Ki jöhet majd Putyin után?

Nyitókép: MIKHAIL METZEL / POOL / AFP

„A hatalmi öröklésnél Putyin nem csak a saját biztonságát félti, ez valószínűleg csak másodlagos. Az orosz elnök elmúlt években publikált program cikkei és írásai alapján mondhatjuk, hogy úgy érzi, történelmi küldetéstudata van (nem véletlenül szokta magát Nagy Péterhez hasonlítani). A történelmi misszióját be kell fejeznie, ami a korábbi Orosz Birodalom befolyásának, szerepének és kiterjedésének a helyreállításáról szólhat. Ha átadja a hatalmát, akkor az utódai erre már nem lesznek képesek Putyin szerint.

Vlagyimir Putyin Oroszországban egy perszonalista típusú rezsimet épített ki – ennek lényege, hogy a vezető hatalma nem intézményeken alapul (például a hadseregen, mint Pinochet hatalma Chilében, vagy a párton, mint a Szovjetunióban), hanem a különböző befolyással rendelkező csoportok közötti összetett kapcsolatrendszeren. A statisztika alapján a perszonalista autokratikus rendszerek a legstabilabb rezsimek, amelyek vezetői jó eséllyel életük végéig megőrzik a hatalmat.

Hatalmi utódlás során alapvetően két klikk befolyása kerülhet szóba – szilovikok (Patrusev vagy Gyumin); vagy technokraták (Misusztyin vagy Szobjanyin). Elképzelhető még a két csoporton kívüli utódlás is, itt elsősorban Szergej Kirijenkóra vagy Vjacseszlav Vologyinra gondolhatunk.

Putyin helyett csak rosszabb jöhet?

A »Putyin helyett csak rosszabb lehet« egy népszerű narratíva, amelyet az orosz elnöki adminisztrációban először még a 2012-es elnökválasztási kampány idején találták ki. Ez a narratíva terjedt aztán tovább, és rendszeresen előkerül ma is vitákban, pedig a korábbi bája némileg megkopott: valójában nehéz lenne elképzelni egy rosszabb vezetőt annál, aki emberek százezreinek életébe kerülő, pusztító háborúba kezdett az egyik szomszédja ellen, az országa költségvetésének közel negyven százalékát költi a hadseregre és az erőszakszervezetekre, bebörtönöztette vagy kiűzte az országból a politikai ellenzékét, betiltotta a független sajtót és az internetes információs források nagy részét, illetve nukleáris támadással fenyegeti a nyugati szomszédjait.

Az állítással szemben a valóság pont ellentétes: az orosz történelem során egy kemény, represszív uralkodót mindig hatalmi liberalizáció váltotta fel. Így volt ez a cári időszakban, és így volt ez a szovjet időszakban is. 

hiszen maga Putyin is ilyen módon került hatalomra. Az egyre rosszabb egészségi állapotban lévő, beszélni is nehezen tudó Borisz Jelcin váratlanul nevezte ki Vlagyimir Putyint kormányfőnek 1999. augusztusában. Putyin, aki addig egy éven keresztül az orosz nemzetbiztonsági szervezetet, az FSZB-t vezette, teljesen ismeretlen volt az orosz lakosság számára, népszerűségét miniszterelnöki kinevezésekor kb. 0,1 százalékon mérték. Nagyjából kilenc hónapja volt az orosz elnöki adminisztrációnak, a Jelcin mögött álló oligarcha csoportoknak és a kezükben lévő médiagépezetnek, hogy a semmiből építsék fel Putyint.

Ennek a következő lépéseként Borisz Jelcin újévi üdvözlő beszéde után az addigi elnök hirtelen lemondott, és az újévi beszédet az alkotmány szerinti ideiglenesen kinevezett elnökként már Vlagyimir Putyin folytatta. Öt hónappal később Putyin 52,9%-kal megnyerte az elnökválasztásokat, a többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.”

***

***