Az anyatejjel is

Nyitókép: Shutterstock 

Szombat volt, éjjel – de nem a soha véget nem érős, inkább punnyadós –, tizenegy óra felé járt már. Amikor az ember még nem akar aludni, de már semmi komolyabb dologhoz nincs kedve. Kint zuhogott az eső, a madarak megdézsmálták az ablak külső párkányára kitett ételt. A sötét idő ellenére korábban kimentünk kicsit sétálni a Ceaușescu-­barokkban épült, bűn ronda székelyföldi hotelből. „S a hotelek a románoké, a panziók a magyaroké” – mondta a székely szobalány, de olyannyira néptelen volt a nyaranta egyébként népes fürdőváros, olyan elkeseredetten esett, és olyan sokáig ijesztgettem utazótársamat az egyébként valós medve­sztorikkal, hogy inkább visszajöttünk, és lehuppantunk a szállodai tévé elé. Amit a bekapcsoláskor láttam, még engem, a tapasztalt Erdély- és Románia-járót is a székbe szegezett. A román Nóta TV ment, de milyen műsorral: ebben a kora éjjeli idősávban, amikor a fél világ bulizik vagy alszik, a román zenetévé is videóklipet adott. Ovidiu Homorodean Sunt român című (Youtube-on erős idegzetűek számára elérhető) klipje fél év múltán is villódzik lelki szemeim előtt. Az 1917-es mărășești csata egy kitalált jelenetét meséli el, amelynek során először egy, a német–osztrák–magyar oldalon szolgáló román katonát látunk, aki amikor a túlsó oldalon, a román katonáknál megpillantja a kék-sárga-piros lobogót, elpárásodó szemmel megtagadja, hogy rájuk lőjön, bajuszos felettese pedig lelövi. Ez a nyitójelenet. A túloldalon látja ezt egy román katona, aki bajonettes rohamot parancsol társainak, és elsőként ront az ellenségre. Az elkeseredett csatában sokan meghalnak, és ekkor száll be az énekes, aki román zászlóval a nyakában, gyönyörű (talán máramarosi) hegyek előtt meséli tovább a történetet. A vezénylő tiszt az egyik haldoklótól begyűjti a családi képet, és saját maga megy el a tornyos kis faluba jelenteni a rossz hírt a családnak. Kancsó eltörik, a család sír-rí. A hőst eltemetik a határban, a kereszten román zászló.