelnöke diktátor. Ha nem úgy kívánja, rögtön ejti is féltve őrzött hazugságát.

Dear Viktornak nyilván nem ment el az esze, meg fogja szavazni „Teflon” Mark Ruttét NATO-főtitkárnak. Értelmes biciklista úthengernek nem ront neki, a magyar kormány az utolsó négyzetcentiméterig bejátssza azt a mozgásteret, ami egy tízmilliós ország vezetésének adatik – jelen helyzetben Rutte bocsánatkérése és az ukrajnai NATO-misszióból való kimaradás lehetőségére vállalt politikai garancia a legtöbb és legjobb, ami elérhető. Nem is erről akarok beszélni; mind tudjuk, hogy az európai politika egy nagy kompromisszumkombinát, s mindenki annyit igazíthat a jövendő kompromisszumon, amekkora a súlya.

Beszélni arról szeretnék, hogy van egy dolog, amit még az európai politikában sem szabad: azt képzelni, hogy a szavaknak van bármiféle, szóalakjukkal harmonizáló jelentésük. Nincsen. Mély meggyőződésből vallott igazságokkal – Isten, haza, család, hit, barátság, béke, nemzet, népfelség, szerelem – az ember dobálózni képtelen; nem tudja egyik nap vallani, másik nap megtagadni őket. Az európai politika szavai kapcsán – értékek, demokrácia, jogállam, oroszpárti, diktatúra, euroszkeptikus – ilyen probléma nincs.

A Rutte főtitkárságához hasonló pillanatok napi gyakorlatát alkotják a magyar Európa-politikának. Az Orbánhoz címzett levél viszont minősített pillanat. Megerősítése annak, amit tudunk, látunk, ökölbe szorult gyomorral érzünk mindannyian, akik magyar jobboldaliként az európai politikában mozgunk: hogy egy percig sem szabad azonosulnunk a szavakkal, melyeket az arcunkba vágnak. E szavakba születésükkor megszülőik nem leheltek igazságot, így eltemetésükkor sem kell azt bennük megölni. Egyszerű, tartalmatlan politikai fegyverek mind. Metsző élüket nem igazságuk adja, hanem a mögöttük felsorakozó erő.

A ruttei mondással egyidős méltatlan szappanoperánk az uniós pénzek körül. Ebben a műfajban egyébként – csak jelzem – páratlanul sikeres volt a Varga-Bóka-Navracsics tárgyalóteam. Az egyetlen másik versenyző, a lengyel konzervatívok mérlege ugyanezen küzdelemben nulla euró és egy kormánybukás;

A felszínes szemlélő viszont az egészet nem érti: korrupcióról, jogállamiságról van szó, csak nem olyan nehéz megállapodni, ha abbahagyja végre Orbán a lopást. De szép is lenne, ha korrupcióról és jogállamiságról lenne itt szó; pár vállalás, pár törvény, és mindennek vége van. De nincs. Aki a saját vádjait sem gondolja komolyan, azzal csak politikáról, politikailag lehet beszélni – megoldásokról, igazul kevésbé.

Páratlanul jó Brüsszel-szakemberek navigálják most Magyarországot e páratlanul nehéz helyzetben, amikor az egyszerű igazságnak – az apa férfi, az anya nő; amíg a menekültügyi eljárások nem az EU-n kívül zajlanak le, nincs határvédelem; Ukrajna nem képes katonai erővel visszaszerezni nemzetközi jogilag elismert területét – nemhogy többsége nincs, de az asztalnál sincs helye. Ők megoldják, ettől nem félek.

Nekünk, magunknak lesz kihívás belül erősnek maradni, s töltekezésre használni a tegnapihoz hasonló pillanatokat, mikor a gépezet teflonmosolya felfeslik, s előbukkan mögüle a vicsorgó álnokság. A magyar jobboldal – tökéletlenségeivel, hitványságaival, tizennégy kormányon töltött év szükségszerű hordalékával együtt – a legjobb belátása szerinti igazat mondja. A lényegről beszél, és igazat. Ellenfelei pedig hazudnak. Ha kell, róla; ha kell, neki; s ha kell, örömmel, bármiről, dalolva. Egyik utcán zsebdiktátor, a másikon Dear Viktor, csuhajja.